A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-16 / 222. szám

­222. szám VIII. évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1870. Péntek, nepie bér 16 Kiadóhivatal: Feren­cziek tere 7.sz. földszint. E I­­ f i 7. e t é­v i díj: Postán küldve, vagy Budapesten hásb­ol hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.......................1 írt. 15 kr. 3 hónapra.......................5 „ 50 „ f1 hónapra . . . . 11 „ — „ Az e»ti kiadás postai különküldéseért felü­lf Bzetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első­ napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAIT NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere 7. sz. Beiktatási dij: S hasábos ilyféle betű sora . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedd­íj »hirdetések többszöri beiktatás n.el lőtt kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri e hasábos petit sorért . . 25 kr. A*­elfütetési- és hirdetmény - dij a l.v kiadó-hivatalába küldendő­. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési árak vA HON 1870. II. félévére. i­ September hóra ....................1 frt 85 kr September—decemberre (4 hóra) 7 „ 35 „ Az esti kiadás postai különkül­­déséért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. A „HOB?“ kiadóhirat*!*. PEST, SEPTEMBER 15. Pest, sept. 15. A legközvetlenebb hatása ennek a mos­tani szerencsétlen háborúnak az, hogy ránk nézve úgy összezavarta az érdeke­ket és fogalmakat, hogy akármely adott helyzetből induljunk ki, mindegyik ké­pes bennünket a következményeivel a magával ellenkező pontra elvezetni. Franczia köztársaság, népszabadság: ez rokonszenvünket bírja; következik be­lőle, hogy ha győz, keleten is megkívánják a népek a szabadságot; ha veszt, az orosz szövetség karjaiba veti magát, a keleti kérdést már tolják előtérbe, s az orosz délszláv mozgalom kapcsolatban a fran­­cziával minket kezd fenyegetni. Most forduljunk másfelé. A poroszok győznek, Németország egyesülése elma­­radhatlan, ez rokonszenvünket bírj­a ; kö­vetkezik belőle, hogy az osztrák német elem, feltüzelve a Nagy Németország dia­dalaitól, hallani sem akar többé conces­­siókról holmi apró nemzetek, csehek, len­gyelek irányában, minket is közéjök ért. Az osztrák német elem a nagy német fé­nyétől ragyogva minket kezd el fenye­getni. Ennek ellenében a szorongatott panszla­­vismus volna szövetségesünk , hanem az meg minket szorongat. A román elem épen úgy fenyegetve van, mint mi, fejedelme és kormány­pártja a poroszszal szövetkezett, a török­kel jó barát; nekünk természetes szövet­ségesünk volna, de ellenünk izgatja a ma­gunk népét. Törökországgal egyetértés­ben kellene maradnunk, de Szerbiát nem szabad ellenségünkké tennünk. Védenünk kellene a cseheket, lengye­leket a német elem elnyomása ellen , de az orosz hangok panszlavismust hirdetnek Cseh és Lengyelországban s az nekünk megint nem jó. Örülnünk kellene rajta, hogy a Reichs­­rath nem tud összeülni, mert ezzel bizo­nyítja be közös ügyes alkotmányunk ab­­surdus voltát, s a helyett nekünk kell aggódnunk és sürgetnünk, hogy bár ösz­­szeülne már s látnók minél elébb azt a delegatiót, a­mit nem szeretünk, hogy ▼an a világon. Sürgetjük a békét és tudjuk előre, hogy az vagy újabb elnyomatást, vagy újabb háborút fog hozni az egész világ­részre. Tiszteljük a törvényeket, royalisták vagyunk idehaza, és borzadunk attól a gondolattól, hogy a poroszok visszahe­lyezik Napóleont Párisba; minő rendet, minő törvényt fog akkor látni megint a társadalom, ha Európa uralkodói ilyen szörnyen tisztelik egymást! Mindenki iránt jó barátságot kell érez­­nünk: a szomszéd németek iránt, s a ma­gunk németjei iránt; valamint a franczia nemzet iránt; a szabad köztársaságok, a szláv és román szomszéd államok; Olasz­ország egysége, s a katholicismus praesti­­giuma, valamint a protestantismus és gondolatszabadság diadalai; Ausztria meg­erősödése, a népek kielégítetése mind, mind jó barátaink. Hanem aztán e mostani zűrzavarban ne csak diplomata, de próféta legyen az a magyar államférfi, a­ki meg tudja mon­dani, hogy e sok jó barátunk közül — egy év alatt — melyik nem lesz el­lenségünk ? Ez a mi nyereségünk Bonaparte Lajos úr jelen vállalatából. Jókai Mór. Adakozások. A honvédmenházra. A nádudvari olvasóegylet küldött 25 ftot. A helyzet Ausztriában. (xy.) Ma kell megnyittatni Bécsben a birodal­mi tanácsnak. Éjjeli távirataink valószínűleg hírt hoznak már az ünnepélyes megnyitásról, a császári trónbeszédről,­­ azon hatásról mely­­lyel ez fogadtatott. De a helyzet olyan hogy megtörténhetik, mi­szerint a birodalmi tanácsnak megnyitása egy­szersmind annak berekesztése. Meg sem alakul jóformán, hímem határozatképtelenné tétetik,­­ hogy feloszoljon. A császár, midőn a lajthántali tartomány­cso­portoknak képviselőtestületeit összehívta, utalt az európai helyzet válságos voltára, mely ural­kodói kötelességévé teszi hogy maga köré gyűjtse országainak törvényes képviseletét. A válasz a császári szózatra az­, hogy Ausz­triának ez idő szerint egyedül törvényes képvi­selőtestülete pártmachinatiók folytán határozat­­képtelenné tétetik és a belső bonyodalom épen fokoztatik, épen most ér tetőpontot, midőn Eu­rópa helyzete valóban válságos. De azért beszélnek Ausztriában folyton lojali­tásról, honszeretetről, valódi osztrák érzelmek­ről és­­ bölcs politikáról. Ma a kir. tanács megnyitásának napján ves­sünk egy futó pillantást a lajthántali helyzetre. A Hasner-Giskra-kabinet el­bocsátása után,úgy kellett felfognunk a helyzetet, hogy a tisztán német-osztrák politika elejtetett, noha e kabinet elbocsátása nem volt indokolva, mert az egyedüli volt, mely a par­lamentben majoritásra tám­­aszkod­­hatott — az alkotmányhívekkel való szakítást úgy tekintettük, mint a nemzetiségi és autonóm követelésekhez való közeledést, s az őszinte szándékot hittük láthatni benne a cse­hekkel és lengyelekkel való kibékülésre. Azonban P­o­t­o­c­k­y grófnak miniszterel­nökké hivatása gyorsan kiábrándított minden­kit e hitből. E férfi maga politikai programmot nem képviselt, kormányra léptekor sem adott, é­s az ember nem tudta, hogy mi értelme van általában Potocky gr. miniszterelnökké kinevez­­tetésének. Ő az alkotmány viszály megoldására látszott hivatva lenni; az a nagyszerű szerep várt reá melyet elejtett már előtte nemsegy államférfidé a mely hitünk szerint még sem megoldhatatlan, hogy consolidátióra vezesse az osztrák tartomány­­csoport egymás közti s a koronához való viszo­nyait. És hogy kezdett hozzá e szerephez? Először is feloszlatá a kir.tanácsot,a melynek támogatására nem számolhatott k[többés mindenféle ellentétes ele­mekből összetákolt kabinetje ,aztán uj választá­sokat rendelt el a tartományi gyűlésekre nézve, kivéve Csehországot. S ez uj elemekből új bi­rodalmi tanácsot kívánt alakíttatni. Azonközben beborult Európa láthatára. Po­tocky fgr.J arra számolhatott, hogy itt­­az alkal­mas pillanat, midőn veszélyes alternatíva elé teheti Csehország majoritását. Hivatkozván a válságos helyzetre, feloszlatá a cseh landtagot is, s új választásokat rendel­vén, felszólitá őket a birodalmi tanácsba való belépésre, hogy ő fels­ége körül legyen összes tartományainak képviselete. Ez az alternatíva állt a csehek előtt: vagy bemennek a birodalmi tanácsba , s akkor elveszti­k ellentállásuk élét; vagy renitensek maradnak továbbra is, s ek­kor azt a vádat vonják fejeikre, hogy a legne­hezebb körülmények közt is apró házi érdeke­ket föléje helyeznek nagyobb öszérdekeknek. A újonnan alakult cseh landtag majoritása hű maradt régi álláspontjához. Megtagadta a kir. tanácsba való választást. Sőt törvény­telennek nyilvánító az új landtagot is, — mindazonáltal föltételesen hajlandóknak mutat­koztak a maguk részéről bizonyos számú képvi­selőket választani egyenesen a lajtbántúli tar­tománycsoport delegációjába,hogy a monarchia összes­­érdekei védtelenül ne hagyjan­ak, föl­téve hogy összehivatik előbb a törvényes cseh országgyűlés. Ezen eljárást megbírálni nem a mi hivatásunk. Mi nem szólhatunk ahhoz,hogy van-e joga Csehor­­szágnak épen annyit és azt követelni, a­mennyit és a­mit követel?Az Csehországnak a dolga, hogy drágábban vagy olcsóbban alkuszik-e meg. Mi egysz­erűen el kell hogy fogadjuk a tényt, hogy Csehország nem megy be a birodalmi tanácsba. E miatt ugyan összegyűlhetne a birodalmi tanács, mert már ülésezett a kir. tanács a cseh majoritás nélkül is.De most előlép az alkotmány­­hívek tábora az osztrák-német párt, mely ugy lát­­szik a porosz diadalok után fokozott erőt nyert,­­ és a maga részéről is megtesz mindent, hogy teljes legyen a zűrzavar. Úgy látszik a német-osztrák párt a Potocky kabinet eljárása által mellőző­­nek hiszi magát, — s mert a csehekkel szemben Arkolay kartács­politikája az ő politikája is — igyekszik a hely­zet bonyodalmait kizsákmányolni. Az alkotmány­hívek tegnap tartott érte­kezletükön, nem határozták ugyan el, de megál­lapodtak abban,hogy határozatképtelenné teszik az új birodalmi tanácsot. G i­s­t­r­a az exminiszter, a­ki ezen magán­értekezleten elnökölt, kifejtvén a maga nézeteit, elmondá, hogy a képviselőház megalakulásáról , a parlamentáris működés megkezdéséről szó sem lehet addig, míg nincs kimerítve minden törvényes eszköz, me­lyek segé­lyével behoz­ható volna a cseh királyság a kir. tanácsba. Ebben a nézetben voltak valamennyien, kik jelen valának ezen értekezleten , s ha kötelező határozat nem hozatott,ennek valószínűleg az az oka, hogy meg akarják várni párthíveiknek na­­­­gyobb számban megjelenését, miután­­a 14-iki értekezleten még csak 36 an valának jelen. Hogy mit értenek az alkotmányhívek „min­den törvényes eszköz“ alatt, fölösleges magya­rázni, kényszeríteni akarják az­által, hogy ha­tározatképtelenné teszik a birodalmi tanácsot arra, hogy rendelje el a kormány Csehországban Schmerling politikai rendszerének hatványozott bölcs remédiumát,­ az egyenes válasz­tásokat. Mert hát tudják, hogy a kormány a jelenlegi körülmények közt inkább hajlandó lesz erre, mintsem hogy da capo kezdje az alkotmá­nyos kintornát. Ez a helyzet Ausztriában, ma a kir. tanács megnyitásának napján. Hanem még akkor is, ha Csehországra nézve elrendeltetnek az egyenes választások, s teljesülvén az alkotmányhívek föltétele, határozatképessé válik a kir. tanács,­­ aligha képes lesz megválasztani ez évben d­e l­e­­g a ti­ój­át. Mi történik tehát azzal az institutióval, melyet a modern státustudomány quintessentiája gya­nánt állítanak fel ? Mi bizony legkevésbé bán­ju­k, akármi történik vele. De azt lelkünk mé­lyéből fájlaljuk, hogy ily életképtelen institu­tióra bízatott életérdekeink képviselése. TÁRGYA. „Az emberek városa.“ (y. y.) Bár­mennyire össze-vissza bolondozták is a berlini chauvin-lapok Hugo Viktort a mért Páris ostroma előtt egy áradozó, de nemes szel­lemű kiáltványt intézett a németekhez: abban igaza van, hogy „Páris nem csupán a francziák, hanem az emberek városa.“ Íme most, hogy a porosz hadoszlopok ez új Babylon váröve alá nyomultak: a szélrózsa min­den irányában millió meg millió szív szorul ösz­­sze a gondolatra, hogy az ízlés fény, irodalom és művészet világvárosát halomra lőhetik ! S ez az átalános aggodalom természetes. Berlint tisztelettel, Londont bámulattal, Pá­rist pedig mélabús hangulattal hagyják el az uta­zók. Amazoktól megválnak­­ örökre, ennél jól esik a búcsút azzal fejezni ki vi­sz­on­t­lá­tás­i­g! Mert ki ne szomorkodnék el arra a gon­dolatra, hogy e pezsgő boulevardokat, e remek templomokat, (a Notre-dame-ot és Madelainet) e szökőkutas kerteket, e csillogó elűzéi mezőket, ez ódon emlékeket (a vén Jacques-tornyot és városházát) a boulognei erdő tavait és e szere­tetreméltó víg népet soha sem fogja többé látni! Berlin komolyságát megunjuk, London nézésé­be bele­fáradunk, míg Párisba bele szeretünk. Amott az ész van érdekelve csupán, itt a szív. Maguk a németek is, kik most fogukat fenik a „kankán“ városára, s kígyót békát kiáltanak rá: bizony nem Hamburgba vagy Münchenbe, hanem csak ide utaztak mindig, ha kellemes na­pokat akartak csinálni maguknak, mert találtak ott valami egyebet is, mint kankánt, cocatte-at és absynthet. S milyen mogorva lehet most ez a víg város! Színházait, melyek tele voltak hullámzó élettel minden este, Keratry bezárató, mivel a haza­­ gyászban áll, s a polgároknak nem illik mulatni i­s a „Porte Saint Martin“, a kék és fehér zubbo- i nyok kedvenc­színháza előtt nem ball­tszik a cit­­romvíz árusok csöngése és a csemegés lányok víg kiabálása, a café chactante okban „elfogyott a nóta“ ; a Pré-Catelan-ból nem csak a fényes fogatok, fürtös dandyk és hamis Circék tűntek el, hanem a tarka „Galérie des jeux.“ „Theatre de Magie“ a repkényes svájczi házak kedélyes világa is,mert hisz a boulognei ligetből mező lett, melyen nyájak legelnek; a cirkusokból kaszár­nyákat csináltak ; a Louvre-ból, hol milói Vénust és­ Veronese „Rácai menyegző“ jét bámulták s az aranyrácsos Tuilleriákból, hol a „cent garde“ theatrális pompájú lovagjai büszkélkedtek, la­­zarethek lettek s ormukon császári zászló helyett vörös keresztes fehér lobogók lengedeznek ; s az a nép, mely többet dalolt mint beszélt, s töb­bet tánczolt, mint sétált, daczos védeereggé vált, vállán puskával, szemében szégyennel, szivében haraggal. Mi, kik a Szajna mellett egyszer másszor oly édesdeden vetettük magunkat a gondtalan vi­dámság régi árjába, mely hol a nagy operába vitt, hol egy-egy „fête de nuit“be, hol a „chateu des roses“ tűzjátékaihoz, vagy a versaillesi „grands eaux“hoz , bizony el sem bírjuk képzel­ni Páris mai mogorva arczulatát. Akkor egyetlen egy fekete pont volt a város­ban : a Morgue, egy-egy kiterített öngyilkossal, oly kis épület a Szajna partján, hogy csak az vette észre, a­ki minden áron látni akarta. Most az egész város gyászban, meglehet pár nap múl­va már lángban és lőporfüstben áll. Nem tudjuk, hogy az erődökön kívülről meny­nyire lehet belőni a városba, de azt tudjuk,hogy akárhová hulljon a golyó , mindenütt jajgatni fognak bele a múzsák is ! A Louvre műkincseit biztos helyre rakták ugyan , de elrakhatnak-e mindent, miután az egész Páris egy múzeum. A város külső szélein is, hová a gólyók legjobban érhetnek, van elég becses, a­mit el lehet rontani. A „Pére du Chaise“ben egy szobor erdő áll, s bizony szomoru lenne, ha például Abelard és Heloise ódon siri kápolnáját, vagy a Balzac vas­fejét, mely repkényekből feketét ki, porosz ágyuk zúznák össze. Vagy a másik végén a nagy diadalívet, melynek belső falára van jegyezve a sok franczia dicsőség annyi helyneve, köztük „Raab“ is (a mi Győrünk.) Jéna nevét bizonyá­ra szeretnék letörölni róluk a poroszok! S ott van a sok lovagszobor a tereken, a sok fontaine, köztük Pradier Moliére-je, az obeliszk, a corps legislativ, az academie des beaux arts balbatlan­­jai, kőalakokban, a városok szobrai a Concorde­­piaczon, s más oldalon a Luxembourg-kert mely­nek virágai, ligetei, tava és szobor­koszorúja közt oly kedvesen folytak az órák. Ott állnak Isaure Clemence, M-lle Montpensier és Jeanna d'Arc is, eszményítve a véső által, szabad ég alatt, kitéve nemsokára a kíméletlen bombák­nak. Ez mindig a csöndesebb világ, a merengők, álmodozók kedvencz sétahelye volt. A turkók, kik a csatatéren oroszlánok, itt valódi arszlánok voltak, segítve a dajkáknak vigyázni?a békékre. Különös, hogy a németek annyira fölfortyantak e broncz arcza katonák ellen, kiknek egyéb ne­vük sincs most ajkukon, mint „wilde Bestien.“ Pedig jobb lelke van némelyiköknek, mint sok keresztyén felebarátunknak, ki égreforgó szem­mel szokta emlegetni az istent, s arcza bel­­ett a lelke fekete. Elmondunk egy történetet. Több év előtt a „Moulin Vert“ben (nyári ét­kező­hely a boulognei liget mellett) aláírási ív keringett egy derék katona számára. Adni akar­ván mi is valamit, megkérdeztük, hogy mit tett ez a derék katona ? Elmondták. Lovakat vásá­roltak egy kaszárnyában (akkor indult épen Garibaldi Repremonte-hoz), s e kaszárnya előtt szép tér fekszik fasorokkal szegélyezve. Sok dajka gyűlt oda akkor is, körülvéve zuávokkal, bouchard­okkal, egy-egy tarkóval. Egyszerre lárma támad, mert a kinyílt kapun busz harmincz nekiszilajult ló vágtat a térnek, hol a dajkák ácsorognak a gyerekekkel. Sikoltanak, s aki középen áll, annak nincs ideje sem félreszaladni. Egy katona látja azt, s hirtelen kirántva egy szép kis csecsemőt dajkája kezéből, leteszi a földre, s maga gyöngén ráhajlik mint egy ele­ven bolthajtás, hogy a lovak­­ rajta gázoljanak át: ő elég erős, elbírja. S egy ló valóban nagy sebet is rúgott a hátán és vállán, é­s kórházba kellett vinni. De a gyermek épen maradt s a m megsebesült katona fölemelte és megcsókolt. Másnap a lapok leírták e történetet, s a polgá­rok sokfelé gyűjtöttek a megsebesült részére. És ez a katona egy turkó volt — „eine wilde Bestie“, ahogy most Königsbergtől Kehnig mon­dani szokták. Bizony most a „hotel des Invalides“ espla­­nade-ja is bus lehet. Máskor a vén rokkantak (a hosszú kabátban vagy vörös frakkban) mily jókedvű arczc­al üldögéltek a fák alatt, s ha asszonyszemély mellé juthattak, mennyire igye­keztek kimutatni, hogy valaha nekik is nyilt a virág. Mily büszke öné­zettel jártak a palota sánczainál, hol az ellenségtől elvett ágyuk álla­nak mint diadaljelek. Most arra gondolhatnak, mennyi van az övékből is Berlinben! Eddig mindig oly teljes elégültséggel mutattak a mau­zóleumra, melyben I. Napoleon pihen, velük egy telken osztozva, s nevét nem is említvén, csak ezt mondják : „c‘est la tombeau de Pancien.“ De hajh, az „újnak“ nedani dolga árnyat vetett e büszkeségre! Bizony e minden nagy utczájában megújult, megifjult Párisra szinte roszul esik gondolnunk. A nyaralók, melyek az „avenue de l‘ imperatrice (most már „de la republique“) hosszan pompáz­nak, pár hét alatt füst és hamuvá lehetnek. Ha egyszer aztán a falakon bejut az ellenség, a barikád nem lesz többé akadály. Nem úgy van most már, mint régen volt. Napóleon kiegyenesíté a görbe utczákat, úgy hogy a kaszárnyáktól és indóházaktól hosszú vonalra lehet lődözni, mint valami várakból. Ő a forradalom ellen csinálta ezt, s íme, az invasio veheti hasznát! De az ágyak, melyek itt fognak rombolni, nemi csak a FSO francziák vagyonát tiprandják, hanem milliók szép emlékeit is világszerte. Ez bizonyára a leg­­ellenszenvesb tények egyike lesz, mely a fra­n­cziában bosszút, másokban pedig méltatlankodást fog ébreszteni. Mert Páris kedves még az élőit is, a­ki nem látta. Nem csak ehignont, kankánt krinolint, operettet és demi-mond­e-d­ámát ka­punk onnan, hanem eszméket, világosságot, va­lódi művészetet és nagy­­talál­ar­áti okát is. Pán­sá­nak csak egy része Babylon, a nagyobb része méhkép. Sehol sem imák és olvasnak többen. A kis lányka kezében mindig ott­­van az „Ami de l‘enfence“ a szakácsnőében a „Pisse-Temps“ a kis gaminéban a „Conten mer veul eux“ , a „bouffe“ egy­­dióhéj a Moliére és Racine „tt­e­­atre francais“ je mellett. A­mi pedig a „Mabil­­le“-t illeti, minden kankánja mellett is, (melyet ott ugyan sok­ harcban járnak, mint quondam a népszínházban) sokkal tisztességesebb hely, mint a berlini alte Jacobs-Strasse .Orpheumá­ja, a­hol grace nélkül vigyorog a szemtelenség, úgy hogy e zsebmetsző szőke nőkkel szemben az ember már a második perczben nem tud néme­tül , vagy mint az ötemféle London Alhambrája, melynek folyosóin a syrének igazi út,önállókká válnak s egy nagy részük a csöndes Hannove­­rából került e csalfa tengerre. Valamint minden nagy folyamnak sok az iszapja, valamennyi világvárosban szintén sok a förterem. Egyik alig vethet a másik szemére. Párisnak annyiban volt nagy hátrása, hogy ő­­ magának a Tuilleriák udvarának laza erköl­csei rontották a börzét, a Bomnpadot, a szalono­kat is. De ez a forrás nem létezik többé, s való­szinű­, hogy utána Páris nagyobb lendületet fog nyerni, mint nyert valaha. Rothadásra jön a leg­gazdagabb tenyészet, ha maga a fő d jó termő talaj. Sedanból az lehet, a mi ,volt a porosznak a tilsiti béke: fölrázatl haz aléltságból s uj élet. És Páris — löjjék vagy nem a poroszok — me­­­­gint a dicsőség és fény városa lesz, hová vágyva­­ sietnek az emberek mindaddig, mig a szellem és­­ báj vonzerővel fognak bírni. Adalékok. — Mac Mahon marsalból a következő le­vél érkezett a hadügyminiszterhez: Pourrn au-Bois, sept. 8. Miniszter úr! Van szerencsém önnel tudatni, hogy enge­délyt nyertem a porosz katonai hatóságoktól át­­szállíttatni magamat egy Pourri­au Bois nevű kis városkába, néhány m­en­nyi távolságra Se­­dantól, Belga területen.­­ Hadi­fogoly lévén, a kapituláczió határozatai szerint nem ajánlhatom fel szolgálatomat e had­járat alatt, azonban mint a katastrófa által súj­tott hadsereg parancsnoka, én, ép úgy, mint hadseregem tisztjeinek legnagyobb része, oszta­ni akarván katonáim akaratát, mihelyt sebeim állapota megengedi átszállíttatásomat, a­mi az orvosok szerint öt vagy hat hét múlva lehetsé­ges , kérni fogom a porosz hatóságot, hogy engem Németország valamely vidékére inter­náljon. Fogadja szívesen, miniszter úr nagyrabecsü­lésem őszinte kifejezését. — De Mac Mahon Francziaország marsallja. — Jules Favre külügyér a következő le­velet intézte Kern­hez, a svájczi szövetség pá­risi miniszteréhez: Páris, sept. 9. Uram ! Azon levéllel, melylyel engem más keleti, szerencséltetni szíveskedő, értésemre akarta adni azon rokonszenv jeleit, melyeket Strasburg lakosainak helyzete Svájci­ban felköltött, valamint a szövetségi kormány azon határozatát, mely szerint segély­bizottsá­gok alakulását és a magán könyörült törekvé­seit segíteni kívánja. A nemzeti védelem kormánya mélyen aeg van hatva a közlemény által a a benne támadt érzelmeket bizonyára egész Francziország osz­tani fogja; nem kisértem meg kifejezni, hogy a svájczi nemzet e nemes eljárása, a a szövet­ségi tanács nagylelkű határozata mennyire fogja lelkesíteni Strassburg hősi lakosságát. Ily cselekedetek becsületére válnak annak, a ki kez­deményezésüket megtagadja. Ezek a legértéke­sebb bizonyítékai Svajcz barátságos érzelmeinek s mi sem járulhat inkább, mint ezek, azon von­zalom l­erösbitéséhez, mely oly régóta egyesíti Svájczot Francziaországgal s kivált Elszasz­szal. Kérem önt, legyen hálás elismerésünknek tol­mácsa a szövetségi tanács s mind azok e­lőtt, a kik a bizottságok munkájában részt vesznek. — Olozaga, Spanyolország párisi követe a következő levelet intézte a külügyminisz­terhez. Páris, sept. 8. Miniszter úr! E hó 6 én este kaptam meg excellentiádnak 5 évős sezóló kör­levelét; van szerencsém önnek értésére adni, miszerint indíttatva éreztem magamat azt posta útján kormányommal közölni, ugyanakkor érte­sítvén őt távirati utón is. Spanyolország külügyminisztere, mielőtt megkapta volna a körjegyzék másolatát, távira­ti utón megküldte számomra a szükséges utasí­tásokat, hogy excellentiáddal közvetlenül hiva­talos összeköttetésbe lépjek, s fejezzem ki kor­mányom határozatát, mely szerint a Spanyol- és Francziaország közt fennálló jó viszonyt fenntartani óhajtja. Feleslegesnek vélem kijelenteni, miszerint minden törekvésem, mint mindig, ezentúl is arra lesz irányozva hogy mindinkább erősbítsem a viszonyt a két ország boldogulásának érdeké­ben. — S. de Olozaga. E levélre Jules Favre külügyminiszter a kö­vetkezőleg felelt: Páris, sept. 10. Képviselő úr! Élénk öröm­mel fogadtam a levelet, melylyel engem szeren­cséltetni s arról értesíteni méltóztatott, hogy Spanyolország külügyminisztere önnek távirati után megküldte a szükséges tudósításokat, me­lyek szerint a nemzeti védelmi kormánynyal közvetlenül hivatalos összeköttetésbe lépjen. Nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy a barátság és bizalom e tanújelét megnyertem azon ország képviselője részéről, mely nem­rég megmutatta a szabadság felé vezető utat. Re­mény­em, hogy együtt fogunk e szabadság felé haladni, szorosan egybefűzve érdekeink és óhaj­tásaink közös volta által. Felette nagy becseset bír Fr­ancziaországra nézve e borzasztó órában, hogy fényesen kiviláglik ama politika fölcse­­sége, mely egy testté fűzi a három valóban test­vérnépet,­­ melyek családuk ugyanazonossága feltalálására nem várnak egyébre, mint a sza­badság feladására. Engedje meg képviselő úr, mind magma, mind társaim nevében kijelentenem, nagyrabe­csülésemet s egész tiszteletemet. — Trochu tábornok a következő irattal rendelte el a Párist környező erdőségek felgyúj­­tását: A nemzeti védelem kormányának elnöke, Pá­ris kormányzója, s a helyőrség parancsnoka.

Next