A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)

1871-08-04 / 178. szám

178. szám, IX. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..........................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ..........................5 _ 60 , 6 hónapra . . . . . . 11 B­r . Az esti kiadás postai küliönküldéseért felülfizetés havonként ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás. Pest, 1878 Péntek, augusztus 4. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási díj­­ 9 hasábos ilyféle hata sora . . . 9 kr. Bélyeidij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. 69** Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezek­től fogadtatnak el. — Kéziratok n­em adatnak vissza POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 22 frt — kr Fél évre . . . 11 frt - kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­­­éséért felülfizetés havonkint . . , 30 kr SflT* Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pé­nzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadó­hivatala. PEST, AUGUSZTUS 3. Az ipariskolákról. Nagyon örvendünk, hogy végre vala­hára létrejött az ipariskolai enquéte. Re­mélhető, hogy e tanácskozás, melyben mind oly egyének vesznek részt, kik az iparos oktatás iránt meleg rokonszenvvel, mondhatnék odaadással viseltetnek, ha­talmas lendületet fog adni e századok óta elhanyagolt ügynek, melynek ínséges volta apródonkint kiszárítja nemzetünk gazdasági organismusából az előadó velőt. Régen elmúlt az a kor, midőn a laisser fair laisser aller kényelmes elvétől az em­beriség üdvöt és előmenetelt várhatott. Az egész világon mindenütt azon meg­győződés ver gyökeret, hogy ha az ipart előbbre vinni akarjuk, annak előbbre vi­telére valamit tennünk kell. Tanúskodik erről nemcsak Francziaország és a né­met föld kisebb nagyobb államainak szá­mos iparos tanintézete, hanem a rideg selfhelyről példabeszédessé lett Anglia és Amerika is, ahol az állam és a községek az ügy nagy fontosságához mért áldoza­tokkal és ideges sietséggel törekszenek kü­lönféle iparos tanintézetek létesítésén. Semmiből semmi sem lesz. Ha tudjuk azt, hogy egy egy nemzedék ipari készült­sége óriás nagyságú pótolhatlan nemzeti tőkét képvisel, lehet-e csak egy pillanatig is tétovázni e tőke termelésének foganatba vételével? A világfejlődés mozgalmától távol eső speciális mezőgazdák vagy az elvont gondolkozású szobatudósok ezt per­sze méltányolni nem tudják; de egy nem­zet, mely élni vágyik, mely jövőre igényt tart, nem azonosíthatja törekvéseit, sem a procus negotiis szántogató patriarcha­­lismussal,sem a szobatudákosság abrakad­­ábráival. A­mely nemzet élni akar, annak fel kell ismerni az életkövetelte feltétele­ket, és azokat, ha törik, ha szakad, meg kell valósítania. Nem szolgálhat e tekin­tetben akadályul néhány ezer vagy akár százezer forint, midőn úgyis számos mil­liókra megy azon összegek száma, melye­ket a nemzeti lét egyéb tényezőire ál­dozni kell. Képzelhető-e badarabb gaz­dálkodás , mintha a számos milliókat igénylő léttényezőket végtelen erőlködés­sel fentartanók, ellenben az ép oly szükséges, de csak alig néhány­­ ezer forintnyi összegeket igénylő létté­nyezőket elhanyagolnék, s ezáltal a nem­zetet e nagy áldozatok daczára mégis a biztos enyészet felé hagynák sodortatni ? Az iparos oktatás mai nap ilyen élet­kérdéses léttényezőnek tekinthető. Ne ringassuk magunkat illuzióban hazánk ipari jövője iránt. Iparunk nagyban és egészben véve, egyes ágak örvendetes fej­lődése dac­ára, ha nem is absolute, de legalább versenytársainkhoz viszonyítva, napról napra sülyed. Ha ennek okát kutatjuk, az iparos osztály képzettségének hiányos voltára bukka­­nak. Hová vezessen ez, ha a meginduló deroútnak gátat nem vetünk? — És ez általános elhitványulásnak körülményeink között csak az erélyes kézzel gyorsan és általánosságban szervezett iparos oktatás vethet gátat. Gondoljuk meg, hogy mi nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, miszerint a hanyatló ipart mesterséges eszközökkel, védvámokkal, kiviteli jutal­makkal stb. megoltalmazhatnék; akadá­lyoznak bennünket abban a vám és ke­reskedelmi szerződések és más oly viszo­nyok, melyeken egyhamar nem segíthe­tünk. Gondoljuk meg továbbá, hogy ipa­ros osztályunk, az eddigi elnyomatás és elhanyagolás folytán, nincs azon helyzet­ben, hogy fatalistikus elhagyottságából az önsegély útján kibontakoz­­hassék; hiányzik erre a felocsúdásnak, és megindulásnak előfeltétele, a belátási ké­pesség és edzett akarat. A jelenlegi iparos nemzedék tehát ke­vés kivétellel olyannak tekintendő, me­lyet a legjobb akarat mellett is úgyszól­ván „önsorsára kell bízni.“ De szabad-e ezt tennünk a jövő nemzedékekkel? Bizo­nyára nem. Egy új sarjadékot kell nevel­nünk, mely a bennünket körülözönlő és mind viharosabb magasságra tornyosuló idegen versenynek ellentállni képes le­gyen. Ezért az iparos oktatást a lehető legrö­videbb idő alatt a kor kívánalmainak meg­felelően kell szervezni,­­ így tehát nagy szabású és mélyreható intézkedésekre van szükség. Nem elég megelégednünk azzal, hogy a hiányos elemi oktatást itt-ott fol­tozgatni igyekezzünk, mint azt az ipar­egyesület által a nemzet hálájára érdemes buzgós­ággal kezdeményezett esti és va­sárnapi iskoláknál látjuk, melyek mind­össze annyi ismeretet nyújthatnak , a­mennyire mai nap minden iparos segéd­nek vagy munkásnak múlhatlanul szük­sége van. Gondoskodni kell az önálló ipa­ros vállalkozók és üzletvezetők kiképzésé­ről is, létesíteni kell a nevezett egyesület által tervezett magasabb ipariskolákat is. Csak ez által válik lehetővé, hogy az ipa­ros osztály mint egész, magasabb művelt­ségi fokra emelkedjék. Napjainkban az ipar legalább is annyi ismeretet igényel, mint a nálunk alkal­mazható mezei gazdálkodás. Mert van te­hát az, hogy a­míg a felsőbb gazdasági tanintézetek szükségessége kérdésbe sem jöhet, a hasonfokú ipari iskolák hiányán könnyedén keresztül siklik a közvéle­mény? Hiszen tudnunk kellene, hogy a mezőgazdasági üzletet is, jobb gépek stb. szolgáltatása által, esik az ipar képes ál­landóan és tartósan előbbre vinni. Vagy talán azt hisszük, hogy a reál­iskolák pótolhatják a magasabb iparisko­lákat? Mi e nézetet nem oszthatjuk. A reáliskola feladata, hogy a műegyetemre előkészítsen, ép úgy mint a gymnasium előkészít az egyetemre. A ma­gasabb ipariskola feladata azonban nem az előkészítés, hanem a műve­lés befejezése, s ezért e szerint kell szervezve lennie. A reáliskolában a czél a reális tudományok alapos elmé­leti tanulmányozása, oly módon, hogy a szerzett ismeretek alapján a legnagyobb technikai kiképzést lehessen elérni. Az ipariskolában a gyakorlati ipr­­tan és tanműhelyi működés a fődolog, melyhez a többi tudományok kivo­nata csak segédtudománykép vagy ál­talános művelődési szükségességből já­rul. A módszernek is egészen másnak kell lenni, még az azonos tantárgyakra nézve is. A reáliskolában oly nyomo­zó vagy kutató módszer köve­tendő, melynek feladata az agyat, a leg­magasabb tudományos problémák átha­tolására képesíteni s ezért a tanulás ott úgyszólván alaki. Az ipariskolában a tudományok vívmányait ismerte­t­­n­i kell, s azért a tanulás ott úgy­szól­ván anyagi. Szóval ipariskolának és reáliskolának egymással nincs semmi kö­zössége, legfeljebb az, hogy némely tan­tárgyaknak neve azonos. S ha ez áll, a magasabb iparoktatás hiányát a reáliskolák létezésével palástol­ni nem lehet. A magasabb ipariskolákat is tehát mél­hatlanul be kell vonni az iparos oktatás­nak létesítendő szervezetébe. Sőt egyéni nézetünk szerint azokra még nagyobb szükség van, mint az alsóbb esti iparisko­lákra, melyeknek hiánya a népoktatási törvény szabatos kivitele esetén nem vol­na épen halálos seb a nemzet testén. Mudrony Soma. ve, hogy mi történt ezen előterjesztéssel ? Úgy látszik, e tárgy a házban is, a minisztériumban is elveszett; legalább határozat e tárgyban — tudtunkra nem hozatott. Megfoghatlan eljárásnak tűnik ez fel előttünk, tekintve, hogy hiszen örökösök s jogutódok van­nak, kiknek hozzá kell jutniok pénzükhöz. Épen e napokban kaptunk ezen örökség egyik jogo­sultjától egy panaszos levelet, a melyben meg­hatóan írja le a zavart s a nyomort, melybe ez örökség kiadásának huzavonása döntötte. Sőt e tárgyban rég beadott kérvényére sem hozott a pénzügyminisztérium végzést. Miután mi ezen örökségről a­­fentebbieknél többet nem tudunk s miután ezen összegnek a törvényes örökösök közti szétosztását ő felsége is 1868. július hóban kelt határozatában elren­delte, helyén látnók, ha a pénzügyminisztérium az érdekeltek megnyugtatása végett felvilágosí­tást adna az ügy miben­létéről s hogy remél­hető-e ezen összegnek kiadása vagy sem ? mert mi, — miután ezen a czimen nincs felvéve sem­mi sem az 1870 diki sem az 1871-iki budgetben nem sok reménységgel biztathatjuk azon jogutó­dokat, kik ezen örökségtől várják anyagi sorsuk javítását.­­Különben észrevételeinket a pénz­ügyi minisztérium e tekintetbeni eljárása fölött akkorra tartjuk fenn, ha az nyilatkozott. A HON TÁRCZÁJA. Eppur si nin­ove! (És mégis mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Ötödik kötet. (Folytatás.) Milyen szépek a grófnő, ne felejtsei....... Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban igy szólt a mellette ülő másik herczeg­­nőhöz: egy polka tremblant alkalmával: „Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen moz­dulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben, így pedig gyönyörködünk benne. Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani helyeikből, s a vadmacs­kákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zené­jük hangjára jogot kap az idegen fiatal­ember kiemelni a jól őrzött herczeg kisasszonyt anyja, garde des, damessa mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringetni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lé­­lekzetét beszívni, s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviárium, se oltár, se dispensatió, se előleges háromszori kihirde­tés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanúbizonyság, se reversalis. Egy órára a her­­czeg kisasszony azé, a­ki hamarább jön. Semmi észrevételünk sincs ellene. Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltsá­gos óra a cotillion idején. Mondjuk, két óra, — ha a vortänzernek emberi józan esze van. A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő tár­saság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem a helyett más után kárpótolta magát el­vesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejö­veteleiket a meghívókon nem nevezték tánczvi­­galomnak,hanem reunionak. Megnyitóul egy clas­­sicus philharmoniai concert, azután pedig, — ha a fiatalság megkívánta, — egy szerény quadrilli egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan co­tillion. A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg ? Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotilliont Do­rothea grófnő Jeney Kálmánnal járja. Köztudo­mású már a szülök által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szeren­cséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen látják. Az ifjú pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt páron figuránként végig dirigálja, rá­ér beszélgetni ellen értetlenül. Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra? — Milyen szépek a grófnő nefelejtsei ! monda Kálmán, tánczosnéja kezét tartva kezében, ki­nek hajfürtéit eleven myosotisokból font füzér diszité. — Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hrí­ják ezt a virágot nefelejtsnek.* — Mert a kék az állhatatosság színe." — Hát a kék szin miért jelent állhatatosságot? — Mert a változhatlan ég maga is az. — Ugy­e­bár az én szemeim zöldek ? — Nem, grófné, azok kékek. — Én mindig zöldnek nézem. — Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom. — Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek. Egy mindentmondó kézszorítás adott magya­rázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry. — Engedelmet kérek, de múlhatlan szüksé­gem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a kö­vetkező figurához. S monsieur Henry kérése parancs. Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magánytermekben korlátlan uralkodó. Tánczol­­ni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-á-vis-nek. A monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, ki tudja, hogy apja szerecseny király volt,­­ vagy mint egy sze­recseny király, ki tudja, hogy fia franczia táncz­­mester lesz. Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak : — Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egy­mással utoljára? Kálmán nem volt olyan kőfej­ű, hogy ne ért­se, miről van szó, de úgy tett, mint a­ki félre­érti azt. — Ah ! Tehát nem lesz az idén több reunio ? — Talán lesz , hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio. — A grófnő megijeszt. — De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni; még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portu­gálban. — És ha Africában fogják is tölteni, az ne­kem mindegy. Én nem vagyok Buda­ Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attacheenak a portugál diplomatiai testülethez vagy a sardiniaihoz s ott is közelükben leszek. — De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit, akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyan­ezen az után,hogy ön közel van hozzá, hogy disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attab­eh­ozni sem a sardiniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit. — Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én, essem ki a kegyből, azért magam ura maradok, sőt annál inkább s oda mehetek, a­hová aka­rom, akkor utazom önök után, küldetés nélkül. — Az nagyon szép lesz, hanem még egyet tudtam meg, a­mi önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagy­anyja ki akarja tagadni. — Ne ha­rapja ön az ajkait, kérem. Látják. — Az is meglehet. Suttogó Kálmán, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé. — „Látni“ és „meglátni“ két különböző szó. Ez enyhítő is volt a friss sebre. Kálmán büszkén fölemelte homlokát. — De nem maradok soká láthatatlan ! — Bennem is van valami, a­mit sem a fenséges urak nem confiscálhatnak, sem az édes szülök vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a­hová márvány lépcsők vezetnek. — De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, a­zért ezt megmondtam ? Ha Kálmán azt mondta volna a­mit gondolt, azt felelte volna: „igen! te rád !“ — És akkor nagyon igazságtalan lett volna. (Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arezra! — Meg akarsz menteni. — de elesve!) Igaztalan volt. Monsieur Henry egy újabb tánczfej­leményt hajtatott végre az összes armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kér­­dé Kálmántól legyezőjével hűsítve arczát: — Hisz-e ön bennem ? — Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, ön­ben is , de legjobban hiszek — önmagamban. — Pogány­­cultus! De férfinak jól illik. — Miután a szenteket is előhozta ön, szabad kérde­nem, hogy ismeri e ön a szentek történetét ? — Tökéletesen ismerem grófnő ; a csodatevők­ről, az ascetákról, vagy a martyrokról akar ön velem beszélni ? — Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig történetét ? — Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhas­sam azt. — Jegyesek voltak, összekeltek, akkor meg­fogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyalok­nak való szerelemmel. És azt megtartották hol­tig. Együttlétük örökös égben járás volt, a föl­dön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír egygyé lett. így ismeri ön azt a legendát ? — így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag urfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elmem (Xy.) A Kopácsy féle Örökség­ről. Lónyay Menyhért mint pénzügyminiszter a képviselőház 1870. márczius 24-iki ülésében egy előterjesztést tett, melynélfogva a minisz­tertanácsnak 1869. decz. 29-én hozott határo­zata következtében azon 234,483 ft 90 kr, ille­tőleg kerekszámban 234,484 ftnyi összeg, mely mint néhai Kopácsy József esztergomi érsek és herczegprimás hagyatékának a magyar kincs­tárra szállott egyharmada az 50,462 ftnyi dijak levonása után a harmadik f/i -ad rész hagya­tékban részesült végrendeleti örökösöknek, ille­tőleg azok jogutódainak kifizetendő. Ezen ösz­­szeg a pénzügyminisztérium 1870-iki költségve­tésének rendkívüli szükségletébe lett volna pót­lólag felveendő s a tárgy bővebb indokolása az igazságügyministerre bízatott. Ez az előterjesztés a képv. ház 1870. márczius 24-ki ülésében a pénzügyi bizottsághoz utasit­­tatott, de ez róla jelentést nem tett, sem azután sem később. Többektől kérdezősködtünk, szak­emberektől ezen örökség sorsa iránt, de felvi­lágosítást nem nyerhettünk s az országgyűlési irományok sem tudnak felvilágosítást arra néz­. A honvédelmi és közokta­tási minisztérium között hosszabb idő óta folynak a tárgyalások az iránt, miként lehetne a tanítókat, kik akár a közös hadsereg, akár a honvédség kötelékébe tartoznak, az első kiképeztetési időn kívüli tettleges szolgálattétel­től felmenteni. Erre nézve legközelebb azon meg­állapodásra jutottak, hogy a­mint egyrészt semmikép sem kívánatos, hogy a néptanítók nélkülözzék a harczképzettséget, miután ép ők hivatják az általános védkötelezettség alá eső ifjúságunkat ez irányban első­sorban nevelni; de másrészt meg a népoktatást sokkal fonto­sabbnak tartják, hogysem azt az által akarhat­nák akadályozni, hogy évente több száz tanító katonai szolgálattétel miatt fontosabb hivatá­sától elvonassék; ennéfogva a közoktatási mi­­nistérium mindent elköveten, hogy a néptaní­tók a tornászaton kívül a fegyverkezelés, czéllö­­vészet s katonai gyakorlatok elemeit oktassák a nép és közép­iskolákban, míg a honvédelmi mi­­nisterium az ily tanítókat, kik a fentebbi köve­telményeknek eleget tesznek, miután úgy­szól­ván folytonosan katonailag gyakorolják magu­kat, béke idején a tettleges szolgálattétel s az őszi gyakorlatok alul felmenti. ■aaPttg—wm mw­­w Három kérdés az árva- és gyám­hatóság köréből. I. (A nyomorék-árvák.) A belügyminiszer árvaügyi körlevele élénken foglalkoztatja az országot. Van törvényhatóság, mely csaknem egészen a körlevél és az ahhoz csatolt mellékletek lemásolásával készíti el ár­va- és gyámhatósági szabályrendeletét. Az árva­ügy barátai nyilvános hírlapi fejtegetésekbe ereszkednek a közlemény egyik másik tétele fe­lett. Mindez arra mutat, hogy a kormány jóaka­­ratú fellépése nem volt felesleges, s a figyelem kettőzött erővel fordul a közigazgatás ezen ne­vezetes ágára, és annak lehető legjobb szabályo­zására. Ez kétségkívül örvendetes. Az árvák ügye, úgy a­hogy rendbejő,minden törvényhatóságban. Egy lépcsővel közelebb leszünk ama színvonal­hoz, melyen a kultúra és a civilisatió népei áll­nak. Az országgyűlés munkáját is megkönnyí­tik a munkálatok, mert azok együttvéve becses anyagot fognak szolgáltatni egy kimerítő tör­vényjavaslat készítéséhez és az árvaügy orszá­gos, egyszersmind tartós rendezéséhez. Azonban senki se higyye, hogy egy törvényha­tóság egész nagyságában megérti feladatát, ha a kormány közleményeivel, úgy, a­mint vannak, mindenben megelégszik, még kevésbé higyje va­laki, hogy az eddigi fejtegetések a tárgyat ki­mentették. A kormány csak irányt akart adni azon törvényhatóságoknak, melyek a helyható­sági önkormányzat ezen ágában némikép hátra­maradtak, s a szabályozás nagy munkájában tétovázóknak , vagy épen gyöngéknek mu­tatkoztak , míg a hírlapi fejtegetések in­kább csak aprólékosságokkal bíbelődtek, pél­dául a járásbíró fogja e kézbesíteni a gyá­rai kinevezéseket, vagy a megyei szolgabi­­ró ? kit illet a perrendtartás? mikép közvetí­tetik az örökség telekkönyvi átíratása ? együtt h­atik-e át a nagykorúak örökrésze is ? — vagy oly meggyőződésnek adtak kifejezést, mely nem is tartozik a rendezés kérdéséhez, sőt az­zal ellentétben áll, például, hogy az árvaszék­nek a járásbirót kellett volna elnökül adni, s kor­mányhivatalt kellett volna belőle csinálni (quous que tandem). A törvényhatóságoknak tovább kell menni az árva- és gyámhatósági szabályrendelet kidolgo­zásában a kormány közléseinél és a hírlapi esz­mecseréknek fontosabb és időszerűbb kérdé­sekkel kell foglalkoznak az eddig vitatott­­taknál. Csak három kérdést veszek elő. Mindegyik elég jelentékeny arra, hogy vele foglalkozzunk, mert a szabályrendeletet csak akkor mondhat­juk aránylag tökéletesnek, ha benne ezen kér­dések kielégítő megoldásra találtak. Egyik" a beteg és nyomorékár­vák Ugye, másik a nagykopositási, örökbefogadási és törvényesí­té­s­i kérvények felszerelése, harmadik a megye felügyeleti jogainak érvényesítése. A beteg és nyomorék árvákról a miniszter közleményei egyszóval sem emlékeznek meg, pedig ezek száma igen sok, különösen a szegény nép körében (Pest megyében 1869-ben csak a nyomorékok száma 600-ra ment). Nem háromszorosan kell-e róluk gondoskod­nunk? Először árvák, másodszor szegények, harmadszor betegek, vagy nyomorékok. Három­szoros bűnbe esik ki őket elfelejti. Árvaságukat pótoljuk némileg azzal, hogy gyámot rendelünk részükre, ki őket képviselni, felőlök gondoskodni köteles, vagyontalanságu­­kat pótoljuk azzal, hogy tartásukra egyesek jó­szívét és emberbaráti érzületét, vagy ha ezért nem élünk, az árvaházat, az árvapénztári tarta­léktőkét, a községek és hatóságok segélyét vesz­­szük igénybe. De mikép pótoljuk ki a kóros testi állapot fogyatkozásait? mikép adjuk őket vissza az élet örömeinek, melyek nagyrészt a testi épségen alapulnak? Vagy ha már gyó­­gyíthatlanok, mikép tegyük tűrhetőbbé sorsu­kat, és elégültebbé kedélyüket, ennek tudatá­ban is ? Csak úgy, ha gyógyittatjuk őket. Népünk még nagyon messze van attól, hogy bajában az orvosnál keressen védelmet. Bizal­matlan a tudomány iránt, és fél a drága orvos­ságtól. Azonfelül az orvos sokszor távol is lakik s a gyógyszertár sem található fel helyben. Az isteni gondviselésre bizza tehát magát, vagy a falusi kontárkodásnak lesz áldozata, árvájával együtt. A törvényhatóságoknak ezt nem szabad kö­zönynyel nézni, mert a gyám és a törvényható­ság együtt pótolja a szülők helyét. A gyám mu­lasztásait a törvényhatóságnak kell helyrehozni. Ha csak egy embert adunk is vissza a munká­nak, övéinek, a polgári életnek, a hazának, már sokat tettünk. Az a seb vagy kór, mely a ma­gukkal tehetlen nyomorékoknak fáj, mindnyá­junknak fáj, mert mi azokkal együtt teszünk egy nemzetcsaládot. Míg az ingyengyógyítást a szegény nép körében nagyra, kicsire nézve egy­formán életbe léptethetnek, legalább árváinkra nézve léptessük életbe. Ők mindnyájunk gyer­mekei, illő, hogy betegágyaikban is látogassuk őket.

Next