A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-14 / 112. szám

rendszer köréből minden reményébresztést s jutalomra való minden kilátást, holott isten is a jót jutalmazza, s­­ a gonoszát bünteti. E felől a csikkemre irt válaszban szó szerint azt mondja: „A lényeg itt az, hogy a fegyencz anyagi hely­zete ne legyen különb az utolsó nap se, mint az első napon volt.“ Ő tehát az anyagi helyzet ja­vítását nem engedi meg, de nem nagy conse­­quentiával, annak roszabbítását igen, mert röp­­iratának 20-ik oldalán így szól: „A magában levő fegyencznek tápláléka is lehetne valamivel jobb, mint a­milyen lesz a magány után ; munkabére is, néhány hét eltelte után, valami csekélységgel több, kárpótlásul a társaság nélkülözéséért.“ Eltekintve a követke­zetlenségtől, a munkabér adásának ezen módoza­ta alig lehetne czélszerű, mert a dolog a gyakor­latban úgy áll, hogy az újonnan beszolgáltatott fegyencz a fegyházban tanított mesterségnél az első hónapokban csak kezdő, a munkakedvet pedig alig fogná ébreszteni benne azon eljárás, midőn látná,­ hogy hónapok múlva, mikor már önállóan tökéletes művet bír előállítani, azért kevesebb jutalmazásban részesül, mint milyet inás­ korában kapott; ez a törekvést s haladási kedvet fojtaná el s nevelési szempontból is hely­telen lenne. A fegyintézetnek feladata a munka­kedvet ébreszteni, s ez az ember természetében nyugvó törvények szerint, csak is a Szilády úr által javasolt eljárásnak ellenkezője által érhető el. Az ittoni börtönrendszerben az egyes osztá­lyok közötti lényeges s anyagilag mutatkozó külömbség a munkabér arányos de csekély emelkedésében fekszik ; ezt helyeslem, Szilády úr kárhoztatja, hogy melyikünknek van igaza, bírálja meg a nagy­közönség. Ki akarja zárni továbbá Szilády úr a börtön­­rendszer köréből a reménység táplálását. Itt kétségtelenül a kegyelem reményét érti. A ke­gyelemről tüzetesen alább fogok szólni, s itt csak mellesleg megjegyzem, hogy „a remény — más vigasztaló hiányában — kimondhatlan szolgálatot tesz az elkeseredett szívnek a két­ségbeesés ellen.“ (Szárics) s ez hatalmas fegy­ver a tapintatos fegyházi hivatalnok kezében. Egy *10—20 évi börtönre elitélt családapának kebeléből a kegyelem reményét elvenni nem le­het, mert ekkor csak a kétségbeesés marad hátra, ennek pedig ikertestvére az őrü­lés. Fegy­házi működésünkben az emberi szív és termé­szetnek érzései s nyilvánulásaira kell számit­­nunk, s azokat helyes irányban felhasználnunk ; mindent a végletekig vinni nem lehet, mert nem angyalokkal, hanem gyarló emberekkel van dolgunk. Sikerült azonban vitatkozásunk további folya­mán Szilády úrral elhitetném azt, hogy az izlandi börtön­rendszernek azon véletlen sajátsága, mely szerint a fegyenczek a büntetési időt három kü­lön fegyintézetben töltik ki, a rendszer lényegé­hez nem tartozik. Helyes , tehát ezen ellenvetése saját beismerése által is meg van erőtlenítve. Azt állítja továbbá Szilády úr, hogy Izland­­ban a fegyintézeti hivatalnokok a fegyenczeket ki nem ismerhetik, mert az egyén, büntetési ide­jét három külön helyen tölti ki, s miután ez szerinte így áll, azért az ithoni rendszer elveit elfogadhatóknak nem­­ tartja. Feledi Szilády ur, hogy a legrövidebb büntetési idő, melyet az ír fegyenczek az állam fogházakban töltenek, 4 évben van megállapítva, s ez az egyén kiismeré­sére elég hosszú idő. Különben ez reánk nézve csak mellékes, sőt semmi fontossággal nem biró kérdés, mert mi bizonyára nem valósítnák az ír rendszer elveit három külön-, hanem egy na­gyobb kiterjedéssel biró fegyintézetben, s így meglenne a Szilády úr által kívánt lényeg, t. i. hogy az egész hivatalnoki kar ugyanaz ma­radna. Ezen ellenvetését tehát alaposnak elis­merni szintén nem lehet. Kárhoztatja Szilády ur az ír rendszerben a közvetítő letartóztatás intézményét, hol az egyén majdnem teljes szabadságot élvezvén, tetszése szerint tehet jót vagy roszat s ez által bizonyíté­kát adja annak, vajjon megjavult-e s vajjon lé­teznek-e tények, melyek alapján bizalmat lehes­sen ismét benne helyezni. Szilády ur argumen­­tatiója a röpiratban s az ellenem irt válaszban következő: „A kisértéseket elvégzi az élet, hagyjuk reá. Krisztus nagyon ismerte az embert, s nem­ ok nélkül tette a mindennapi kérések so­rába : „ne vigy minket a kísértetbe.“ Erre az egész intézményre lényegileg azt mondom, hogy ha nem tenne többet, mint a szabad élet, akkor felesleges hókusz-pókusz volna, miután azonban többet tesz, miután a szabad életet csak mester­ségesen utánozza, ezen mesterkéltségnél fogva kísértéssé válik benne az is, a­mi a szabad élet­ben nem az, és így kártékony hókusz-pókusz.“ Tehát ne engedjük, hogy a fegyencz kísértet­be jöhessen, azaz óvjuk őt a kísértésektől, mint a virágházi növényt a hidegtől. S mégis, a sza­badságbüntetések irányában táplált kívánalom abban áll, hogy az egyént a gonosz indulatok mocsárjából kiemelvén, a jót vele felismertessük, gyenge természete­s szenvedélyeinek urává te­gyük , így fokonként oda fejles­szük, hogy a visszanyerendő szabadságot okszerűen hasz­nálhassa. A fegyintézet s illetőleg az abban uralgó rendszernek feladata: a fegyenczet már az inté­zetben a kísértések legyőzésére elég erőssé tenni az által, hogy lelkében a cselekmények erkölcsi s jogi indokait kellően megszilárdítsuk. A köz­vetítő intézetekben való bánásmód — úgymond Holczendorf — a kórszobának óvatos szellőzte­téséhez, a friss levegő bevezetéséhez hasonlít, a­mi nélkül a gyógyulás nehezítve vagy akadá­lyozva lenne. A közvetítő intézeteknek lélektani alapgon­dolata abban áll, hogy a terjedtebb mérvben en­gedett cselekvési, tehát külső szabadság, a belső nagyobb felelősséggel önkénytes összhangzatba hozassék, tehát nem egyéb mint a léleknek rend­szeres idomitása arra, hogy az az anyagi s er­kölcsi függési viszonyból kiemelkedjék. Mind­ezen önmagukban helyes elvek s a fegyintézet irányában a közönség részéről méltán táplált követelmények, a közönséges bármely rendszerű szigorú börtönben nem valósíthatók, mert itt benső javulásnak külső­s tényekben felismerhető nyilvánulása, csak igen szűk, mondhatni szenve­dőleges irányra van utalva, arra, hogy az egyén a szabályokat át ne hágja, arra, hogy mindent megtegyen, mit a szabályok parancsolnak. A pa­rancsolt erény, nem erény ; ez csak akkor válik azzá, ha önkénytes elhatározásból ered. Ily irány­ban akarja a közvetítő intézet a fegyenczet meg próbálni s ezért szabadságot enged neki, jót és roszat saját belátása s erkölcsi ereje szerint tenni vagy elmulasztani. De további s a fegyencz egész jövőjére nagy befolyású intézménynek mutatkozik a közvetítő intézet intézménye az által, hogy a közönség alkalmat nyer a fegyencz megbízhatósága, tehet­sége, munkaképessége s szorgalma felől meggyő­ződést szerezni, ez által legyőzetik a volt fegyen­czek iránti ellenszenv, s a javulás utján levő ember támogatásra, nem pedig megvető elutasításra alál. Tauffer Emil. Bősen.Nem tanították rá. Monda Kálmán csí­— Az igaz, hogy nem tanítottak rá. Monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert, inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott. Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szo­rítva. Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden, apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az ur, nem nő, asszony, hitestárs, ha­nem „ur.“ Mindenben szabad voltam. A­mit kí­vántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg el­szakíthatatlan lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, a­kit akar. Rám nézve külön törvényt al­kottak, a­miben ki volt mondva : ez lesz a fér­jed, senki más ! — Pedig hiszen a Teremtő Úr Isten már maga is megbánta, ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, a­mit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned ; és ha az a férfi ideálképe , hát választom he­lyette az ördögöt. — És velem még megfor­dítva bántak : nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját , Almódit jegyez­ték el. Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka ész­revette azt. — No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve ? Lássa ön : ezelőtt, két hónappal bezártam magamat, s éjj­­jel nappal törtem a lelkem­et, hogy mi legyen belőlem ? utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vi­gyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Ak­kor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálván­­dyval , feltette kártyára a jegygyűrűmet s el­vesztette azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta : „jó éjszakát.“ Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáró­­l mutatta Kálmánnak. — S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt a nagy­­sádnak ? Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni. — Igenis, Bálvándy adta azt nekem vissza. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva, ítéljen fölöttem, a ki isten­nek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ti nekem hűséget es­küdött, s egy szolgáló miatt még az­nap megalá­zott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, — ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre­­ kezet nyújtott. Az igaz, hogy rész menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, — de én magam megbocsátottam azt magamnak. — Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, a­merre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. — Lucács ott maradt a paradicsomban . — Éva pe­dig bujdosik a paradicsomon kívül. Katinka eltakarta két kezével arczát. Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni fog. — Nem lesz az, kaczajra fakadt. — No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt; ime én önt már félóra óta bibliai magyarázatok­kal mulattatom. Az igy van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk aj bibliai történetekből. — Apropos ! Nem lett ön még pá­pistává? — Még nem? — No én azt hal­lottam. (Folytatása következik.) Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 345. ülése május 13. Az esti lapunkban elmondottak után Diet­rich Ignácz beszédét azzal fej­ezi be, hogy az igazságügyi rendezést legczélszerűbben akkép vélné megoldandónak, hogy alkottatnék egy törvény, melynek első §-ában kimondatnék, hogy a bírói hatalom gyakorlatáról szóló tör­vény hatályon kívül helyeztetik, a 2-ikban pe­dig , hogy ezen törvény végrehajtásával az igazságügyi miniszter bizatik meg. (Élénk he­lyeslés balról.) Halmossy Endre nem tartja az alkotmá­nyosság fogalmával ellenkezőnek, ha a kor­mány bizatik meg a tvszékek helyeinek meg­állapításával. Ez tokozási functio ugyan, — hi­vatkozik a badeni és bajorországi törvényekre, melyek ezt szintén elismerik, nálunk is az két­ség kivül, — ott vannak a váltó tvszékek, me­lyek 1840-ben lettek felállítva, de akkor csak néhányról volt szó. Most azonban az összes bíró­ságok székhelyeinek meghatározása forog kér­désben, mit a törvényhozás rövid idő alatt és a szükségnek megfelelőleg nem intézhetett volna el. A kormány moraliter kötelezve van a mun­kálattal mielőbb sietni, mert két év múlva a tör­vényjavaslat szerint a törvényhozás fog e tekin­tetben határozni. Simonyi Ernőnek Francziaországról felhozott adataira megjegyzi, hogy Francziaországban nem a mint ő mondotta 360, hanem 370 törvényszék van 89 departementben, a lakosság száma 34 millió. Az igazságszolgáltatás költségei ismét nem 24 millió frankba, hanem a rendes költség 49 millió frankba, a rendkívüli pedig mintegy 6 millió frankba kerül az 1870-ei költségvetés szerint, tehát összesen mintegy 53 millió frankba vagyis 23 millió forintba. A mi költségvetésünk összesen, az 1. és 2-od folyamodás a bíróságokat is felvéve, e legújabb kiszámítás szerint 11 mil­ió és egynéhány száz ezer forintra fog menni. Ha pedig a rendkívüli költségvetés meg fog szű­nni, akkor 11 és egy fél milliót fog tenni. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor nem áll a költ­ség oly kedvezőtlen arányban, mint Simonyi E. feltüntette­ Csanády Sándor Simonyi E. indítványát fogadja el, s azt kérdi a kormánytól és a kor­mánytöbbségtől, hogy ha már a bíróságok szer­vezését egy minister önkényére hajlandó bízni, különösen oly minister önkényére, ki az általa beterjesztett törvényjavaslatok roszaságáról is­meretes, miért nem szólította fel egy­úttal a miniszert egy oly törvényjavaslat benyújtására, mely a képviselőház megszüntetését­ foglalta vol­na magában, előbb mintsem egy ily kormánynak a képviselőház fölé való emelése által a képvi­selő testületet meggyalázta volna. Péchy Tamás nem fogadja el a közp. bizott­ság javaslatának első § át mivel — mint ezt a kor­mány egyik képviselője Halmossy is elismerte— a törvényszék és jár.­bíróságok székhelyének megállapítása törvényhozási functio, ettől pedig szónok nem akar elállani. Éber Nándor jelen állapotunkat egy oly örö­köséhez hasonlította, ki hosszú perlekedés után veszi át elváltoztatott ősi birtokát. Szóló nézete szerint nem egészen találó a példa, a mi állapo­tunk nem ilyen örököséhez hasonlít, hanem oly örökösihez hasonlít, kit idegenek neveltek, ki a maga viszonyait nem ismeri, azokat nem is igyekszik ismerni, hanem csak a fiatal éveiben félig meddig elsajátított idegen eszméket akarja meghonosítani. Ez lenne a találó példa (Helyes­lés balról.) Igen szép elmélkedést tartott Éber továbbá arról, miképen kellene úgy szervezni a törvény­székeket, hogy bizalmat érdemeljenek, hogy azok ellenére a nyilvánosság legyen. Szónok csak azon csodálkozik, hogy ily elvek mellett hogy szavazhatott még­is mindenkor a minisz­teri előterjesztés mellett, holott ez kaszot alakít bíróságokból, zárt ajtóknál tanácskozik, nem akarja hogy bizalommal, hanem hogy féle­lemmel viseltessenek iránta. Ezen elveket szónok is vallja, de épen azért mert ezeket vallja,"nem fogadja el a ministeri­­umnak a bíróságok szervezésére vonatkozó ja­vaslatait. A minisztérium egyik megbízottja Halmossy azt mondta, hogy épen a 25-ös bizottság mun­kálata szolgáland alapul a minisztériumnak törvényszékek rendezésénél. Ha t­ehát ezt alapul a minisztérium elfogadja, akkor ugyan miért ne fogadhatná el a képviselőház, mint törvényt ? Hiszen a munkálat készen van, és egyik rész­ről sem tétetett ellene valami nagyszerű ellen­mondás. Tán egyes kitűzött székhelyek megvál­toztatására nézve lehet, hogy egyes szónokok felszólaltak volna, de nehezen hiszi, hogy hos­­­szabb tárgyalásra lett volna szükség keresztül vitelére, mint a mostani, sőt azóta a képviselő­ház valószínűleg keresztül is ment volna a mun­kálaton, s a főrendi házban sem lett volna hos­­­szas vitatkozás felette. Ha tán egy pár nappal hosszabb időt vett volna igénybe a 25 ős bizottság munkálatának tárgyalása, de legalább országos törvényképen ment volna keresztül a házon. Azon ellenvetésre, hogy nincs pénz a 25-ös bizottság szerinti munkálat keresztülvitelére, megjegyzi, hogy a miniszteri számítás szerint is csak 900 ezer­ért a különbség a két javaslat szerinti intézkedés között, és ha egyebekre köl­tünk milliókat, miért nem lehetne a magyar tör­vénykezésre is ennyit költeni. Éber N. a javaslat mellett mint főérvet hozta fel, hogy az ideiglenes. Erre megjegyzi szónok, hogy az ilyen berendezkedéskor tömérdek iro­mány szolgáltatik át, mely minthogy nem közsé­genként, hanem személyenként vannak regis­­trálva, nagy időt vesz igénybe. Ha még azt hozzá­ves­szük, hogy a törvényszék személyzete is változik, tehát fel kell tennünk, hogy kevésbé ügyes és kevésbé jártas egyének jönnek az illető irodákba, azon biztos tudomást merem a t. ház előtt nyilvánítani, hogy egy év leforgása kell arra, hogy ezen területek maguk illető székhe­lyein a szükséges adatokkal és iratokkal el le­gyenek látva, vagy­is hogy a jelen törvényszé­kektől minden ügyek az illető törvényszékekhez adathassanak. Ha már most ezen legideiglenes intézkedés áll be, akkor az fog következni, hogy egy év múlva ismét visszavétetik, és megint újra egy évig fognak az iratok cirkulálni. Hogy ez a mi mostani igen bonyolódott törvénykezési hely­zetünkben valami igen czélszerű dolog lenne, azt nem szükséges fejtegetni. Egyáltalában nem képes felfogni, miért ve­zette a minisztérium ez ügyben a parlamentet olyan sokáig orránál fogva. Tudni kellett volna a minisztériumnak, hogy a parlament nem képes ezt kidolgozni, mielőtt annak kidolgozására a parlamentet felhívta. Akkor kellett volna e tör­vényjavaslatot benyújtani, igen sok időt megkí­méltünk volna vele. Ajánlja Mocsáry módositvá­­nyát. (Hosszas helyeslés balról.) Táncsics Mihály miután még a kormány soha egy tyjavaslatot sem terjesztett elő, mely a magyar népnek tetszését nyerte volna meg s a németes rósz szellemet, mely terjedni kezd, nem igyekszik gátolni, a javaslatot nem fogadja el, hanem pártolja Simányi indítványát. Fazekas Alajos a közp. bizottság javaslatá­nak 1. § át nem fogadja el, hanem pártolja a 25- ös bizottság javaslatának 1. § át e helyett. Okai következők : Nem fogadhatja el a törvény­székek és járásbíróságok 1­2 és 360-ban meg­­állapított, tehát kevesbített számát, mert: 1.) Ezen törvényszékek és járásbíróságok ily meg­­kevesített számban kellő rendeltetésük czéljának meg nem felelhetnek. 2.) „A jó és olcsó igazság­szolgáltatás“ volt a kormány jelszava minden egyes törvényjavaslatnál, melyet két év óta a justitiae minister a ház asztalára tesz, s az tár­gyalás alá vesz; ez volt az oka annak hogy a kormány előállott, s azt mondotta a nemzetnek: „Nemzet, mondj le biráid választhatási jogáról, majd azok székei királyi kinevezés utján töltet­nek be, mert látod, ezt hozza magával a jó igaz­ságszolgáltatás, — azután ne közvetlen a ható­ság fizesse, hanem majd fizetjük mi, fizeti a kor­mány, pedig az jól fizeti őket és még­is olcsóbba kerül, — az lesz az olcsó igazságszolgáltatás. A nemzetgyűlés ellenzéke fényes, de eredmény­telen szónoklatokban kifejezte e tárgy felett el­lenkező nézetét, — azonban leszavaztatott, s a nemzet kénytelen volt ezen két phantomnak ál­dozatul dobni szabad választási jogát, elvárván minden esetre a kormánytól, hogy azon bírósá­gok, melyekkel a kormánypárt kecsegtette, mind kellő számban, — mind pedig jó fizetés mellett fognak felállitatni, — s igy a czél legalább megközelittetik, — azonban mi történt. Előáll a kormány, s azt mondja: neki nincs pénze, s igy kellő számban azon bíróságokat fel nem ál­líthatja, hanem a helyett ide írja eme famosus 1 sö §-t, s a nemzetre rá prothocollisalja, hogy elég lesz 102 törvényszék s 360 járásbíróság, mert több nem telik. Most 3.) azt kérdi: mi­ért vette el a kormánypárt a nemzettől a sza­bad választási jogot, ha a nemzet legszerényebb vágyait sem képes kielégíteni? S mit nyert a nemzet ezen áldozattal ? Felelet: megjósolt sem­mit!— Hanem jogaiból veszített a jogengedé­sek meredélyein sikamlott egy lejtővel alább. De még kirívóbb a dolog, ha a megyék fej­letlenebb viszonyaitól eltekintünk, s a királyi városok, szepesi városok, jász­kun, és hajdúke­rületek fejlődöttebb viszonyaikra fordítjuk figyel­münket s elgondolja az ember, hogy itt e helye­ken, hol addig, mint például a jász­ kun kerü­letekben 25 városi, s 3 kerületi törvényszék volt, most alig egy kettő állíttatik, ez is szórvá­nyosan, nem tekintetbe vételével, hanem szán­dékos lábbal tiprásával a hatósági terület köré­nek s épségének s a fejlettebb viszonyú helyek, a megyei fejletlenebb viszonyokhoz törpittetnek le. — Kérdi: most a városok, és kerületektől el­vett szabad választási jogot az attentált rend­szerben mi kárpótolja? semmi, sőt némelyik kö­­züle megsemmisittetik. — Lemondott ugyan a kun kerület minden privilégiumáról, de a létei­ről, — mely most azon kormányi attentatummal fenyegetve van, nem mondott le — mert a létei velünk született sarkalatos személyi jog, és nem privilégium. Stoll Károly a közp., Vécsey Tamás a 25-ös bizottság javaslata, P­a­t­a­y István Simonyi Ernő indítványa mellett nyilatkoz­nak. Patay megjegyzi Éber beszédére, hogy va­lahányszor felszólal, mindig elmond egy egy czikket az angol alkotmányos könyvekből, majd szónok is fog ily könyvet venni Pfeiffer Ferdi­nandtól. (Derültség.) Szontagh Pál (csanádi) T. ház ! Részemről is méltánylom az idő előhaladottságát és figye­lemben tartom azt, hogy ezen tárgy ki van me­rítve, s igy egyedül arra szorítkozom, hogy egy képv. társam előadására reflectáljak. Ezen elő­adásból is csupán egy eszmét veszek ki, í melyre igen röviden kívánok megjegyzést tenni (Halljuk!) Ez­t, képv. társam Éber Nándor, ki igen helyesen mondta, hogy nem elég magában az, ha valamely nemzetnek alkotmánya van hanem, hogy azon kell igyekezni, hogy alkot­mányosságra és alkotmányosságban neveltes­sék, szóval, hogy alkotmányos érzülete hússá és vérré váljék, és ennek illustrációjára élő pél­daként Angliára hivatkozott. Már most azt kér­dem tőle, hiszi e azt, hogy azon eljárás, mely épen a fenforgó ügyben követtetett és követte­­tik jelenleg, az alkotmányos érzület erősbítésére, az alkotmányos tendencia megérlelésére van szá­mítva? (Helyeslés balfelül.) Én ennek éppen ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Tekintsük r­öviden azon procedúrát, mely e tárgy körül követtetik. A 25-ös bizottság magá­nak a kormánynak initiativája folytán jött létre. A kormány osztozni kívánván a felelősségben a képviselő­házzal, maga invitálta e bizottság ki­küldését, hogy elintéztessék a tvszékek és já­rásbíróságok Ugye, később ismét eltért ettől és a képv. háznak úgy látszik többsége azt akarja, hogy ez ügy elintézése a miniszerre bizassék ? Mire mutat ez ? Ez mintegy bevallása annak, hogy mi nem vagyunk képesek arra, a­mire a miniszer kiválóan képesnek hitte az országgyű­lést és ennélfogva visszahárítjuk az egészet annak vállaira. Csak azt kérdem Éber Nándor képv. úrtól, várjon ily eljárás az alkotmányos érzület fej­lesztését, az alkotmányos életbe való — hogy úgy mondjam — biztos megtelepedést eszközli-e, előmozditja-e? (Tetszés balfelöl.) Meg vagyok győződve, hogy oly országokban is, hol alkotmányos formák épen nem léteznek, támadhat, fejlődhet alkotmányos érzület. Azon németben, ki a porosz király szándékolt terv­­ellenes eljárása ellenében a berlini Kammer­­gerichtre hivatkozott, volt alkotmányos érzület, pedig absolut államban élt. Azon parlament azonban, mely maga mondja azt: nem vagyok képes erre, nem tudok ennek megfelelni, félek ezen tárgytól azon parlament addirál, abban nincs alkotmányos érzület. (Élénk tetszés balfelől) és az ily eljárás nem neveli az alkotmányos érzületet, hanem depri­málja a kedélyeket (Élénk helyeslés balfelöl). Ugyanis te­hát a bevallott tehetetlenség soha­sem gerjeszt tiszteletet, sohasem kelt föl bizal­mat, ez első sorban mindig bizalmatlanságot, második sorban elidegenítést, és végső sor­ban megvetést fog eszközölni. (Helyeslés balfelől.) Ha ezen tendenciában haladunk, akkor nem fogja többé kiverni soha senki Magyaror­szági közvéleményéből, vagyis a nép közvéle­ményéből azt, hogy mi nem vagyunk igazán al­kotmányos testület, hanem vagyunk talán — meghökkenve mondom, de kimondom — orszá­gos vásár, hol különböző­­ érdekek fölött trans­­actiók fizetnek, és mikor valami előtt megije­dünk, egy gyenge ember vállaira hárítjuk, hogy végezze ö el. (Élénk helyeslés balfelől.) Úgy lát­szik , legalább a benyújtott törvényjavaslatok gyakran felkeltik azon hitet - mintha Bach bárónak, ezen immár historicussá vált ember­nek egyénisége, és politikai élete szándékoltat­­nék rehabilitáltatni. Magában Bach kormányzása idejében volt itt alkotmányos érzület. A reac­ió idézte azt elő, az ellenhatás folytán támadt alkotmányos érzület, s meg kell vallani, hogy egy tragikai sors min­dig nem oly valami, a­mi elidegenedést, hogy — úgy mondjam— meghidegülést támaszt az embe­rekben. Bach báró valóban tragikai személ­lyé lett. Roszul választotta az eszközöket, megbu­kott azon eszméjével, melynek hőséül kivánta magát tekintetni, és felavattatni: megbukott az egységes nagy német birodalom alkotásának eszméjével; és daczára azon igen kisszerű do­lognak, hogy Rómában mezitlábosan vezekelt, mégis tragikai hős marad. De azon eljárás, melyet mi követünk, midőn egy egész nagy­­ testület, egy parlament, mely magának, az ő többsége választottjainak javas­latára bizottságot alkot, arról később lemond és azt mondja: „nem akarok darázs­fészekbe nyúl­ni“ — ez is drámai előadás,­­de ez nem tragi­­cum, ez valósággal úgy fog feltűnni és a részre­hajlatlan történetíró úgy fogja feljegyezni, mint egy igen szánalmas marionet játékot, melyet magyar nyelven Paprika Jancsinak hivnak. (Élénk derültség és helyeslés balfelöl.) Ebben én nem kívánok részt venni és azt hiszem rövid előadásomban nem­ tértem el a tárgytól, mert egyedül csak arról szólottam, mit szül az én egyéni nézetem szerint és mennyire erősbíti az alkotmányos formákba vetett bizalmat, az al­kotmányos gépezet, mely iránt pedig való tisz­teletet, nézetem szerint, állitatott kellene felkel­teni. Én az első §-t a­mint a központi bizottság szövegezte, elvetem és kérem a t. házat méltóz­­tassék Mocsáry t. képv. ur inditványát elfogad­ni.(Élénk éljenzés a baloldalon.) Éder István, minthogy a kérdés az ellenzék részéről kellőleg meg van vitatva, eláll a szótól. Horváth Döme a kormány nevében kije­lenti, hogy az a közp. bizottság javaslatainak 1. § ához­ ragaszkodik. A 25-ös bizottság munkálatára nézve felhoz­za, hogy jött a bucsujárók serege, a törvényha­tóságok, királyi városok, rendezett tanácsú vá­rosok részéről, a törvényhozás termét, a kor­mányt ellepték folyamodványaikkal, és mi kép­viselők — úgy­mond — vidékünk­­ választói ér­dekében nagyon természetesen, többé kevésbé, közvetve vagy közvetlenül, mindent elkövetünk, hogy az illető vidék területe­t székkel, vagy bíró­sági joggal ruháztassék föl.Mi volt természetesebb mint az, hogy ily körülmények­ közt a legjobb akaratú és törekvésű minister,habár fájlalta ere­deti intenzióját elejteni, ha teljesen koczkáztatni nem akarta magát a bírósági rendezést, mit a közügyek érdekében nem akarhatott, kényszerít­ve­ volt engedni, meg kellett magát adni, meg kellett alkudni a helyzetet, és így származott azon helyzet, a­melyre Tisza Kálmán hivatko­zott, a­mely 135­ törvényszéket javasolt. És ak­kor mit tapasztaltunk ? A gyakorlati férfiak nem voltak vele megelégedve, de nem is lehet­tek, mert a­ vidékek és területek respectálója mellett pontról pontra ki lehetett mutatni, hogy oly helyek, hol a 10. évi ügy tárgyalása után ítélve egy-egy éven át alig volt 2000 ügy a tör­vényszékre s az egyes bíróságokra vonatkozólag 2—300 ügyirat, ott törvényszéki és járási iró­­sági helyekül lettek kijelölve. Kijelenti egyéni meggyőződését, hogy e mun­kálatot a kormány nemcsak adatul fogja hasz­nálni hanem ott, hol ellenkezőt az orszá­gos justitialis szervezés érdeke nem paran­csol, hol ténykörülmények és fontos indokok ellenkezőt nem kívánnak, ott mindenesetre le­hetőleg tapasztalandó normatívumul fog szol­gálni. Simonyi E. indítványát nem fogadhatja el, hanem ezzel szemben a jelen helyzetre hivatko­zik. A Szepességben 20—21, Biharban pedig csak 3 törvényszék van. A városokat, megyéket összevéve több mint 300 törv.­szék van jelenleg is, nem is az a baj, hogy megyéket és városokat összevéve kevés törvényszékeink volnának, hanem az a baj, hogy nincsenek kellőleg­ szervezve a vidék és né­pességek szükségeihez jól distribuálva. Simonyi Ernő újból jelzi azon nehéz hely­zetet, melyben az ellenzék egy nem felelős kor­­mányférfiúval szemben áll. Horváth D. a leg­fontosabb kérdésben csak saját nézetét fejezi ki, s így nem tudni, hogy a kormány e fontos kérdésben, az ország territoriális felosztása kér­désében minő alapból fog kiindulni.Halmossynak megjegyzi, hogy téves azon adata miszerint a franczia igazságügyi budget 48 millió frankot tesz. Halmossy szándékosan elhallgatta, hogy Francziaországban az igazságügyminiszter egy­szersmind cultueminister is, és hogy ezen két ministeriumnak együttes budgetje tesz 48 tv.fran­­cot. Tehát ez nem czáfolat s még ha igaz vol­na is , hogyha az igazságügyminister budgetje 50 millió frank vagyis 20 millió ft volna, még akkor is a népség és forgalom arányában sehogy sem állja ki a hasonlatot a miénkkel. A tárgyalás alatt levő javaslattal szemben sa­ját indítványát ajánlja, mert a czélba vett intéz­kedés folytán a miniszteri kiszámítás szerint 9164 egyén fog a bíróságoknál alkalmaztatni, minő esetet még nem hallott ember fia. Figyel­mezteti a házat, hogy ha ezeknek alkalmazása csak két évre van biztosítva, mily teher fog eb­­ből az országra heáramlani. És másodszor, hogy reményei a kormány, hogy ily bizonytalan állás mellett, mely csak két évre van biztosítva, oly embereket fog kaphatni, milyenek szükségesek arra, hogy az igazságszolgáltatás czéljai eléres­senek, hogy független, qualificalt, becsületes s minden tekintetben kifogástalan bírák alkalmaz­tassanak ? Halmossy E. újból megjegyzi, Simonyi beszédére,hogy a franczia igazságügyi és cul­­tus budget összesen 82 egyharmad millió fran­cot tesz, miből az igazságügyre 49 m. rendes és m. fr. rendkivüli költség esik. Ülés vége 2 órakor. Helyreigazítás. Esti lapunk országgy­ű­­ési tudósításában tévedésből Tisza László helyett Tisza Kálmán neve szedetett ki. Mit is ezennel helyreigazítunk. Bismarck jelentése a békekötésről. A német birodalmi gyűlés május 12-ki ülésé­ben feszülten várta a gyülekezet és a nagyszámú hallgatóság Bismarck nyilatkozatát, ki azzal a házat 11 órától 2 óráig váratta, mi az ér­deklődést még fokozta. Mikor végre a birodalom kanczellára megjelent, az egész ház, a haladó pártot sem véve ki, fölállott és meghajtotta ma­gát. A ház nagy nyugtalansága alatt a posta­­törvény mégis folytattatik, míg Bismarck türel­metlenül Delbrück által Simson e­nöknél szót kéret és a következő beszédet­ tartja: Uraim! Bocsánatot kérek, hogy a vitát ab­ba nem tartozó tárg­gyal félbeszakítom, de más­nemű elfoglaltságom n­ekem nem engedi, hogy soká lehessek itt jelen. Egy előbb a béketárgya­­lások­­ iránt tett nyilatkozatomra vagyok bátor hivatkozni, melyben sajnálatomat fejeztem ki a felett,hogy a tárgyalásokba kívánatosnál kószább­ra nyúlnak. A praeliminárbéke megkötésénél mi azon reményben voltunk, hogy hat hét múlva meg lesz kötve a végleges béke; mi akkor arra szá­mítottunk, hogy a kormány, mel­lyel a béke­­előzményeket megkötöttük, Francziaország által egyhangúan el fog ismertetni. E reményünk tudvalevőleg nem teljesült,— a kormánynak egy mai napig sem levert felkeléssel kellett meg­küzdenie. A tárgyalások további halogatása bennünk azon aggodalmat ébreszti föl, váljon az ország, ha a belháború még soká tart, és különösen a most élén álló kormány, vagy ennek utódja ké­pes leend­ő az irányunkban vállalt kötelezettsé­geknek eleget tenni ? A békeelőzmények tárgyai voltak a békekötés legfontosabb pontjai; véglegesen csak a területi átengedés és a hadi kárpótlás

Next