A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)
1871-05-14 / 112. szám
rendszer köréből minden reményébresztést s jutalomra való minden kilátást, holott isten is a jót jutalmazza, s a gonoszát bünteti. E felől a csikkemre irt válaszban szó szerint azt mondja: „A lényeg itt az, hogy a fegyencz anyagi helyzete ne legyen különb az utolsó nap se, mint az első napon volt.“ Ő tehát az anyagi helyzet javítását nem engedi meg, de nem nagy consequentiával, annak roszabbítását igen, mert röpiratának 20-ik oldalán így szól: „A magában levő fegyencznek tápláléka is lehetne valamivel jobb, mint amilyen lesz a magány után ; munkabére is, néhány hét eltelte után, valami csekélységgel több, kárpótlásul a társaság nélkülözéséért.“ Eltekintve a következetlenségtől, a munkabér adásának ezen módozata alig lehetne czélszerű, mert a dolog a gyakorlatban úgy áll, hogy az újonnan beszolgáltatott fegyencz a fegyházban tanított mesterségnél az első hónapokban csak kezdő, a munkakedvet pedig alig fogná ébreszteni benne azon eljárás, midőn látná, hogy hónapok múlva, mikor már önállóan tökéletes művet bír előállítani, azért kevesebb jutalmazásban részesül, mint milyet inás korában kapott; ez a törekvést s haladási kedvet fojtaná el s nevelési szempontból is helytelen lenne. A fegyintézetnek feladata a munkakedvet ébreszteni, s ez az ember természetében nyugvó törvények szerint, csak is a Szilády úr által javasolt eljárásnak ellenkezője által érhető el. Az ittoni börtönrendszerben az egyes osztályok közötti lényeges s anyagilag mutatkozó külömbség a munkabér arányos de csekély emelkedésében fekszik ; ezt helyeslem, Szilády úr kárhoztatja, hogy melyikünknek van igaza, bírálja meg a nagyközönség. Ki akarja zárni továbbá Szilády úr a börtönrendszer köréből a reménység táplálását. Itt kétségtelenül a kegyelem reményét érti. A kegyelemről tüzetesen alább fogok szólni, s itt csak mellesleg megjegyzem, hogy „a remény — más vigasztaló hiányában — kimondhatlan szolgálatot tesz az elkeseredett szívnek a kétségbeesés ellen.“ (Szárics) s ez hatalmas fegyver a tapintatos fegyházi hivatalnok kezében. Egy *10—20 évi börtönre elitélt családapának kebeléből a kegyelem reményét elvenni nem lehet, mert ekkor csak a kétségbeesés marad hátra, ennek pedig ikertestvére az őrülés. Fegyházi működésünkben az emberi szív és természetnek érzései s nyilvánulásaira kell számitnunk, s azokat helyes irányban felhasználnunk ; mindent a végletekig vinni nem lehet, mert nem angyalokkal, hanem gyarló emberekkel van dolgunk. Sikerült azonban vitatkozásunk további folyamán Szilády úrral elhitetném azt, hogy az izlandi börtönrendszernek azon véletlen sajátsága, mely szerint a fegyenczek a büntetési időt három külön fegyintézetben töltik ki, a rendszer lényegéhez nem tartozik. Helyes , tehát ezen ellenvetése saját beismerése által is meg van erőtlenítve. Azt állítja továbbá Szilády úr, hogy Izlandban a fegyintézeti hivatalnokok a fegyenczeket ki nem ismerhetik, mert az egyén, büntetési idejét három külön helyen tölti ki, s miután ez szerinte így áll, azért az ithoni rendszer elveit elfogadhatóknak nem tartja. Feledi Szilády ur, hogy a legrövidebb büntetési idő, melyet az ír fegyenczek az állam fogházakban töltenek, 4 évben van megállapítva, s ez az egyén kiismerésére elég hosszú idő. Különben ez reánk nézve csak mellékes, sőt semmi fontossággal nem biró kérdés, mert mi bizonyára nem valósítnák az ír rendszer elveit három külön-, hanem egy nagyobb kiterjedéssel biró fegyintézetben, s így meglenne a Szilády úr által kívánt lényeg, t. i. hogy az egész hivatalnoki kar ugyanaz maradna. Ezen ellenvetését tehát alaposnak elismerni szintén nem lehet. Kárhoztatja Szilády ur az ír rendszerben a közvetítő letartóztatás intézményét, hol az egyén majdnem teljes szabadságot élvezvén, tetszése szerint tehet jót vagy roszat s ez által bizonyítékát adja annak, vajjon megjavult-e s vajjon léteznek-e tények, melyek alapján bizalmat lehessen ismét benne helyezni. Szilády ur argumentatiója a röpiratban s az ellenem irt válaszban következő: „A kisértéseket elvégzi az élet, hagyjuk reá. Krisztus nagyon ismerte az embert, s nem ok nélkül tette a mindennapi kérések sorába : „ne vigy minket a kísértetbe.“ Erre az egész intézményre lényegileg azt mondom, hogy ha nem tenne többet, mint a szabad élet, akkor felesleges hókusz-pókusz volna, miután azonban többet tesz, miután a szabad életet csak mesterségesen utánozza, ezen mesterkéltségnél fogva kísértéssé válik benne az is, ami a szabad életben nem az, és így kártékony hókusz-pókusz.“ Tehát ne engedjük, hogy a fegyencz kísértetbe jöhessen, azaz óvjuk őt a kísértésektől, mint a virágházi növényt a hidegtől. S mégis, a szabadságbüntetések irányában táplált kívánalom abban áll, hogy az egyént a gonosz indulatok mocsárjából kiemelvén, a jót vele felismertessük, gyenge természetes szenvedélyeinek urává tegyük , így fokonként oda fejlesszük, hogy a visszanyerendő szabadságot okszerűen használhassa. A fegyintézet s illetőleg az abban uralgó rendszernek feladata: a fegyenczet már az intézetben a kísértések legyőzésére elég erőssé tenni az által, hogy lelkében a cselekmények erkölcsi s jogi indokait kellően megszilárdítsuk. A közvetítő intézetekben való bánásmód — úgymond Holczendorf — a kórszobának óvatos szellőztetéséhez, a friss levegő bevezetéséhez hasonlít, ami nélkül a gyógyulás nehezítve vagy akadályozva lenne. A közvetítő intézeteknek lélektani alapgondolata abban áll, hogy a terjedtebb mérvben engedett cselekvési, tehát külső szabadság, a belső nagyobb felelősséggel önkénytes összhangzatba hozassék, tehát nem egyéb mint a léleknek rendszeres idomitása arra, hogy az az anyagi s erkölcsi függési viszonyból kiemelkedjék. Mindezen önmagukban helyes elvek s a fegyintézet irányában a közönség részéről méltán táplált követelmények, a közönséges bármely rendszerű szigorú börtönben nem valósíthatók, mert itt benső javulásnak külsős tényekben felismerhető nyilvánulása, csak igen szűk, mondhatni szenvedőleges irányra van utalva, arra, hogy az egyén a szabályokat át ne hágja, arra, hogy mindent megtegyen, mit a szabályok parancsolnak. A parancsolt erény, nem erény ; ez csak akkor válik azzá, ha önkénytes elhatározásból ered. Ily irányban akarja a közvetítő intézet a fegyenczet meg próbálni s ezért szabadságot enged neki, jót és roszat saját belátása s erkölcsi ereje szerint tenni vagy elmulasztani. De további s a fegyencz egész jövőjére nagy befolyású intézménynek mutatkozik a közvetítő intézet intézménye az által, hogy a közönség alkalmat nyer a fegyencz megbízhatósága, tehetsége, munkaképessége s szorgalma felől meggyőződést szerezni, ez által legyőzetik a volt fegyenczek iránti ellenszenv, s a javulás utján levő ember támogatásra, nem pedig megvető elutasításra alál. Tauffer Emil. Bősen.Nem tanították rá. Monda Kálmán csí— Az igaz, hogy nem tanítottak rá. Monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert, inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott. Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva. Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden, apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az ur, nem nő, asszony, hitestárs, hanem „ur.“ Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva : ez lesz a férjed, senki más ! — Pedig hiszen a Teremtő Úr Isten már maga is megbánta, ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, amit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned ; és ha az a férfi ideálképe , hát választom helyette az ördögöt. — És velem még megfordítva bántak : nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját , Almódit jegyezték el. Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt. — No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve ? Lássa ön : ezelőtt, két hónappal bezártam magamat, s éjjjel nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem ? utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval , feltette kártyára a jegygyűrűmet s elvesztette azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta : „jó éjszakát.“ Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról mutatta Kálmánnak. — S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt a nagysádnak ? Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni. — Igenis, Bálvándy adta azt nekem vissza. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva, ítéljen fölöttem, a ki istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ti nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még aznap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, — ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyújtott. Az igaz, hogy rész menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, — de én magam megbocsátottam azt magamnak. — Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, amerre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. — Lucács ott maradt a paradicsomban . — Éva pedig bujdosik a paradicsomon kívül. Katinka eltakarta két kezével arczát. Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni fog. — Nem lesz az, kaczajra fakadt. — No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt; ime én önt már félóra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az igy van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk aj bibliai történetekből. — Apropos ! Nem lett ön még pápistává? — Még nem? — No én azt hallottam. (Folytatása következik.) Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 345. ülése május 13. Az esti lapunkban elmondottak után Dietrich Ignácz beszédét azzal fejezi be, hogy az igazságügyi rendezést legczélszerűbben akkép vélné megoldandónak, hogy alkottatnék egy törvény, melynek első §-ában kimondatnék, hogy a bírói hatalom gyakorlatáról szóló törvény hatályon kívül helyeztetik, a 2-ikban pedig , hogy ezen törvény végrehajtásával az igazságügyi miniszter bizatik meg. (Élénk helyeslés balról.) Halmossy Endre nem tartja az alkotmányosság fogalmával ellenkezőnek, ha a kormány bizatik meg a tvszékek helyeinek megállapításával. Ez tokozási functio ugyan, — hivatkozik a badeni és bajorországi törvényekre, melyek ezt szintén elismerik, nálunk is az kétség kivül, — ott vannak a váltó tvszékek, melyek 1840-ben lettek felállítva, de akkor csak néhányról volt szó. Most azonban az összes bíróságok székhelyeinek meghatározása forog kérdésben, mit a törvényhozás rövid idő alatt és a szükségnek megfelelőleg nem intézhetett volna el. A kormány moraliter kötelezve van a munkálattal mielőbb sietni, mert két év múlva a törvényjavaslat szerint a törvényhozás fog e tekintetben határozni. Simonyi Ernőnek Francziaországról felhozott adataira megjegyzi, hogy Francziaországban nem a mint ő mondotta 360, hanem 370 törvényszék van 89 departementben, a lakosság száma 34 millió. Az igazságszolgáltatás költségei ismét nem 24 millió frankba, hanem a rendes költség 49 millió frankba, a rendkívüli pedig mintegy 6 millió frankba kerül az 1870-ei költségvetés szerint, tehát összesen mintegy 53 millió frankba vagyis 23 millió forintba. A mi költségvetésünk összesen, az 1. és 2-od folyamodás a bíróságokat is felvéve, e legújabb kiszámítás szerint 11 milió és egynéhány száz ezer forintra fog menni. Ha pedig a rendkívüli költségvetés meg fog szűnni, akkor 11 és egy fél milliót fog tenni. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor nem áll a költség oly kedvezőtlen arányban, mint Simonyi E. feltüntette Csanády Sándor Simonyi E. indítványát fogadja el, s azt kérdi a kormánytól és a kormánytöbbségtől, hogy ha már a bíróságok szervezését egy minister önkényére hajlandó bízni, különösen oly minister önkényére, ki az általa beterjesztett törvényjavaslatok roszaságáról ismeretes, miért nem szólította fel egyúttal a miniszert egy oly törvényjavaslat benyújtására, mely a képviselőház megszüntetését foglalta volna magában, előbb mintsem egy ily kormánynak a képviselőház fölé való emelése által a képviselő testületet meggyalázta volna. Péchy Tamás nem fogadja el a közp. bizottság javaslatának első § át mivel — mint ezt a kormány egyik képviselője Halmossy is elismerte— a törvényszék és jár.bíróságok székhelyének megállapítása törvényhozási functio, ettől pedig szónok nem akar elállani. Éber Nándor jelen állapotunkat egy oly örököséhez hasonlította, ki hosszú perlekedés után veszi át elváltoztatott ősi birtokát. Szóló nézete szerint nem egészen találó a példa, a mi állapotunk nem ilyen örököséhez hasonlít, hanem oly örökösihez hasonlít, kit idegenek neveltek, ki a maga viszonyait nem ismeri, azokat nem is igyekszik ismerni, hanem csak a fiatal éveiben félig meddig elsajátított idegen eszméket akarja meghonosítani. Ez lenne a találó példa (Helyeslés balról.) Igen szép elmélkedést tartott Éber továbbá arról, miképen kellene úgy szervezni a törvényszékeket, hogy bizalmat érdemeljenek, hogy azok ellenére a nyilvánosság legyen. Szónok csak azon csodálkozik, hogy ily elvek mellett hogy szavazhatott mégis mindenkor a miniszteri előterjesztés mellett, holott ez kaszot alakít bíróságokból, zárt ajtóknál tanácskozik, nem akarja hogy bizalommal, hanem hogy félelemmel viseltessenek iránta. Ezen elveket szónok is vallja, de épen azért mert ezeket vallja,"nem fogadja el a ministeriumnak a bíróságok szervezésére vonatkozó javaslatait. A minisztérium egyik megbízottja Halmossy azt mondta, hogy épen a 25-ös bizottság munkálata szolgáland alapul a minisztériumnak törvényszékek rendezésénél. Ha tehát ezt alapul a minisztérium elfogadja, akkor ugyan miért ne fogadhatná el a képviselőház, mint törvényt ? Hiszen a munkálat készen van, és egyik részről sem tétetett ellene valami nagyszerű ellenmondás. Tán egyes kitűzött székhelyek megváltoztatására nézve lehet, hogy egyes szónokok felszólaltak volna, de nehezen hiszi, hogy hosszabb tárgyalásra lett volna szükség keresztül vitelére, mint a mostani, sőt azóta a képviselőház valószínűleg keresztül is ment volna a munkálaton, s a főrendi házban sem lett volna hosszas vitatkozás felette. Ha tán egy pár nappal hosszabb időt vett volna igénybe a 25 ős bizottság munkálatának tárgyalása, de legalább országos törvényképen ment volna keresztül a házon. Azon ellenvetésre, hogy nincs pénz a 25-ös bizottság szerinti munkálat keresztülvitelére, megjegyzi, hogy a miniszteri számítás szerint is csak 900 ezerért a különbség a két javaslat szerinti intézkedés között, és ha egyebekre költünk milliókat, miért nem lehetne a magyar törvénykezésre is ennyit költeni. Éber N. a javaslat mellett mint főérvet hozta fel, hogy az ideiglenes. Erre megjegyzi szónok, hogy az ilyen berendezkedéskor tömérdek iromány szolgáltatik át, mely minthogy nem községenként, hanem személyenként vannak registrálva, nagy időt vesz igénybe. Ha még azt hozzávesszük, hogy a törvényszék személyzete is változik, tehát fel kell tennünk, hogy kevésbé ügyes és kevésbé jártas egyének jönnek az illető irodákba, azon biztos tudomást merem a t. ház előtt nyilvánítani, hogy egy év leforgása kell arra, hogy ezen területek maguk illető székhelyein a szükséges adatokkal és iratokkal el legyenek látva, vagyis hogy a jelen törvényszékektől minden ügyek az illető törvényszékekhez adathassanak. Ha már most ezen legideiglenes intézkedés áll be, akkor az fog következni, hogy egy év múlva ismét visszavétetik, és megint újra egy évig fognak az iratok cirkulálni. Hogy ez a mi mostani igen bonyolódott törvénykezési helyzetünkben valami igen czélszerű dolog lenne, azt nem szükséges fejtegetni. Egyáltalában nem képes felfogni, miért vezette a minisztérium ez ügyben a parlamentet olyan sokáig orránál fogva. Tudni kellett volna a minisztériumnak, hogy a parlament nem képes ezt kidolgozni, mielőtt annak kidolgozására a parlamentet felhívta. Akkor kellett volna e törvényjavaslatot benyújtani, igen sok időt megkíméltünk volna vele. Ajánlja Mocsáry módositványát. (Hosszas helyeslés balról.) Táncsics Mihály miután még a kormány soha egy tyjavaslatot sem terjesztett elő, mely a magyar népnek tetszését nyerte volna meg s a németes rósz szellemet, mely terjedni kezd, nem igyekszik gátolni, a javaslatot nem fogadja el, hanem pártolja Simányi indítványát. Fazekas Alajos a közp. bizottság javaslatának 1. § át nem fogadja el, hanem pártolja a 25- ös bizottság javaslatának 1. § át e helyett. Okai következők : Nem fogadhatja el a törvényszékek és járásbíróságok 12 és 360-ban megállapított, tehát kevesbített számát, mert: 1.) Ezen törvényszékek és járásbíróságok ily megkevesített számban kellő rendeltetésük czéljának meg nem felelhetnek. 2.) „A jó és olcsó igazságszolgáltatás“ volt a kormány jelszava minden egyes törvényjavaslatnál, melyet két év óta a justitiae minister a ház asztalára tesz, s az tárgyalás alá vesz; ez volt az oka annak hogy a kormány előállott, s azt mondotta a nemzetnek: „Nemzet, mondj le biráid választhatási jogáról, majd azok székei királyi kinevezés utján töltetnek be, mert látod, ezt hozza magával a jó igazságszolgáltatás, — azután ne közvetlen a hatóság fizesse, hanem majd fizetjük mi, fizeti a kormány, pedig az jól fizeti őket és mégis olcsóbba kerül, — az lesz az olcsó igazságszolgáltatás. A nemzetgyűlés ellenzéke fényes, de eredménytelen szónoklatokban kifejezte e tárgy felett ellenkező nézetét, — azonban leszavaztatott, s a nemzet kénytelen volt ezen két phantomnak áldozatul dobni szabad választási jogát, elvárván minden esetre a kormánytól, hogy azon bíróságok, melyekkel a kormánypárt kecsegtette, mind kellő számban, — mind pedig jó fizetés mellett fognak felállitatni, — s igy a czél legalább megközelittetik, — azonban mi történt. Előáll a kormány, s azt mondja: neki nincs pénze, s igy kellő számban azon bíróságokat fel nem állíthatja, hanem a helyett ide írja eme famosus 1 sö §-t, s a nemzetre rá prothocollisalja, hogy elég lesz 102 törvényszék s 360 járásbíróság, mert több nem telik. Most 3.) azt kérdi: miért vette el a kormánypárt a nemzettől a szabad választási jogot, ha a nemzet legszerényebb vágyait sem képes kielégíteni? S mit nyert a nemzet ezen áldozattal ? Felelet: megjósolt semmit!— Hanem jogaiból veszített a jogengedések meredélyein sikamlott egy lejtővel alább. De még kirívóbb a dolog, ha a megyék fejletlenebb viszonyaitól eltekintünk, s a királyi városok, szepesi városok, jászkun, és hajdúkerületek fejlődöttebb viszonyaikra fordítjuk figyelmünket s elgondolja az ember, hogy itt e helyeken, hol addig, mint például a jász kun kerületekben 25 városi, s 3 kerületi törvényszék volt, most alig egy kettő állíttatik, ez is szórványosan, nem tekintetbe vételével, hanem szándékos lábbal tiprásával a hatósági terület körének s épségének s a fejlettebb viszonyú helyek, a megyei fejletlenebb viszonyokhoz törpittetnek le. — Kérdi: most a városok, és kerületektől elvett szabad választási jogot az attentált rendszerben mi kárpótolja? semmi, sőt némelyik közüle megsemmisittetik. — Lemondott ugyan a kun kerület minden privilégiumáról, de a léteiről, — mely most azon kormányi attentatummal fenyegetve van, nem mondott le — mert a létei velünk született sarkalatos személyi jog, és nem privilégium. Stoll Károly a közp., Vécsey Tamás a 25-ös bizottság javaslata, Patay István Simonyi Ernő indítványa mellett nyilatkoznak. Patay megjegyzi Éber beszédére, hogy valahányszor felszólal, mindig elmond egy egy czikket az angol alkotmányos könyvekből, majd szónok is fog ily könyvet venni Pfeiffer Ferdinandtól. (Derültség.) Szontagh Pál (csanádi) T. ház ! Részemről is méltánylom az idő előhaladottságát és figyelemben tartom azt, hogy ezen tárgy ki van merítve, s igy egyedül arra szorítkozom, hogy egy képv. társam előadására reflectáljak. Ezen előadásból is csupán egy eszmét veszek ki, í melyre igen röviden kívánok megjegyzést tenni (Halljuk!) Ezt, képv. társam Éber Nándor, ki igen helyesen mondta, hogy nem elég magában az, ha valamely nemzetnek alkotmánya van hanem, hogy azon kell igyekezni, hogy alkotmányosságra és alkotmányosságban neveltessék, szóval, hogy alkotmányos érzülete hússá és vérré váljék, és ennek illustrációjára élő példaként Angliára hivatkozott. Már most azt kérdem tőle, hiszi e azt, hogy azon eljárás, mely épen a fenforgó ügyben követtetett és követtetik jelenleg, az alkotmányos érzület erősbítésére, az alkotmányos tendencia megérlelésére van számítva? (Helyeslés balfelül.) Én ennek éppen ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Tekintsük röviden azon procedúrát, mely e tárgy körül követtetik. A 25-ös bizottság magának a kormánynak initiativája folytán jött létre. A kormány osztozni kívánván a felelősségben a képviselőházzal, maga invitálta e bizottság kiküldését, hogy elintéztessék a tvszékek és járásbíróságok Ugye, később ismét eltért ettől és a képv. háznak úgy látszik többsége azt akarja, hogy ez ügy elintézése a miniszerre bizassék ? Mire mutat ez ? Ez mintegy bevallása annak, hogy mi nem vagyunk képesek arra, amire a miniszer kiválóan képesnek hitte az országgyűlést és ennélfogva visszahárítjuk az egészet annak vállaira. Csak azt kérdem Éber Nándor képv. úrtól, várjon ily eljárás az alkotmányos érzület fejlesztését, az alkotmányos életbe való — hogy úgy mondjam — biztos megtelepedést eszközli-e, előmozditja-e? (Tetszés balfelöl.) Meg vagyok győződve, hogy oly országokban is, hol alkotmányos formák épen nem léteznek, támadhat, fejlődhet alkotmányos érzület. Azon németben, ki a porosz király szándékolt tervellenes eljárása ellenében a berlini Kammergerichtre hivatkozott, volt alkotmányos érzület, pedig absolut államban élt. Azon parlament azonban, mely maga mondja azt: nem vagyok képes erre, nem tudok ennek megfelelni, félek ezen tárgytól azon parlament addirál, abban nincs alkotmányos érzület. (Élénk tetszés balfelől) és az ily eljárás nem neveli az alkotmányos érzületet, hanem deprimálja a kedélyeket (Élénk helyeslés balfelöl). Ugyanis tehát a bevallott tehetetlenség sohasem gerjeszt tiszteletet, sohasem kelt föl bizalmat, ez első sorban mindig bizalmatlanságot, második sorban elidegenítést, és végső sorban megvetést fog eszközölni. (Helyeslés balfelől.) Ha ezen tendenciában haladunk, akkor nem fogja többé kiverni soha senki Magyarországi közvéleményéből, vagyis a nép közvéleményéből azt, hogy mi nem vagyunk igazán alkotmányos testület, hanem vagyunk talán — meghökkenve mondom, de kimondom — országos vásár, hol különböző érdekek fölött transactiók fizetnek, és mikor valami előtt megijedünk, egy gyenge ember vállaira hárítjuk, hogy végezze ö el. (Élénk helyeslés balfelől.) Úgy látszik , legalább a benyújtott törvényjavaslatok gyakran felkeltik azon hitet - mintha Bach bárónak, ezen immár historicussá vált embernek egyénisége, és politikai élete szándékoltatnék rehabilitáltatni. Magában Bach kormányzása idejében volt itt alkotmányos érzület. A reació idézte azt elő, az ellenhatás folytán támadt alkotmányos érzület, s meg kell vallani, hogy egy tragikai sors mindig nem oly valami, ami elidegenedést, hogy — úgy mondjam— meghidegülést támaszt az emberekben. Bach báró valóban tragikai személlyé lett. Roszul választotta az eszközöket, megbukott azon eszméjével, melynek hőséül kivánta magát tekintetni, és felavattatni: megbukott az egységes nagy német birodalom alkotásának eszméjével; és daczára azon igen kisszerű dolognak, hogy Rómában mezitlábosan vezekelt, mégis tragikai hős marad. De azon eljárás, melyet mi követünk, midőn egy egész nagy testület, egy parlament, mely magának, az ő többsége választottjainak javaslatára bizottságot alkot, arról később lemond és azt mondja: „nem akarok darázsfészekbe nyúlni“ — ez is drámai előadás,de ez nem tragicum, ez valósággal úgy fog feltűnni és a részrehajlatlan történetíró úgy fogja feljegyezni, mint egy igen szánalmas marionet játékot, melyet magyar nyelven Paprika Jancsinak hivnak. (Élénk derültség és helyeslés balfelöl.) Ebben én nem kívánok részt venni és azt hiszem rövid előadásomban nem tértem el a tárgytól, mert egyedül csak arról szólottam, mit szül az én egyéni nézetem szerint és mennyire erősbíti az alkotmányos formákba vetett bizalmat, az alkotmányos gépezet, mely iránt pedig való tiszteletet, nézetem szerint, állitatott kellene felkelteni. Én az első §-t amint a központi bizottság szövegezte, elvetem és kérem a t. házat méltóztassék Mocsáry t. képv. ur inditványát elfogadni.(Élénk éljenzés a baloldalon.) Éder István, minthogy a kérdés az ellenzék részéről kellőleg meg van vitatva, eláll a szótól. Horváth Döme a kormány nevében kijelenti, hogy az a közp. bizottság javaslatainak 1. § ához ragaszkodik. A 25-ös bizottság munkálatára nézve felhozza, hogy jött a bucsujárók serege, a törvényhatóságok, királyi városok, rendezett tanácsú városok részéről, a törvényhozás termét, a kormányt ellepték folyamodványaikkal, és mi képviselők — úgymond — vidékünk választói érdekében nagyon természetesen, többé kevésbé, közvetve vagy közvetlenül, mindent elkövetünk, hogy az illető vidék területet székkel, vagy bírósági joggal ruháztassék föl.Mi volt természetesebb mint az, hogy ily körülmények közt a legjobb akaratú és törekvésű minister,habár fájlalta eredeti intenzióját elejteni, ha teljesen koczkáztatni nem akarta magát a bírósági rendezést, mit a közügyek érdekében nem akarhatott, kényszerítve volt engedni, meg kellett magát adni, meg kellett alkudni a helyzetet, és így származott azon helyzet, amelyre Tisza Kálmán hivatkozott, amely 135 törvényszéket javasolt. És akkor mit tapasztaltunk ? A gyakorlati férfiak nem voltak vele megelégedve, de nem is lehettek, mert a vidékek és területek respectálója mellett pontról pontra ki lehetett mutatni, hogy oly helyek, hol a 10. évi ügy tárgyalása után ítélve egy-egy éven át alig volt 2000 ügy a törvényszékre s az egyes bíróságokra vonatkozólag 2—300 ügyirat, ott törvényszéki és járási irósági helyekül lettek kijelölve. Kijelenti egyéni meggyőződését, hogy e munkálatot a kormány nemcsak adatul fogja használni hanem ott, hol ellenkezőt az országos justitialis szervezés érdeke nem parancsol, hol ténykörülmények és fontos indokok ellenkezőt nem kívánnak, ott mindenesetre lehetőleg tapasztalandó normatívumul fog szolgálni. Simonyi E. indítványát nem fogadhatja el, hanem ezzel szemben a jelen helyzetre hivatkozik. A Szepességben 20—21, Biharban pedig csak 3 törvényszék van. A városokat, megyéket összevéve több mint 300 törv.szék van jelenleg is, nem is az a baj, hogy megyéket és városokat összevéve kevés törvényszékeink volnának, hanem az a baj, hogy nincsenek kellőleg szervezve a vidék és népességek szükségeihez jól distribuálva. Simonyi Ernő újból jelzi azon nehéz helyzetet, melyben az ellenzék egy nem felelős kormányférfiúval szemben áll. Horváth D. a legfontosabb kérdésben csak saját nézetét fejezi ki, s így nem tudni, hogy a kormány e fontos kérdésben, az ország territoriális felosztása kérdésében minő alapból fog kiindulni.Halmossynak megjegyzi, hogy téves azon adata miszerint a franczia igazságügyi budget 48 millió frankot tesz. Halmossy szándékosan elhallgatta, hogy Francziaországban az igazságügyminiszter egyszersmind cultueminister is, és hogy ezen két ministeriumnak együttes budgetje tesz 48 tv.francot. Tehát ez nem czáfolat s még ha igaz volna is , hogyha az igazságügyminister budgetje 50 millió frank vagyis 20 millió ft volna, még akkor is a népség és forgalom arányában sehogy sem állja ki a hasonlatot a miénkkel. A tárgyalás alatt levő javaslattal szemben saját indítványát ajánlja, mert a czélba vett intézkedés folytán a miniszteri kiszámítás szerint 9164 egyén fog a bíróságoknál alkalmaztatni, minő esetet még nem hallott ember fia. Figyelmezteti a házat, hogy ha ezeknek alkalmazása csak két évre van biztosítva, mily teher fog ebből az országra heáramlani. És másodszor, hogy reményei a kormány, hogy ily bizonytalan állás mellett, mely csak két évre van biztosítva, oly embereket fog kaphatni, milyenek szükségesek arra, hogy az igazságszolgáltatás czéljai eléressenek, hogy független, qualificalt, becsületes s minden tekintetben kifogástalan bírák alkalmaztassanak ? Halmossy E. újból megjegyzi, Simonyi beszédére,hogy a franczia igazságügyi és cultus budget összesen 82 egyharmad millió francot tesz, miből az igazságügyre 49 m. rendes és m. fr. rendkivüli költség esik. Ülés vége 2 órakor. Helyreigazítás. Esti lapunk országgyűési tudósításában tévedésből Tisza László helyett Tisza Kálmán neve szedetett ki. Mit is ezennel helyreigazítunk. Bismarck jelentése a békekötésről. A német birodalmi gyűlés május 12-ki ülésében feszülten várta a gyülekezet és a nagyszámú hallgatóság Bismarck nyilatkozatát, ki azzal a házat 11 órától 2 óráig váratta, mi az érdeklődést még fokozta. Mikor végre a birodalom kanczellára megjelent, az egész ház, a haladó pártot sem véve ki, fölállott és meghajtotta magát. A ház nagy nyugtalansága alatt a postatörvény mégis folytattatik, míg Bismarck türelmetlenül Delbrück által Simson enöknél szót kéret és a következő beszédet tartja: Uraim! Bocsánatot kérek, hogy a vitát abba nem tartozó tárggyal félbeszakítom, de másnemű elfoglaltságom nekem nem engedi, hogy soká lehessek itt jelen. Egy előbb a béketárgyalások iránt tett nyilatkozatomra vagyok bátor hivatkozni, melyben sajnálatomat fejeztem ki a felett,hogy a tárgyalásokba kívánatosnál kószábbra nyúlnak. A praeliminárbéke megkötésénél mi azon reményben voltunk, hogy hat hét múlva meg lesz kötve a végleges béke; mi akkor arra számítottunk, hogy a kormány, mellyel a békeelőzményeket megkötöttük, Francziaország által egyhangúan el fog ismertetni. E reményünk tudvalevőleg nem teljesült,— a kormánynak egy mai napig sem levert felkeléssel kellett megküzdenie. A tárgyalások további halogatása bennünk azon aggodalmat ébreszti föl, váljon az ország, ha a belháború még soká tart, és különösen a most élén álló kormány, vagy ennek utódja képes leendő az irányunkban vállalt kötelezettségeknek eleget tenni ? A békeelőzmények tárgyai voltak a békekötés legfontosabb pontjai; véglegesen csak a területi átengedés és a hadi kárpótlás