A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)
1871-08-04 / 178. szám
178. szám, IX. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..........................1 frt. 85 kr. 8 hónapra ..........................5 _ 60 , 6 hónapra . . . . . . 11 Br . Az esti kiadás postai küliönküldéseért felülfizetés havonként ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás. Pest, 1878 Péntek, augusztus 4. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási díj 9 hasábos ilyféle hata sora . . . 9 kr. Bélyeidij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. 69** Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 22 frt — kr Fél évre . . . 11 frt - kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküléséért felülfizetés havonkint . . , 30 kr SflT* Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadóhivatala. PEST, AUGUSZTUS 3. Az ipariskolákról. Nagyon örvendünk, hogy végre valahára létrejött az ipariskolai enquéte. Remélhető, hogy e tanácskozás, melyben mind oly egyének vesznek részt, kik az iparos oktatás iránt meleg rokonszenvvel, mondhatnék odaadással viseltetnek, hatalmas lendületet fog adni e századok óta elhanyagolt ügynek, melynek ínséges volta apródonkint kiszárítja nemzetünk gazdasági organismusából az előadó velőt. Régen elmúlt az a kor, midőn a laisser fair laisser aller kényelmes elvétől az emberiség üdvöt és előmenetelt várhatott. Az egész világon mindenütt azon meggyőződés ver gyökeret, hogy ha az ipart előbbre vinni akarjuk, annak előbbre vitelére valamit tennünk kell. Tanúskodik erről nemcsak Francziaország és a német föld kisebb nagyobb államainak számos iparos tanintézete, hanem a rideg selfhelyről példabeszédessé lett Anglia és Amerika is, ahol az állam és a községek az ügy nagy fontosságához mért áldozatokkal és ideges sietséggel törekszenek különféle iparos tanintézetek létesítésén. Semmiből semmi sem lesz. Ha tudjuk azt, hogy egy egy nemzedék ipari készültsége óriás nagyságú pótolhatlan nemzeti tőkét képvisel, lehet-e csak egy pillanatig is tétovázni e tőke termelésének foganatba vételével? A világfejlődés mozgalmától távol eső speciális mezőgazdák vagy az elvont gondolkozású szobatudósok ezt persze méltányolni nem tudják; de egy nemzet, mely élni vágyik, mely jövőre igényt tart, nem azonosíthatja törekvéseit, sem a procus negotiis szántogató patriarchalismussal,sem a szobatudákosság abrakadábráival. Amely nemzet élni akar, annak fel kell ismerni az életkövetelte feltételeket, és azokat, ha törik, ha szakad, meg kell valósítania. Nem szolgálhat e tekintetben akadályul néhány ezer vagy akár százezer forint, midőn úgyis számos milliókra megy azon összegek száma, melyeket a nemzeti lét egyéb tényezőire áldozni kell. Képzelhető-e badarabb gazdálkodás , mintha a számos milliókat igénylő léttényezőket végtelen erőlködéssel fentartanók, ellenben az ép oly szükséges, de csak alig néhány ezer forintnyi összegeket igénylő léttényezőket elhanyagolnék, s ezáltal a nemzetet e nagy áldozatok daczára mégis a biztos enyészet felé hagynák sodortatni ? Az iparos oktatás mai nap ilyen életkérdéses léttényezőnek tekinthető. Ne ringassuk magunkat illuzióban hazánk ipari jövője iránt. Iparunk nagyban és egészben véve, egyes ágak örvendetes fejlődése dacára, ha nem is absolute, de legalább versenytársainkhoz viszonyítva, napról napra sülyed. Ha ennek okát kutatjuk, az iparos osztály képzettségének hiányos voltára bukkanak. Hová vezessen ez, ha a meginduló deroútnak gátat nem vetünk? — És ez általános elhitványulásnak körülményeink között csak az erélyes kézzel gyorsan és általánosságban szervezett iparos oktatás vethet gátat. Gondoljuk meg, hogy mi nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, miszerint a hanyatló ipart mesterséges eszközökkel, védvámokkal, kiviteli jutalmakkal stb. megoltalmazhatnék; akadályoznak bennünket abban a vám és kereskedelmi szerződések és más oly viszonyok, melyeken egyhamar nem segíthetünk. Gondoljuk meg továbbá, hogy iparos osztályunk, az eddigi elnyomatás és elhanyagolás folytán, nincs azon helyzetben, hogy fatalistikus elhagyottságából az önsegély útján kibontakozhassék; hiányzik erre a felocsúdásnak, és megindulásnak előfeltétele, a belátási képesség és edzett akarat. A jelenlegi iparos nemzedék tehát kevés kivétellel olyannak tekintendő, melyet a legjobb akarat mellett is úgyszólván „önsorsára kell bízni.“ De szabad-e ezt tennünk a jövő nemzedékekkel? Bizonyára nem. Egy új sarjadékot kell nevelnünk, mely a bennünket körülözönlő és mind viharosabb magasságra tornyosuló idegen versenynek ellentállni képes legyen. Ezért az iparos oktatást a lehető legrövidebb idő alatt a kor kívánalmainak megfelelően kell szervezni, így tehát nagy szabású és mélyreható intézkedésekre van szükség. Nem elég megelégednünk azzal, hogy a hiányos elemi oktatást itt-ott foltozgatni igyekezzünk, mint azt az iparegyesület által a nemzet hálájára érdemes buzgósággal kezdeményezett esti és vasárnapi iskoláknál látjuk, melyek mindössze annyi ismeretet nyújthatnak , amennyire mai nap minden iparos segédnek vagy munkásnak múlhatlanul szüksége van. Gondoskodni kell az önálló iparos vállalkozók és üzletvezetők kiképzéséről is, létesíteni kell a nevezett egyesület által tervezett magasabb ipariskolákat is. Csak ez által válik lehetővé, hogy az iparos osztály mint egész, magasabb műveltségi fokra emelkedjék. Napjainkban az ipar legalább is annyi ismeretet igényel, mint a nálunk alkalmazható mezei gazdálkodás. Mert van tehát az, hogy amíg a felsőbb gazdasági tanintézetek szükségessége kérdésbe sem jöhet, a hasonfokú ipari iskolák hiányán könnyedén keresztül siklik a közvélemény? Hiszen tudnunk kellene, hogy a mezőgazdasági üzletet is, jobb gépek stb. szolgáltatása által, esik az ipar képes állandóan és tartósan előbbre vinni. Vagy talán azt hisszük, hogy a reáliskolák pótolhatják a magasabb ipariskolákat? Mi e nézetet nem oszthatjuk. A reáliskola feladata, hogy a műegyetemre előkészítsen, ép úgy mint a gymnasium előkészít az egyetemre. A magasabb ipariskola feladata azonban nem az előkészítés, hanem a művelés befejezése, s ezért e szerint kell szervezve lennie. A reáliskolában a czél a reális tudományok alapos elméleti tanulmányozása, oly módon, hogy a szerzett ismeretek alapján a legnagyobb technikai kiképzést lehessen elérni. Az ipariskolában a gyakorlati iprtan és tanműhelyi működés a fődolog, melyhez a többi tudományok kivonata csak segédtudománykép vagy általános művelődési szükségességből járul. A módszernek is egészen másnak kell lenni, még az azonos tantárgyakra nézve is. A reáliskolában oly nyomozó vagy kutató módszer követendő, melynek feladata az agyat, a legmagasabb tudományos problémák áthatolására képesíteni s ezért a tanulás ott úgyszólván alaki. Az ipariskolában a tudományok vívmányait ismertetni kell, s azért a tanulás ott úgyszólván anyagi. Szóval ipariskolának és reáliskolának egymással nincs semmi közössége, legfeljebb az, hogy némely tantárgyaknak neve azonos. S ha ez áll, a magasabb iparoktatás hiányát a reáliskolák létezésével palástolni nem lehet. A magasabb ipariskolákat is tehát mélhatlanul be kell vonni az iparos oktatásnak létesítendő szervezetébe. Sőt egyéni nézetünk szerint azokra még nagyobb szükség van, mint az alsóbb esti ipariskolákra, melyeknek hiánya a népoktatási törvény szabatos kivitele esetén nem volna épen halálos seb a nemzet testén. Mudrony Soma. ve, hogy mi történt ezen előterjesztéssel ? Úgy látszik, e tárgy a házban is, a minisztériumban is elveszett; legalább határozat e tárgyban — tudtunkra nem hozatott. Megfoghatlan eljárásnak tűnik ez fel előttünk, tekintve, hogy hiszen örökösök s jogutódok vannak, kiknek hozzá kell jutniok pénzükhöz. Épen e napokban kaptunk ezen örökség egyik jogosultjától egy panaszos levelet, a melyben meghatóan írja le a zavart s a nyomort, melybe ez örökség kiadásának huzavonása döntötte. Sőt e tárgyban rég beadott kérvényére sem hozott a pénzügyminisztérium végzést. Miután mi ezen örökségről afentebbieknél többet nem tudunk s miután ezen összegnek a törvényes örökösök közti szétosztását ő felsége is 1868. július hóban kelt határozatában elrendelte, helyén látnók, ha a pénzügyminisztérium az érdekeltek megnyugtatása végett felvilágosítást adna az ügy mibenlétéről s hogy remélhető-e ezen összegnek kiadása vagy sem ? mert mi, — miután ezen a czimen nincs felvéve semmi sem az 1870 diki sem az 1871-iki budgetben nem sok reménységgel biztathatjuk azon jogutódokat, kik ezen örökségtől várják anyagi sorsuk javítását.Különben észrevételeinket a pénzügyi minisztérium e tekintetbeni eljárása fölött akkorra tartjuk fenn, ha az nyilatkozott. A HON TÁRCZÁJA. Eppur si ninove! (És mégis mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Ötödik kötet. (Folytatás.) Milyen szépek a grófnő, ne felejtsei....... Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban igy szólt a mellette ülő másik herczegnőhöz: egy polka tremblant alkalmával: „Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben, így pedig gyönyörködünk benne. Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani helyeikből, s a vadmacskákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatalember kiemelni a jól őrzött herczeg kisasszonyt anyja, garde des, damessa mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringetni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét beszívni, s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviárium, se oltár, se dispensatió, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanúbizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony azé, aki hamarább jön. Semmi észrevételünk sincs ellene. Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején. Mondjuk, két óra, — ha a vortänzernek emberi józan esze van. A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem a helyett más után kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghívókon nem nevezték tánczvigalomnak,hanem reunionak. Megnyitóul egy classicus philharmoniai concert, azután pedig, — ha a fiatalság megkívánta, — egy szerény quadrilli egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion. A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg ? Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotilliont Dorothea grófnő Jeney Kálmánnal járja. Köztudomású már a szülök által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen látják. Az ifjú pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt páron figuránként végig dirigálja, ráér beszélgetni ellen értetlenül. Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra? — Milyen szépek a grófnő nefelejtsei ! monda Kálmán, tánczosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürtéit eleven myosotisokból font füzér diszité. — Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hríják ezt a virágot nefelejtsnek.* — Mert a kék az állhatatosság színe." — Hát a kék szin miért jelent állhatatosságot? — Mert a változhatlan ég maga is az. — Ugyebár az én szemeim zöldek ? — Nem, grófné, azok kékek. — Én mindig zöldnek nézem. — Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom. — Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek. Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry. — Engedelmet kérek, de múlhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához. S monsieur Henry kérése parancs. Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magánytermekben korlátlan uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-á-vis-nek. A monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, ki tudja, hogy apja szerecseny király volt, vagy mint egy szerecseny király, ki tudja, hogy fia franczia tánczmester lesz. Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak : — Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egymással utoljára? Kálmán nem volt olyan kőfejű, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint aki félreérti azt. — Ah ! Tehát nem lesz az idén több reunio ? — Talán lesz , hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio. — A grófnő megijeszt. — De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni; még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugálban. — És ha Africában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attacheenak a portugál diplomatiai testülethez vagy a sardiniaihoz s ott is közelükben leszek. — De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit, akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyanezen az után,hogy ön közel van hozzá, hogy disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attabehozni sem a sardiniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit. — Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én, essem ki a kegyből, azért magam ura maradok, sőt annál inkább s oda mehetek, ahová akarom, akkor utazom önök után, küldetés nélkül. — Az nagyon szép lesz, hanem még egyet tudtam meg, ami önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. — Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják. — Az is meglehet. Suttogó Kálmán, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé. — „Látni“ és „meglátni“ két különböző szó. Ez enyhítő is volt a friss sebre. Kálmán büszkén fölemelte homlokát. — De nem maradok soká láthatatlan ! — Bennem is van valami, amit sem a fenséges urak nem confiscálhatnak, sem az édes szülök vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint ahová márvány lépcsők vezetnek. — De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, azért ezt megmondtam ? Ha Kálmán azt mondta volna amit gondolt, azt felelte volna: „igen! te rád !“ — És akkor nagyon igazságtalan lett volna. (Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arezra! — Meg akarsz menteni. — de elesve!) Igaztalan volt. Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hűsítve arczát: — Hisz-e ön bennem ? — Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is , de legjobban hiszek — önmagamban. — Pogánycultus! De férfinak jól illik. — Miután a szenteket is előhozta ön, szabad kérdenem, hogy ismeri e ön a szentek történetét ? — Tökéletesen ismerem grófnő ; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a martyrokról akar ön velem beszélni ? — Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig történetét ? — Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt. — Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír egygyé lett. így ismeri ön azt a legendát ? — így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag urfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elmem (Xy.) A Kopácsy féle Örökségről. Lónyay Menyhért mint pénzügyminiszter a képviselőház 1870. márczius 24-iki ülésében egy előterjesztést tett, melynélfogva a minisztertanácsnak 1869. decz. 29-én hozott határozata következtében azon 234,483 ft 90 kr, illetőleg kerekszámban 234,484 ftnyi összeg, mely mint néhai Kopácsy József esztergomi érsek és herczegprimás hagyatékának a magyar kincstárra szállott egyharmada az 50,462 ftnyi dijak levonása után a harmadik f/i -ad rész hagyatékban részesült végrendeleti örökösöknek, illetőleg azok jogutódainak kifizetendő. Ezen öszszeg a pénzügyminisztérium 1870-iki költségvetésének rendkívüli szükségletébe lett volna pótlólag felveendő s a tárgy bővebb indokolása az igazságügyministerre bízatott. Ez az előterjesztés a képv. ház 1870. márczius 24-ki ülésében a pénzügyi bizottsághoz utasittatott, de ez róla jelentést nem tett, sem azután sem később. Többektől kérdezősködtünk, szakemberektől ezen örökség sorsa iránt, de felvilágosítást nem nyerhettünk s az országgyűlési irományok sem tudnak felvilágosítást arra néz. A honvédelmi és közoktatási minisztérium között hosszabb idő óta folynak a tárgyalások az iránt, miként lehetne a tanítókat, kik akár a közös hadsereg, akár a honvédség kötelékébe tartoznak, az első kiképeztetési időn kívüli tettleges szolgálattételtől felmenteni. Erre nézve legközelebb azon megállapodásra jutottak, hogy amint egyrészt semmikép sem kívánatos, hogy a néptanítók nélkülözzék a harczképzettséget, miután ép ők hivatják az általános védkötelezettség alá eső ifjúságunkat ez irányban elsősorban nevelni; de másrészt meg a népoktatást sokkal fontosabbnak tartják, hogysem azt az által akarhatnák akadályozni, hogy évente több száz tanító katonai szolgálattétel miatt fontosabb hivatásától elvonassék; ennéfogva a közoktatási ministérium mindent elköveten, hogy a néptanítók a tornászaton kívül a fegyverkezelés, czéllövészet s katonai gyakorlatok elemeit oktassák a nép és középiskolákban, míg a honvédelmi ministerium az ily tanítókat, kik a fentebbi követelményeknek eleget tesznek, miután úgyszólván folytonosan katonailag gyakorolják magukat, béke idején a tettleges szolgálattétel s az őszi gyakorlatok alul felmenti. ■aaPttg—wm mww Három kérdés az árva- és gyámhatóság köréből. I. (A nyomorék-árvák.) A belügyminiszer árvaügyi körlevele élénken foglalkoztatja az országot. Van törvényhatóság, mely csaknem egészen a körlevél és az ahhoz csatolt mellékletek lemásolásával készíti el árva- és gyámhatósági szabályrendeletét. Az árvaügy barátai nyilvános hírlapi fejtegetésekbe ereszkednek a közlemény egyik másik tétele felett. Mindez arra mutat, hogy a kormány jóakaratú fellépése nem volt felesleges, s a figyelem kettőzött erővel fordul a közigazgatás ezen nevezetes ágára, és annak lehető legjobb szabályozására. Ez kétségkívül örvendetes. Az árvák ügye, úgy ahogy rendbejő,minden törvényhatóságban. Egy lépcsővel közelebb leszünk ama színvonalhoz, melyen a kultúra és a civilisatió népei állnak. Az országgyűlés munkáját is megkönnyítik a munkálatok, mert azok együttvéve becses anyagot fognak szolgáltatni egy kimerítő törvényjavaslat készítéséhez és az árvaügy országos, egyszersmind tartós rendezéséhez. Azonban senki se higyye, hogy egy törvényhatóság egész nagyságában megérti feladatát, ha a kormány közleményeivel, úgy, amint vannak, mindenben megelégszik, még kevésbé higyje valaki, hogy az eddigi fejtegetések a tárgyat kimentették. A kormány csak irányt akart adni azon törvényhatóságoknak, melyek a helyhatósági önkormányzat ezen ágában némikép hátramaradtak, s a szabályozás nagy munkájában tétovázóknak , vagy épen gyöngéknek mutatkoztak , míg a hírlapi fejtegetések inkább csak aprólékosságokkal bíbelődtek, például a járásbíró fogja e kézbesíteni a gyárai kinevezéseket, vagy a megyei szolgabiró ? kit illet a perrendtartás? mikép közvetítetik az örökség telekkönyvi átíratása ? együtt hatik-e át a nagykorúak örökrésze is ? — vagy oly meggyőződésnek adtak kifejezést, mely nem is tartozik a rendezés kérdéséhez, sőt azzal ellentétben áll, például, hogy az árvaszéknek a járásbirót kellett volna elnökül adni, s kormányhivatalt kellett volna belőle csinálni (quous que tandem). A törvényhatóságoknak tovább kell menni az árva- és gyámhatósági szabályrendelet kidolgozásában a kormány közléseinél és a hírlapi eszmecseréknek fontosabb és időszerűbb kérdésekkel kell foglalkoznak az eddig vitatotttaknál. Csak három kérdést veszek elő. Mindegyik elég jelentékeny arra, hogy vele foglalkozzunk, mert a szabályrendeletet csak akkor mondhatjuk aránylag tökéletesnek, ha benne ezen kérdések kielégítő megoldásra találtak. Egyik" a beteg és nyomorékárvák Ugye, másik a nagykopositási, örökbefogadási és törvényesítési kérvények felszerelése, harmadik a megye felügyeleti jogainak érvényesítése. A beteg és nyomorék árvákról a miniszter közleményei egyszóval sem emlékeznek meg, pedig ezek száma igen sok, különösen a szegény nép körében (Pest megyében 1869-ben csak a nyomorékok száma 600-ra ment). Nem háromszorosan kell-e róluk gondoskodnunk? Először árvák, másodszor szegények, harmadszor betegek, vagy nyomorékok. Háromszoros bűnbe esik ki őket elfelejti. Árvaságukat pótoljuk némileg azzal, hogy gyámot rendelünk részükre, ki őket képviselni, felőlök gondoskodni köteles, vagyontalanságukat pótoljuk azzal, hogy tartásukra egyesek jószívét és emberbaráti érzületét, vagy ha ezért nem élünk, az árvaházat, az árvapénztári tartaléktőkét, a községek és hatóságok segélyét veszszük igénybe. De mikép pótoljuk ki a kóros testi állapot fogyatkozásait? mikép adjuk őket vissza az élet örömeinek, melyek nagyrészt a testi épségen alapulnak? Vagy ha már gyógyíthatlanok, mikép tegyük tűrhetőbbé sorsukat, és elégültebbé kedélyüket, ennek tudatában is ? Csak úgy, ha gyógyittatjuk őket. Népünk még nagyon messze van attól, hogy bajában az orvosnál keressen védelmet. Bizalmatlan a tudomány iránt, és fél a drága orvosságtól. Azonfelül az orvos sokszor távol is lakik s a gyógyszertár sem található fel helyben. Az isteni gondviselésre bizza tehát magát, vagy a falusi kontárkodásnak lesz áldozata, árvájával együtt. A törvényhatóságoknak ezt nem szabad közönynyel nézni, mert a gyám és a törvényhatóság együtt pótolja a szülők helyét. A gyám mulasztásait a törvényhatóságnak kell helyrehozni. Ha csak egy embert adunk is vissza a munkának, övéinek, a polgári életnek, a hazának, már sokat tettünk. Az a seb vagy kór, mely a magukkal tehetlen nyomorékoknak fáj, mindnyájunknak fáj, mert mi azokkal együtt teszünk egy nemzetcsaládot. Míg az ingyengyógyítást a szegény nép körében nagyra, kicsire nézve egyformán életbe léptethetnek, legalább árváinkra nézve léptessük életbe. Ők mindnyájunk gyermekei, illő, hogy betegágyaikban is látogassuk őket.