A Hon, 1870. november (8. évfolyam, 264-288. szám)
1870-11-08 / 269. szám
269. szám. VIIL évfolyam. Reggeli kiadás. Pest, 1870. Kedd, november 8. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra ......................5 „ 60 k 1 hónapra ......................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI LS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP: ■*■'«■fi vnnWu *>».■•K.a.'vr tr'iV.vnS’Trityr».’:■n^anr. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi V* évre . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kölönküldéséért felülfizetés havonkint 30 „ BEST" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 7. A honvédtiszti kinevezések. (ly.) A kilátásba helyezett honvédtiszti kinevezésekről előre szállongó hírek nagy visszahatást idéztek elő a hazai közvéleményben. Mi mint ellenzéki lap — mielőtt a tény előttünk nem áll, kétségtelenül azt veszélyeztetjük, hogy tényekkel cáfol meg bennünket a kormány, de ezen veszélyt szívesen eltűrjük a közügy érdekében, míg másfelől nem hallgathatunk oly ügyben, melynél újabb hibák újra csak népszerűtlenitést idéznének elő. Egy ízben már hangoztatta ugyan gróf Andrássy azon vádat ellenünkben, mintha mi az újabb honvédséget ellenséges szemmel tekintenek; de szabadjon hinnünk, hogy ezt csak első hevében tette; komolyabb utángondolás után eszébe kellett jutni, hogy épen a magyar ellenzék férfiai voltak azok, kik az új védrendszer alkotásánál a honvédségre és általános hadkötelezettségre súlyt fektettek, s pártunk volt az, mely programmjában épen azt hangsúlyozta az imperialisticus sereg fentartásával szemben,mely elvnek a közelebbi évek oly fényes és elvitázhatatlan érveket nyújtottak. De ez a világért sem zárja ki, hogy valamint eddig, úgy ezután is meg ne támadjuk a honvédség szervezése körül elkövetett hibákat, sőt ellenkezőleg, minél inkább szívünkön fekszik a magyar honvédség czélszerű kifejtése, annál jobban érezzük azon kötelezettséget, hogy valamint egykor az első szervezés hiányait cáfolhatlanul napfényre hoztuk, jövőre is minden alkalommal igyekezzünk mindazon tévedéseket megelőzni, vagy utólag kárhoztatni, melyek e téren felmerülhetnek. Két elvet hallottunk főként, melyekkel sehogysem tudunk megbarátkozni. Ezek egyike a pusztán hivatalos kor szerinti előléptetés; a másik a 48 — 49-es honvédség mellőzése a szolgálati idő beszámítására nézve. Ha a kormány ki tud az absolut eszmék békéiből szabadulni s az elsőt elejti, s az által ez utóbbi is el van ejtve. Katonaviselt ember igen jól tudja, hogy a tisztnek nemcsak a háborúban lehet érdemet szerezni. Épen úgy kitűnik a tiszt ügyessége és harczképessége, pontossága a gyakorlatokon, de legkivált a szervezésnél, hol óriási különbségeit találjuk az életrevalóságnak szervező képességi és katonai pontosságnak. Amennyi dicséretet hallottunk például a közelebbi hadgyakorlatokról a közlegénységet illetőleg, ép annyi hátrányos megjegyzést tettek előttünk némely tisztek tanulatlansága, pontatlansága és élhetetlensége ellen. Ily esetben és kivált ily esetben lehetetlenség egyedül a kinevezési sorrendet venni irányadóul, ha mindjárt el lehetne is fogadni azt mint általános elvet oly hadseregnél, hol a hazafi szellem és ez irányban tanusitott érdemeknek minden alkalommal ki kell tüntettetni, az ellenkezőknek megbüntettetni. Annál kevésbbé lehetne hibáztatás nélkül hagyni, ha a régi honvédek ezúttal újra méltatlanságot szenvednének. És pedig nyíltan kimondjuk, hogy épen magának gróf Andrássynak szempontjából is. Ő akkor, midőn a képviselőház ellenzéke a régi honvédség országos segélyezése érdekében föllépett, azt tüntetésnek vette és az elleni ellenszenvét kifejezvén, ténylyen kívánta ellensúlyozni. Mi ugyan egy ország szavának beváltását nem tüntetésnek, hanem hazafias kötelességnek tartjuk, azonban legyen, álljunk ez esetben a miniszterelnök úr néppontjára, és követeljük, hogy a régi honvédek méltánylását eszközölje tényleg minden demonstrativ nélkül. És e követelést nem csak mi, az ország közvéleménye is minden oldalról teszi: „Longus est ordo, idem petentium decus.“ Több ugyanez elveket sürgető, részben elkeseredést tanúsító levél fekszik előttünk. Szabadjon ezek egyikéből tanúságul nehány sort ide igtatnunk. „1848. előtt — írja egy barátunk, többek között — mint osztrák katonának volt 300 frt fizetésem, 1848/9-ben, mint honvédtiszt, természetesen jól voltam fizetve. 1849 után, hála a Bachféle emberek figyelmének, újra csak 300 frtos állomást nyerhettem és ebben vagyok nagy családi ember létemre mai napig. Ah, de most „elő vagyok jegyezve“, de hol? Harmincz évi 300 frtos katonai szolgálat után, egy kilátásba helyezett hazai honvéd rokkant tanyára!“ És hogy az ellentét se hiányozzék, ezen barátunk öcscse, ki csupánegyszerű honvédtiszt volt másfél évig, kivándorolva ma egy külföldi hatalom szolgálatában 10.000 frank évi fizetést élvez és kitüntetésekben részesül. E szerint a kivándorlóit, a száműzött sokkal inkább méltányoltatik, mint a 30 évet becsülettel szolgált, itt benn, magyar miniszterek alatt, Magyarországon! „A községek rendezéséről“ szóló törvényjavaslatot a központi bizottság kedden d. u. 4 órakor fogja tárgyalni. Nyolcz osztály már tegnapelőtt készen volt a tárgyalással, de miután négy osztályban az ellenzék jutott többségre és ellenzéki előadót küldöttek a központi bizottságba, az ugyanannyi számmal levő jobboldali előadókkal nem hozhattak határozatot, miért is be kell várniok míg a IIl-dik osztály fejezi be tárgyalásait, mely osztályban egy részről Ghyczy Kálmán, más részről Deák és Csengery működnek azon, hogy a javaslat hiányain segítve legyen. Ma délutánra elkészülnek vele, az ezen osztályból kiküldendő előadó valószinüleg jobboldali tag lesz. — A VIII. osztály szerdán (nov. 9.) d. e. 10 órakor ülést tart. Tárgy az úrbéri birtokviszonyok rendezésére vonatkozójavaslat. Győrffi Gyula osztály jegyző. TÁRCZA: A teremtés líráihoz. A „jámbor óhajtó“ czikkét a „Hon“ vasárnapi tárczájában, ajánlom minden nőtársam, és minden férfihonfitársam figyelmében. Oly húrokat penget az „mindenek hallatára“, a melyek régóta rezgenek „titokban“; — nem volnánk műveit nemzet, ha régóta nem rezgenének, nem volnánk magyarok ha e hang nem fájna. A felfogást helyeslem. Nem fellázadni akarunk „zsarnokaink“ ellen, hanem csak eszközt és alkalmat nyújtani nekik, hogy oly hibákat, melyeket úgy is beláttak már, jóvátegyenek. A dolog megérett. Mindennap többen látják be, hogy a nőt nőnek való foglalkozástól, csupán azért „mert nő“, eltiltani helytelenség. Kormányunkban két minisztérium már tényleg nevezett ki nőket országos hivatalra. Képviselőházunk több ízben bebizonyította, hogy társadalmi kérdésekben szabadelvű. Jogi embereink körében nem tapasztaltam elvi ellentétet. Hanem egy nagy hibája van nálunk a női munkajogosultság kérdésének, az, hogy: uj. Minden uj eszmének, legyen az bármily üdvös, sok ellensége találkozik, főleg azok táborában, kik gondolkozni nem szeretve, az újban a jót nem is keresik, s azon egyszerű oknál fogva, mert új és szokatlan, a ki nem vihetés ábrándok sorába helyezik, s a mellette küzdőt szánakozó motolylyal végig hallgatva,modern don Quichottenak mondják, ki szélmalmoknak izén hadat. ( Az „uj“ ellenségei részéről, kik vagy nem mernek vagy nem képesek, a női munkajogosultság eszméje nemcsak e közöny- és részvétlenséggel találkozik, de megrovással, ellenszenvvel és félreértéssel is. Ők nem gondolnak azzal (vagy nem akarják meggondolni), hogy ha a kérdést helyesen megítéljük és a gyakorlati térre áthelyezzük, nemcsak a családok anyagi létük javulását eszközöltük általa, de benne azon eszközt is felhasználtuk, mely egyedül képes a sülyedésnek indult közerkölcsiséget újból helyreállítani. Van a nők emanezipátiója eszméjének egy neme, melyet a mai korban még nem lehet helyeselni, s nem lehet zászlóját megragadva mellette küzdeni, mert vitatása idő előtti és ki nem vihető. Erről ne is beszéljünk még most. Azon emancipate, melyet én óhajtok , azon tér, melyen a nők munkásságuk, ügyességök és ismereteik által saját fentartásukat, minden tekintetben feddhetlen eszközök által megszerezni képesek. Nyújtson a társadalom erre segédkezet, ne igyekezzék a másik nem erélyünket, igyekezetünket,elénk gördített akadályok által megtompítani. Ne tételezzék fel már előre azon nőről, ki magát egyébre, mint a tű és főzőkanál kezelésére is képesnek érzi, hogy mert más új, talán még szokatlan módon foglalkozik, megszűnik jó háziasszony és anya lenni. Az nem zárja ezt ki, és valamely nő, mely egész nap házán kívül mint orvos, ügyvéd, mérnök, postakezelőné stb. működött, este midőn haza tér, gyermekeit azon intézet vagy kisded-óvóból, melybe elfoglalt idejére küldé (nem azért küldi, hogy maga másutt lehessen,mert hisz különben is most is mindenki oda küldi,)haza kisérve maga körül gyűjti,nehány órát az ő fáradsága által is javított házi körben tölt, — szerintem többet tett, mint azon nő, ki családja nyomorát látva, honn fárad, megtakarítja ugyan azon keveset mit férje szerzett, de ami nem kielégítő számos tagból álló családja fentartására; tűjével ugyan az öltözékhiányait helyrehozhatja, de sokkal nagyobb hiányokat helyre pótolni, nagyobb bajokat elháritni önálló munka nélkül nem képes. A nő adja meg a gyermekeknek a szellemet, de szellemileg ugyan mit tehet azon gyermekével, melynek a mindennapi tápot is alig képes nyújtani, lesz-e elegendő lelki ereje ? nem természetes-e, ha a mindenféle apró kellemetlenségekkel és nélkülözésekkel küzdő erre képtelen, holott ha férje keresményeihez saját keresményét is mellékelheti, nagyon sokat elő tud teremteni. A komolyan elhatározott és tenni akaró nő és anya időt fog arra is találni, hogy mielőtt hivatala miatt távozik, előbb házát elrendezze, és ha a pihenés órái megérkeznek, egy ily háztartásban csak nagyobb kényelem és jólétben fog a nő szerzése is észrevehetővé válni, de semmi hiány sem fog mutatkozni; a természet, a gondviselés, a szeretetnek és áldozatkészségnek oly gazdag tárházát ültető a női kebelbe, mely őt a szeretett férj és gyermeke érdekében mindenre képesíti. Mily boldogító érzése lehet az anyának, ha tegnap talán még mezítláb vagy rongyos czipőben járó gyermekét ma szorgalma ujjal látta el, mily lelket emelő azon tudat, hogy szeretett gyermeke lelki művelődését szorgalmának köszöni, és mily boldogító fáradság, mely a honleányt arra képessé teszi, hogy midőn idő és viszonyok igénylik, a haza szükségeihez ő is — habár fillérekkel —járulhat. A mai időkben, midőn a gépek a kézimunkát annyira háttérbe szorították, szükséges oly tér, melyen a nők működhessenek, mert különben kényteleníttetnek vagy — megélhetésért — egy — talán minden rokonszenv nélküli egyén nejévé lenni, vagy a természet kegyétől birt szép külsőjüket azon tőkének tekinteni, mely jövőjüket biztosítja. Tér kell a nőknek ! a tisztességes munka tere. A társadalom ne rójja meg és ne nevesse ki azokat,kik foglalkozni tudnak s akarnak,ne tegyék a kísérletek sikerét, mindennemű akadály által lehetetlenné; tekintsék inkább e téren a nőt járni tanuló kisdednek, ki magára hagyva elbukik, de kis segítséggel bizton halad, kit mindenki szívesen támogat, mert hiszen járnia kell. — A nőnek most már elkerülhetlen a társadalomban a működési tér. Adják meg azt nekünk uraim, világ urai! és nyújtsanak segédkezet, ha a nehéz feladat terhe alatt talán eleinte nem látszanánk elég erőseknek. — Báró Egloffstein Amália. Metz múltjából. (y. y.) Metzhez, melyet a németek Francziaország rohamkapujának neveztek mindig, a történelem igen sok nevezetes emléke fűződik. Metz már a gallok idejében nevezetes pont volt Mediomatrica névvel, később Attila hun hadai szállták meg s rombolták szét. A frankok idejében Ausztrália fővárosa volt. Utóbb német birodalmi szabad város lett, mely 1444-ben győzelmesen verte vissza falai elól a hóditni vágyó francziákat, mígnem II. Henrik király idejében a német uralkodók pártviszálya folytán franczia birtok lett, s annyira franczia várossá vált, hogy polgárai most is készebbek lettek volna az éhhalálra, semmint a poroszok előtt fölnyissák kapuikat. Ha a mai németeket meghallgatjuk, kik a régi idők történeteit is hajlandók a mai fajgyűlölet mértékével mérni, akkor azt fogjuk hallani, hogy Metzet a német fejedelmek, főkép szász Móricz árulása, ették franczia kézbe. De mivel meg másfelől azt állítják, hogy Németország hatalmi ereje a protestáns szellemben keresendő , e két tétel meghasonlásba esik. Ugyanis az Augsburgba gyűlt protestáns fejedelmek és azért keresték a franczia segélyt, hogy Vik Károly német császár ellenséges indulatával szemben az új hit szabadságát és életét megmentsék. Igaz, hogy Metzet ez oltalom folytán veszték el, de másfelől a francziává lett vár falainál tört meg ama hatalmas császár szerencséje, mely — hoszszabban tartva — a protestantismusra nézve halálos veszélylyé vált volna. Árulás nincs szándék nélkül, már pedig a német fejedelmek nem szándékosan játszák Metzet a francziák kezére, hanem legfölebb is a franczia hódításvágy játszatta ki őket. A németek történelmében még ennél előbb igen nevezetes pontot képez az a metzi birodalmi gyűlés, melyet 1356-ban IV. Károly császár tartott, ott hirdetve ki a német birodalomnak majdnem öt századig fenállott alaptörvényét: a német arany bullát. A császár — ki a franczia király udvarában növekedett, s ahol rokonság és egyezmények köték — mindent elkövetett ugyan a francziák tetszésére: odadta nekik Burgundot Mi és a diplomatia. Figyelmet keltett az, hogy Vilmos király Versaillesban sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy Poroszország 50 év előtti szövetségese, az osztrák császár nincs most oldala mellett, és ugyanakkor porosz-osztrák szövetségkötés híre merült fel. A lapok e szövetséget magyarázták is, kommentálták is. Magyarázták „barátságos közeledésnek“, „baráti szerződésinek, „védszövetség“-nek, és végre — hogy a superlativus se maradjon el — „véd és daczszövetség “-nek. Óvták, viték, buzditák, unszolák a kormányt. E hírekkel csaknem egy időben merült fel az a másik hír, hogy az osztrák udvar a római kérdésben congressust indítványoz, habár ezt meghazudtolák; de azt nem, hogy a pápa az osztrák főherczegektől biztató leveleket kapott, valamint azt sem, hogy a diplomatia azt a nevetséges fogást tette, hogy a pápát az által áltatja, hogy a római követeknek megtilták Victor Emanuel Rómába való bevonulásakor jelen lenni, hogy igy ne szentesítsék a pápa „megrablását,“ de másfelől ugyanezen kormányok utasíták a flórenczi követeket, hogy igenis a bevonuláskor legyenek jelen, és így jelenlétükkel szentesítsék Victor Emanuel fennebb említett „átkos“ lépését. E hírekbe vonható össze mindaz, mit a diplomatia újabb irányú működéseiről tudunk, a versaillesi alkudozásoktól eltekintve, és e hírek sok anyagot szolgáltatnak a gondolkozásra. Ami Vilmos sajnálkozását illeti,neki egyszerűen azt kellett volna felelni, hogy Ferencz József nem I.Ferencz,ez utóbbi absolut uralkodó volt,és így kényekedve szerint tehetett,Ferencz József pedig alkotmányos uralkodó, ki nem követheti egyéni hajlamait, hanem országa érdekeit és ez érdekek a békét parancsolák. Különben is Vilmos nála nélkül is felteheti azt a német császári koronát fejére, melyet épen az 50 év előtti szövetséges I. Ferencz ejtett le fejéről 1806-ban. És ha Vilmos király ezeket nem felejti el, akkor sajnálkozását sikerülni fog elfojtani, annyival is inkább, mert Bismarck most jónak látja Ausztriához közeledni.Ez tény. De szövetség, bármily alakban is, bajosan köttethetett, már csak azon okból sem, mert még a szövetségre szükség nincs. De az tagadhatlan, hogy ez eset rövid időn beállhat, és különben is az „új“ Németországgali viszonyunkat rendeznünk kell, — ezt mondja a német sajtó. De hát kell-e rendezni? Mit rendezzünk? Hisz minden állammal diplomatiai összeköttetésben állunk, és így Poroszországgal is, de szorosabb szövetséget a német ügyért kötnünk csak veszede-tem, más kérdésekben pedig ép oly viszonyban kell lennünk a „német császárral, mint a porosz királylyal“, mert nemzetgazdasági, politikai és stratégiai viszonyainkon még az nem változtat semmit, hogy Németország nagyobb mint Poroszország, azért mi Németországnak és úgy barátjai maradhatunk, mint Poroszországnak, mindaddig, míg érdekeinket nem sérti,és az érdek képezi a legjobb szövetséget. Ebből pedig az következik, hogy az újabb átalakulások miatt Németország ellen fordulni őrültség, és tárgy, czél is éki a Németországgal szorosabb viszonyba lépni más államok figyelmét, sőt talán haragját magunkra vonó esztelenség lenne. Jó barátság legyen állandó viszony, a szövetség adandó esetben beálló kötelesség. Holott ha Poroszországgal a német viszonyok miatt számolni akarunk, ő majd számításába felveszi az osztrák tartományokat is, és így könnyen kerülhetne az osztozás ezekre.Ezért jó lesz hallgatni. De ebből nem következik az, hogy a diplomata szolgaságát annyira utánozzuk, hogy Flórenczben és Rómában egyaránt magunkra vállaljuk azt a nevetséges szerepet, melyet a diplomatia úgy látszik játszani kíván. Vagy a pápa vagy Victor Emanuel, a tertium non datur. Vagy elismerjük, hogy Róma olasz népének joga volt az olasz nemzettel egyesülni, és igy a ’ népek önelhatározási jogát elismerve, az új olasz átalakulást elismerjük, és Olaszországban hagyunk egyetlen követet, ki Victor Emanuel oldala mellett vegyen részt az olasz nemzet egységi ünnepélyén, és jelenlétével szentesítse a népek elévülhetlen jogait; — vagy fogjuk pártját az ultramontán legitimitásnak, és a pápa oldala mellett tartsuk meg követünket,hogy jelenléte által támogassa, szentesítse a pápa nevetséges, tehetetlen vergődéseit, átkozódásait, de akkor egyszersmind kössünk kardot és menjünk az olaszokat kiverni Rómából, — állítsuk vissza a pápa világi hatalmát, hogy igy az osztrák herczegek által benne felkeltett reményeket teljesítsük, hogy legalább a csalhatatlan pápa ne csalatkozzék bennünk. Nem hiszem, hogy józan észszel az utóbbit kivárni lehessen, és miért nem teszszük az előbbit? Mert a diplomatia hallgat és játsza Flórenczben és Rómában azt a nevetséges Janus-szerepet. Ez fontos érv arra, hogy erélylyel lépjünk fel a diplomatiában, de nem igazolja a monarchia nevetségessé tételét, annyival is inkább, mert ezen a téren veszély nélkül lehet kezdeményezni, miután azért senki meg nem támad minket, ha a pápa őszentségét tovább nem áltatjuk. Ideje az erély, mert ha mindenben megelőznek, akkor mindennek árát mi adjuk meg, hol anyagilag, hol erkölcsileg. Ha a legitimitás és macchiavellismus terén mások nálunknál erősebbek, próbáljunk szerencsét a szabadelvűség terén és kezdjük ezt meg a római kérdésben. Hisz nem kerül pénzbe. Hegedűs Sándor: Hat számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva. Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) Berlin, nov. 5. Tegnap este a Wilhelmstrasse körül sétálván, dr. Strousberg palotája előtt valaki nevemről szólít. Minthogy a hang a Hotel Royal előlépcseiről jött, előbb azt gondoltam, hogy b. Prónay Gábor szólít, ki tavaly családostul az egész telet itt töltötte,s talán — gondolom — ismét ide látogatott. De csalódtam; megszólitam egy másik, régi ismerős volt, törzstiszt, kivel már 1866-ban sokat együtt voltam és beszélgettem. Az öreg úr nagyon értelmes és finom világismerő és történelembölcsész, ítéleteiben önálló, és bármi inkább, mint porosz Junker. Rendesen inkább diplomatiai vagy szervezési, mint katonai szakmunkára használják. — Amint tovább együtt sétáltunk, elbeszélte, hogy Páris alól jön, Metzet útba ejtette és 29-én jelen volt az áradásnál. „Az igazat megvallva — mondom szó közben — ránk nézve, kik a dolgot tárgyilagosan tekintjük, mindamellett is, hogy a német egység ügyének győzelmét forrón óhajtjuk, unalmassá válik már, hogy a francziák, kiktől a személyes bátorságot senki sem tagadhatja el, minduntalan megveretnek, a németek pedig minden változatosság nélkül győznek. Ilyen erősen, vagy ha úgy tetszik, rejtélyesen, sőt végzetesen, még sem ment a dolog 1866-ban azosztrákokkal. Pedig mi volt akkor az osztrák sereg a francziához képest!“ — Igaza van önnek, rejtélyes! végzetes! — viszonzá az öreg ur, — de azt hiszem , e rejtély könnyen megfejthető, s akkor a puszta végzet marad, mely azonban a rejtély megfejtetése után maga sem rejtély többé. „Nagyon kiváncsivá tesz Exclád!“ Tulajdonkép messze kellene kezdenem, s félek, hogy akkor nehezen érnék véget. Minthogy pedig már holnap el kell utaznom, röviden akarok szólni. Ön már jó régen viszonyaink színvonalán áll, fölösleges tehát megjegyeznem, hogy 1867. óta minden mélyebben gondolkozó ember készen volt arra, sőt kikerülhetlennek látta,hogy előbb utóbb bekövetkezik az elhatározó küzdelem, t. i. Francziaországgal, még pedig még Napóleon császár idejében, mihelyt ez vagy maga kedvet kap a hazárdjátékra, vagy rá hagyja magát venni, és ha életében nem, akkor halála után. Ezt tudva és érezve, igyekeztünk ugyan a kitörést lehetőleg halasztani, de ezt másod feladatnak tekintők, első és jó dolgunk volt lehető teljesen és tömegesen felszerelni haderőnket. — Innen van, hogy 1866 után nem fektettünk oly nagy súlyt Északi Németország u. n. belső kiépítésére, sőt eltűrtük, hogy a reactio a „Muckerthum“ és a „Junckerthum“ egerei mindenfelé tolakodón tánczoljanak; — a macskának fontosabb dolga volt, mint azokat elkapkodni. Minden gondolatunk és törekvésünk oda volt irányozva, hogy a kikerülhetlen óriás küzdelemnél a legnagyobb és mint mi hittük,végtelen túlsúlylyal bíró szomszéddal, el ne bukjunk; ahogy azt meggyőzzük, arra akkor még gondolni is alig mertünk. Egyébiránt,ha csak férfiasan szembe is tudunk vele szállni, ez maga és az hogy mi vagyunk a provocáltak, egész Németországot részünkre hódítja, és így mégis „egységes Németország“ lesz az eredmény, melynek aztán akkor lesz ideje: belső „kiépítésével“ foglalkozni. — Mi tehát, mihelyt a háború bizonyossá lön, és minket — mint tudva van — nem talált egészen indulásra készen, készen voltunk arra, hogy Francziaország, mely — mint be van bizonyítva — 4 évig készült e háborúra, s azt oly váratlanul és rögtön megkezdte, hogy ez még jobban megerősítette túlsúlyának hiedelmét, — nem csak egy milliónál több katonával fog készen állni, hanem egyszersmind ragyogó képét nyújtja régi prestigeének, a támadó harcznak. Mindjárt eleinte oly hatalmas lökést ad, hogy talán már Kölnnél összecsap velünk, mielőtt időnk volna, csak a Rajnáig is előhaladni. (Folytatjuk.)