A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-22 / 92. szám

A tiszavidéki vasút közgyűléséről szól­ván, ezeket m­a a Napló­­rTém"" tartozunk azok közé, kik valami bölcs dolognak tartanák a magyar nyelvnek tűzzel- vassal fordirozását, — az azonban mégis meglepett, hogy a tiszavidéki vasuttársulat közgyűlésén a jelentés né­met nyelven olvastatott fel, s a tárgyalási nyelv szintén német volt. Nem akarjuk ismételni a már annyiszor felhozott érvet, hogy ép e vasúti társulat az, mely Magyarország kellő közepén, s tisztán magyar területeken ága­zik szét; sőt még arra sem akarunk reflektálni, hogy a most jól jövedelmező vas­út egy ideig rendszeresen sokba került a »magyar« államnak a kamat­garantiák folytán, melyet pedig adó alakjában a »magyar« állam polgára fizet; ha­nem csupán azon két tényre hivatkozunk, mely épen a legközelebbi közgyűlésen lett constatálva, hogy t. i. »a 36 részvényes által deponált, s 398 szava­zatra jogosító részvény közül a magyar kormány részéről 174 szavazattal 26,545 részvény tétetett le, tehát a szavazatoknak épen fele;­­másfelől, hogy a múlt évi 6.877,787 frt bevételből a tiszta jövedelem ■3.173,522 frt volt, tehát a nyers bevételnek ismét­­csaknem fele. Végül, hogy e közgyűlésen jelen volt a kormány képviselője." Kérdjük már most, tud-e valaki felmutatni, a félbarbár népek kivételével, államot, hol az állam­nak, mint részvényes félnek, egy társulat ügyeiben ily mérvű befolyása mellett, még ha azon terület­­ nyelve és nemzetisége iránti deferentiából nem kel­lene is tenni, mely a társulat létének alapja s mégha az ország világos törvényei nem követelnék is azt, mondom, van-e reá eset, hogy egy állam ily körülmé­nyek mellett, midőn maga 50 százalékig részvényes a közgyűlésen, eltűrje, hogy a közgyűlés nyelve nem az állam hivatalos nyelve legyen, és ez által meg­botránkoztassa még azokat is, kik távol minden nemzetiségi rajongástól, csupán azt keresik az állam minden intézkedéseiben, a mi fennmaradásának leg­biztosabb alapját képezi, hogy t. i. »quid juris.« Mi örömest elismerjük Nördling igazgató urnak vagy az igazgatóság bármely tagjának érdemeit, kik okszerű intézkedések által a társulat múlt évi nagyobbal­ jövedelmezőségét eszközölték, de azt nem ismerjük el, hogy ez által Nördling igazgató úr vagy bárki más megszűnt volna a magyar állam polgára lenni,------valamint azt sem, hogy e nemzet érzüle­tével ilynemű daczolás oly férfiak részéről, kik fé­nyes állás vagy tekintélyes jövedelem birtokában, már évek hosszú sora óta tagjai a magyar államnak s élvezik annak lételét, saját maguk és az általuk képviselt ügyre nézve valami opportunus dolognak hiáb­a mondható. Az tény, hogy mindaz, a­ki valamely állam­ban egy állami nyelv minél előbbi teljes megszilár­dulását akadályozza, az államnak ellensége, s ne­m kell feledni, hogy a parliamentáris államnak mindig a módjában áll belső ellenségeivel a visszatorlás jogát átfűztetni. Cicero pro domo. . »Újhivatal« czímű czikkemben, mely a Hon 87-ik számában bírálat alá vétetett, azt állítottam, hogy az illetékek kiszabása rosszul kezeltetik, mert a bélyegtörvény homályos, mert nem is egy, hanem négy van használatban, mert a jogilletékek termé­szete jogi, tehát a kiszabás nem pénzügyi, hanem jogi hatóságok által kezelendő; ez okból, mint fő okból el­leneztem a tervezett illetékszabási hivatalokat és azon esetre, hogy ha még­is felállíttatnának, felállítá­suknak csak úgy volna értelme, ha a pénzügyigaz­gató illetékügyi számvevő osztályokat s a miniszeri illetékügyi számvevőséget megszűntetn ők. T. LKXlé ua uAviti&iujwdl.u v5.j vüvjií­méki keresztülvihetőséget, de meg nem c­áfolta azo­kat. Hogy miért támadott, az könnyen lesz meg érthető, ha megvizsgáljuk az illetékügyi számvevő­ség hatáskörét és fennállásának alapját, a­miből ki fog tűnni, hogy bíráló úrnak, ki mint Cicero pro domo, az illetékügyi számvevőség fentartása mellett kardoskodik, úgy kellett volna engem, támadnia ak­kor is, ha én az illetékek kiszabását sem a járásbí­­rák, sem a tervezett kiszabó hivatalokra, hanem pél­dául az életbe léptetendő közjegyzőségre — teszem a franczia enregistrement módjára, ahol minden ok­irat, hogy jogerőre emelkedjék, a jegyzők könyvei­ben nyilvántartatik, azaz annak kelte bejegyeztetik (1. Parieu­r Traité des impôts III. 165 és IV. 77) — mindazon jogügyleteket pedig, melyek telekkönyvi átíratással járnak, a telekkönyvi hatóságokra ruház­ni kívántam volna. Lássuk miért? Az illetékügyi számvevőség feladata kettős: 1) vigyáz arra, hogy a bélyeg és illetékügyi törvények és szabályok helyesen alkalmaztassanak. Ez a censura. 2) vigyáz arra, hogy a kiszabott illetékek a kellő időben és a kincstár minden megkárosítása nélkül az adóhivatalok által beszedessenek és elszá­moltassanak, minek elmulasztása esetében szigorú testvérileg bizalmas volt. Nem ismert más viszonyt, vagy igen közelit, vagy egész idegent. Mindezt Richard adta elő így nekem, és majd­nem megijedtem, hogy Annettát oly állandóan meg­figyeli. De anyjának is igazat kelle adnia, mikor ez mondá : »Az, hogy mind arra nézve, mi őt foglalkoz­­tatja, részvétet k­íván, ártatlan gyermekiesség. Gyer­mekek mindig azt hiszik, hogy ostoruk vagy bűbá­juk állapota is kiválólag érdekel másokat. Aztán nem szabad elfelejteni, hogy Annetta minden ese­mény iránt részvéttel van, és azt magára nézve má­soknál is föltételezi.« Annetta az iskolaházból látogatóba ment Jó­zsef unokatestvéremhez, ki Annetta bátyjával, a fő­városi ügyészszel barátságban állt. Jól berendezett szobákra talált itt és néhány nap múlván házunkból a Józseféba költözött. Nyíltan beismerte, hogy ő há­zunkra nézve nagyon nyugtalan és jobb, ha csak né­hány órára jön el hozzánk. Józsefnél csakhamar máskép helyeztette el a bútorokat, a fölöslegest kitétette, és másnap, mikor intézkedése folytán szobáiban gyalultak és kalapá­csoltak, a városba kocsizott a kerületi igazgató csa­ládja körébe, melylyel régebben baráti viszony­ban volt. Este visszatért annak legidősebb leányával, kit már most társalgónőnek magánál kívánt tartani. Utánna nem sokára egy nagy szekér jött meg, him­báló székekkel és mindenféle kényelmi bútorzattal. Annetta itt nyugodt és szemlélődő életre ké­szült, de a nap minden részében a faluban lehetett találni; gyorsan beletudta magát annak minden vi­szonyaiba, és valamint a bútorokat máskép helyezte el szobáiban, melyek már most csakugyan ízlésesek és lakhatók voltak, azonkép akart a favágók házai­ban is — mert a jómódú parasztasszonyok tartózko­dók voltak tőle — átalakítólag működni. Ha valaki­vel találkozott a faluban, előzékenyen köszönt és nagyj­át apraját kérdé, mit ettek ma délre; azt ál­­litá, ez a legfontosabb. Az emberek pedig úgy tré­fálták meg, hogy merészen meghazudták. A tanító nejével gyorsan megbarátkozott, a lelkész-lak ellenben visszataszító volt reá nézve. (Folytatása következik.) felelőségre vonhatja a számadókat. Ez a számviteli ellenőrzés. Szóljunk először a censuráról. A censura fenállása jelenleg kettős okból szük­séges, azért,mert az 1868-iki bélyegtörvény homályos és kívüle még más három alkalmaztatik, és azért, mert az illetékek jogi természetűek, az adóhivatalok pedig nem bírván a szükséges jogi ismeretekkel, a törvényt helyesen nem alkalmazzák. Ön az első két körülményt tagadja, és azt ál­­lítja, hogy az 1868-iki bélyegtörvény hatályon kí­vül helyezte az 1850, 1859 és 1862 törvényeket és novelláris módosításokat. Ez nem áll. Bíráló úr elfelejtette megmondani, hogy a 68-iki törvénynek nincsen visszaható ereje, mert igaz, hogy kizárólag alkalmaztatik a 68 óta megkötött és cen­sura alá jövő jogügyleteknél; de az 1850—59, 1859—62, 1862—68 években létrejött jogügyletek bírálatánál most is, a jogügylet kelte szerint, az 50, 59 és 62 törvények és novelláris módosítások az irányadók. Tagadja a második körülményt is,midőn állítja, hogy az 1868. bélyegtörvény csak azok előtt homá­lyos, kik azt eléggé nem tanulmányozták. Már en­­gedelmet kérek, én úgy tudom­­, bíráló úr, hogy a törvények nem egyesek számára, nem is csupán tiszt­viselők, vagy »tanulmányozás« végett hozatnak, hanem a nagy közönség érdekében, mely pedig azt kívánja, hogy a törvény szövege egyszerű és világos és mindenki által »tanulmányozás« nélkül is érthető legyen. Kérdezze meg csak a járáshítákat ügyvé­deket, adóhivatalokat, mily véleménynyel vannak e törvény világossága felett, és e szakemberektől alig­ha fog hymnust hallani a nevezett törvényre. De hogy ön is mennyire bebizonyította a bélyegtörvény, egyszerű és világos voltát,annak kitüntetésére álljanak itt saját szavai. Ön szerint tehát kétségtelen, hogy a bélyegtörvény világos, ezt czikke elején határozottan hangsúlyozza is, közepe táján azonban gyermeki ártatlansággal azt mondja, hogy e szakma­­maga oly bonyodalmas tudomány (!), hogy daczára annak, miszerint az illetéket körülbelül 23 év óta fizetjük, még pénzügyi tisztviselőink is aránylag kevés (sic!), a többi honpolgárok közt pedig, csak itt-ott találkoz­­hatik egy, ki azt alaposan érti« !! Quod erat de­monstrandum.» Hogy az illetékügy jogi természetű s az adó­hivatalok jogi ismeretekkel nem birnak, azt ön is elismeri, midőn mondja, hogy »az ezen szakmával fog­lalkozóknak jogi ismeretekkel kell birniok, tehát oly előkészültségüek legyenek, melyet adóhivatali tiszt­viselőinktől méltányosan nem követelhetünk, sőt e téren nálamnál még tovább megy és az illeték­ügyet valóságos tudománynak decretálja. Míg én azonban ezen fentebbi nézetből azt következtettem, hogy ha az illetékügy jogi természetű, tehát bizassék jogi ismeretekkel bíró joghatóságokra, ön ugyanazon alapelvből azon nevezetes eredményre jut, hogy az illetékek kiszabása azért nem bízható járásbírósá­gokra, mert­­ezen felette fontos jövedéki ág a kellő szakismerettel épen nem bíró hi­vatalra bízatnék« de azért sem, mert ez a bírósági személyzet szaporításával járna. Hogy is van csak ? Ha a »jogi ismeretet« megkívánó illetékszabás a »jog«-gal foglalkozó járásbiróra bizatik, akkor »a szakismerettel épen nem biró hivatalra« van bízva. T. bíráló úr én ugyan bámulom szikrázó es­­pritjét és geniális logicáját, de ha meg nem haragszik, azon szerény tanácsot adhatom, hogy írjon ön máskor inkább rövidebb czikket, de solidabb lo­­gicával. Egyáltalában önnek igen kétségbeesett néze­tei vannak ,v­ogta,­­ mi a igen magfrontos föl­fogása az illeték­ügyről, mint tudományról. Pedig az illetékügyi törvény azért, mivel igen bonyodalmas, min egy jó törvény által segíthetni, mindjárt tudo­mánynak elkeresztelni, igen emlékeztet a falusi kán­tor képzelt tudományára, és én legalább nem hiszem, hogy egyelőre az 1868. bélyegtörvény »tanulmányo­zására« négy évi egyetemi kursus nyittatnék; az sem megy a fejembe, miért értené jobban a jogot, a jogot nem is végzett illetékügyi tisztviselő, mint a jogvég­zett járásbiró ? Önt azonban az is aggasztj­a, hogy azon esetre, ha a bírák jogilletékeket szabnának, személyzetük szaporítandó lenne. Attól nem kell tartania. Azt tudja­­, bíráló úr, hogy e kiszabás alá eső darabok száma évenként és adóhivatalonként 400— 3000 darab közt ingadozik, azt is fogja tudni, hogy a járásbíróságok száma csak a szoros Magyarország és Erdélyben fölülmúlja a 400-at, miből nem ne­héz kihozni, hogy egy járásbíróra naponta 1,5 ki­szabandó darabnál több nem esnék, a­mi ha a bé­lyegtörvény egyszerű, épen nem embert ölő munka, tekintve járásbiráink arkadiai foglalkozás idejét. Ön azonban azért tagadja a bélyegtörvény homályos voltát és a járásbírák illetékügyekbeni al­kalmazhatóságát, mer­t ha volna világos bélyegtör­vényünk és ha az illeték­kiszabás jogi ismeretekkel bíró közeg által kezeltetnék , akkor a censurát meg kellene szüntetni. De ha a censura megszűnik, akkor az illetékügyi számvevőség e c­ikk elején em­lített kettős feladatának egyike elesik. Azért nem kell önnek az illetékszabási hivatal sem, mert tudja, hogy ha megvannak az illetékszabáshoz szükséges adatok, melyek községi elöljárók által benyújthatók, akkor a kiszabást eszközölheti úgy az illetékszabási hivatal, mint a bíró, s kiállítva a fizetési meghagyást, előírás és beszedés végett az adóhivatalnak elküld­heti, mely utóbbi a kiszabás helyességének megbírá­­lásába nem is bocsátkoznék. Ön azonban azt mondhatja, hogy a censura csak másodrendű hivatása az illetékügyi számvevő­ségnek, s meglehet, hogy jó bélyegtörvény és jogis­merettel biró kiszabó közegek mellett egészen mel­lőzhető is — de az illetékügyi számvevőségnek fő­feladata nem annyira a censura, mint a kiszabott illetékek pénztári kezelésének számviteli ellenőrzésé­ben áll s e miatt nem lehet feloszlatni. Igazán e miatt? Ezen ellenőrzés abban áll, hogy az adóhivatal­nál kiszabott, kiszabandó és befizetett és törlött ille­tékek, az adóhivatalok havonkénti és évnegyed­ ki­mutatásainak alapján az illetékügyi számvevőségnél kény­vehetnek, és csakugyan, ha a kiszabott összegek a kellő időben be nem folynak, a számvevőség nyil­vántartási jegyzékeinek alapján egész szigorral fel­léphet az adóhivatal felelős számadói ellen. Az ellenőrzés tehát szükséges. De itt nem ez, hanem az a kérdés: váljon szükséges-e az illeték­ügyi számvevőség ellenőrzési szempontból akkor is, ha az illetékek kiszabása elvétetik az adóhivataloktól és teszem egy megyei illeték szab.­hivatalr­a vagy a járásbíróságokra ruháztatik ? Err­e határozott nemmel lehet felelni. Az illeték-számvevőség most azért teljesíti az ellenőrzést, mert az adóhivatal nemcsak az illetékek pénztári kezelésével, hanem egyúttal azoknak kisza­básával is foglalkozik; mihelyt azonban a kisza­bás a pénztári kezeléstől elválasztatnék, az adóhiva­tal a kiszabási közeg által (legyen az járásbíróság, kiszab, hivatal, közjegyzőség, telekkönyvi hatóság) volna ellenőrizhető. Még­pedig azért, mert nem léte­zik semmiféle akadály, mely miatt a kiszabott és befolyandó összegeket és azon módon nem lehet­ könyvelni a kiszabó közegeknél, mint a­hogyan könyveltetnek jelenleg az illetékügyi számvevőség­nél. Világos, hogy az adóhivatalok kimutatásaikat nem a pénzügyigazgatóságok által az illetékügyi számvevőséghez, hanem a kiszabási közeghez külde­­nék, hol azok elkönyveltetnének és így az adóhi­vatalok számbelileg a kiszabó közeg által, pénztárilag pedig mint jelenleg, forgalmi naplóinak és a kiszabó közegek által időnkint készítendő kimutatásaiknak alapján volna ellenőrizhető. Biráló úr tehát pro domo beszélt, de épen azért nem bocsátkozhatott a »részletekbe« mert a részlete­zés, a­mint a mondottakból kitűnik, épenséggel nem szolgál kedvencz közegének támogatására s állítá­saim megczáfolására. Szólhatnék még egyes megjegy­zéseiről, teszem arról, hogy az illeték szab.­hivatalra vonatkozó statistikai adataimat azzal még meg nem czáfolta, hogy már a priori elfogadta a megyék 61-es számra való kikerekítési tervezetét, annyi mint a meg nem lőtt medve bőrére alkudni; vagy arról, hogy a bíróságoknak csak a megtámadott jogok védelmét imputálja, pedig tudvalevő dolog, hogy a bíróság hi­vatása a polgári és büntető igazságszolgáltatáson kí­­vül, még jogrendészeti is, melybe a jogilletékek is bele­esnek (lásd Pfeiffer, die Amtseinnehmen I. 302.) vagy a pénzügyi igazgatóságoknál illeték ügyben alkal­mazott személyzetről, melyet határozottan 5-re teszi, pedig vannak igazgatóságok hol a személyzet 10-re is rúg stb. ... de ezek vagy nem tartoznak szigo­rúan a tárgyhoz, vagy oly mellék­körülmények, me­­lyek a megpendített főeszmék fejtegetésénél különös tekintetbe nem jönnek. Hedry Bertalan, Országgyűlési tudósítás, Budapest, ápril 21. A képviselőház tegnapi ülését két rendkívüli esemény teszi emlékezetessé; egyik Pauler igazság­ügyér első parlamenti győzelme, melyet a közjegy­zői intézmény általános védelmében szerzett; máso­dik az első komoly és valóban hazafias szónoklat, melyet az úgynevezett nemzetiségi képviselő tartott. Az elsőt illetőleg kevés mondani­valónk van. Mi a közjegyzői intézményt hazai körülményeinkhez alkalmazva, mindig szükségesnek és behozandónak tartottuk a Paulernek egész beszédében csak arra nézve nem adunk igazat, mintha sürgősebb és be­­hozhatóbb javaslataink nem lennének. Ott vannak a polgári házasságra, felekezeti teljes egyenlőségre s legkivált a főrendiház átalakítására vonatkozó tör­vények, melyek nélkül a törvényhozásnak sem szabadelvű irányát, sem annak érvényesitését kép­zelni nem lehet. Bones Döme szónoklata a hazafiság oly meleg hangján volt elmondva, milyenhez hasonlót e részről még nem hallottunk, pedig minél többször és örömes­­tebb szeretnénk hallani. Jó volna, ha az ő szavait különösen azon hamis próféták vésnék emlékezetök­­be, kik az értelmetlenebb nép kegyeit a magyar ál­lam és nemzet elleni agitatiókban keresik s épen e miatt magokat mind a parlamentben mind pedig — hála Isten — a nép józanabb része előtt lejárták. Példát adott ő arra, miként lehet valaki jó magyar állampolgár s emellett nemzetét is forrón szerető fér­fiú. Ha e kettő századokon át megfért egymással, azt hisszük megférhet ma is, magánérintkezésben használhatják. Bármennyire ki­elégítők vagy ki nem elégítők legyenek ezen nem­zetiségi törvények az illető egyes nemzetiségek kö­vetelményeire nézve, én ítészemről a még maigsan is felmerülő egyes viszályokat és súrlódásokat nem annyira ezen nemzetiségi törvény ki nem elé­gítő voltában, mint inkább azon igen sokszor előfor­duló körülményben találom, hogy az nem híven, nem őszi­ntén, nem jó akarattal haj­tazik végre, részint a kormányközegek, különösen pedig a municipális közegek részéről. Én tehát nem akarok alkalmat szolgáltatni ar­ra, hogy a törvény félremagyaráztassék, én azt kí­vánom, hogy a törvény minél tisztább legyen; minél tisztábban van kifejezve a törvényhozás intenziója a törvény szerkezetében, annál kevésbé nyílik tér an­nak ellentétes vagy némelyekre nézve talán káros interpretátiójára, így van a 2-dik §-ban is. Ha össze­vetjük a 7-ik §­sát, kétséget nem szenved, hogy an­nak oly értelem lesz tulajdonítható, oly intézkedés követtetnék a kinevezéseknél, hogy az egyes vidé­kek nem magyar nemzetiségei ki lennének zárva e tör­vény jótékonyságából, ha nem lesz arra figyelem fordítva hogy a közjegyző a vidék nyelvét értse, és ha az igazságügyminiszer nem fogja megkövetelni a kinevezendő közjegyzőtől, hogy azon vidék nyelvét teljesen értse, azon vidéken lakó polgárok saját nyel­vükön kiállított közhitelességű okmányt nem fognak bírhatni. Ez világos. Ha ez bekövetkezik, azt hiszem, hogy e tör­vényhozás legnagyobb következetlenségbe fog esni, azért, mert ha már az 1868. 44. tezik megengedte a nem magyar ajkú nemzetiségeknek azt, hogy a mu­­nicipalis, hogy a községi téren használhassák saját nyelvüket; sőt ha már a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvény 6. §-a megköveteli és qualifikatiová teszi a bírónak azt, hogy az illető vidék nyelvét bír­ja, kérdem te­hát, hogy ne essék következetlenségbe a törvényhozás akkor, ha ugyancsak ez intézmény­nél hasonló qualificatio a közjegyzőtől nem követel­­tetnék, és pedig annyival inkább, mert a közjegyző­ség nem hivatal, a közjegyző rem fog bizonyos ál­lami functiókat gyakorolni, mint inkább arra való, hogy a polgárok magánjogi viszonyait rendezze. Te­hát! Én azt akarom, hogy az állam hivata­los nyelve mellett kifejezve legyen ez is, és nem azért szólalok fel, mintha nem kívánnám én is azt meg,hogy az illető közjegyző az állam hivatalos nyel­vét teljesen bírja, sőt engedelmet kérek,én tovább me­gyek, én nemcsak a közjegyzőktől, hivatalnokoktól, bíráktól, hanem megkívánom minden tényezőtől, a­ki egyáltalában az államélet viszonyaiban bizonyos nyilvános állást elfoglal, hogy a magyar nyelvet ért­se. Megkívánom pedig ezt, nemcsak az állam érde­kében és szempontjából, hanem megkívánom épen a nemzetiségek érdekében, hogy az állam nyelvét ért­se. Miért ? Én azt hiszem, hogy az, ki az állam nyel­vét nem búja, az nem emelkedhetik a közműveltség azon fokára egy bizonyos országban, melyben fel­emelkedik az, ki az állam nyelvét bírja. Annálfogva te­hát, ez lévén kiindulási pontom, ezen kérdésben, részemről megvallom, nem bántam volna, ha ezen §-ban nem egyedül csak az mondat­nék, hogy az állam hivatalos nyelvét, hanem az il­lető kerületbeli többi nemzetiség nyelvét is tudja. Különben elmaradhatott volna e szakaszból az is, hogy az állam hivatalos nyelvét bírja. Mert én az ál­lam hivatalos nyelvét olyannak tekintem, melyet nem kell parancsolni, mely önmagától értetődik, amely benne van a tényekben, az állam létezésében. És ebből kifolyólag az a nézetem, hogy a magyar nyelv Magyarországban nem szorulhat oltalomra, annak nem kell oltalom, ha valaminek oltalom kell, úgy a nemzetiségek nyelvének kell, hogy annak használata a meghatározott törvényes korlátok közt ne akadályoztassék. Én sem vagyok barátja, miként előttem szóló, annak, hogy mindenből nemzetiségi kérdést csinál­jak, és nem is azért szólalok fel, mert a­mennyire le­het, én is szeretem azt kerülni, de ha már nyelvről van szó, kijelentem, amint a t. ház előtt is ismeretes is, hogy a mellett, hogy mindenekelőtt Magyaror­szágnak és a magyar politikai nemzetnek fia va­gyok, egyidejűleg más nemzetiségnek szülöttje va­gyok. Én ezt nem restellem kimondani annyival in­kább, mert a nemzetiségek lételét össze tudom egyeztetni a magyar állam lételével, a magyar nyelv felsőségével és uralmával. Tudom azt s méltánylom,hogy a magyar nem­zet nyelve kell, hogy Magyarországon uralkodással bírjon. Mert hiszen végre is a történelemr­e tekintve, el kell ismernie minden nemzetiségnek e hazában, ki nem elfogult, hogy az államot a magyar nemzetiség alkotta, beismerni, tudni kell azt is, hogy ez államot, a hazát 800 éven által végtére is a magyar nemzeti­ség tartotta fenn mindenféle viszályok és megtáma­dások ellen, habár a többi más ajkú nemzetiségek hozzájárulásával, segítségével is, de mindig a magyar nemzetiség ezége és formája alatt tartotta és védte meg azt; következéskép nagyon ter­mészetes dolog, hogy tulajdonképen a vezérszerep csakis a magyar nemzetiséget illeti. Szükségesnek tartottam ezen szempontból is felszólalni ezen dologhoz, mert arról is meg vagyok győződve, hogy sokan eddig sem, de még most sin­­­csenek tisztában azon állásponttal, melyet ezen kér­désben, én és több elvtársam elfoglal. Én elismerem, hogy vannak némely nemzetisé­gi tényezők, kik a nemzetiségi követelményekben nem mozognak a mérséklet és belátás azon a terén, a­melyen talán én és több elvtársam mozog. Szüksé­gesnek tartom tehát és elérkezettnek találom az időt arra, hogy jelezzem azon álláspontot már csak azért is, miszer­int ne tekintessék mindenki, a­ki egy nem magyar nemzetiséghez tartozik, hogy mindaz azon bizonyos némely tényezők irányát követi. Sok fél­reértés és sok fogalomzavar keletkezett azon do­logból, a­kik azt mondták, hogy »nemzetiségi kép­viselő.« Te­hát­ én részemről azt hiszem, hogy ezt nem úgy kell definiálni, mint sokan definiálják és azt ne­kik betudják, hanem azt hiszem, hogy úgy kell de­finiálni, hogy mi mindnyájan a­kik itt vagyunk, első­sorban országos képviselők vagyunk és a­ki azt mondja, hogy nemzetiségi képviselő, ezt csak úgy értheti és ezt csak úgy lehet értelmezni,hogy egy nem­zetiségnek érdekét mint egy bizonyos speciális érde­ket van hivatva képviselni és védelmezni, épen úgy mint más valamely képviselő, a­ki valamely vidék­nek speciális érdeket van hivatva képviselni. Így értem és ez az értelme a nemzetiségi kép­viselőnek, de nem az, hogy minden kérdésből nem­zetiségi kérdést csináljanak, mint Bésán képv. úr mondja. Vannak oly képviselők is, kik a követelé­sekkel túlmennek, azok maguk be fogják látni, hogy végre ezért nem fognak érni, tehát mi haszna ezen túlzásnak? Nekem részemről nem kell nemzeti­ségi előny a magyar állam, a magyar alkotmány romjain, mert én azokat a nemzetiségi érdekeket és jogokat csakis a magyar alkotmány keretében óhaj­tom élvezni. (Helyeslés.) T. hát! Midőn azon szempontból, a­midőn nyelvről volt szó, jeleztem azon álláspontot, melyet a kérdésben elfoglalok, és miután praktikus szem­pontból is, hogy t. i. nem akarhatom, miszerint egy jótékony törvény élvezéséből a nem magyar ajkú nemzetiségek kizárva legyenek, melynek jótékony­ságát elismerem, melytől igen sok jót várok, azért pártolom, és ajánlom a t. ház figyelmébe Bésán kép­­v­iselő­társam indítványát. (Helyeslés.) A Képviselőház ülése Tegnap esti tudósításunkat a részletes tárgya­lásnál hagytuk el. A törvényjavaslat általánosságban nagy több­séggel elfogadtatván : Szeniczey Ödön jegyző. (Olvassa a törvény­­javaslat c­ímét és az első szakaszt, melyek észrevé­tel nélkül elfogadtatnak. Azután olvassa a második szakaszt.) Kapp Gusztáv: E szakaszhoz egy módosítványt kíván benyújtani. Nem ismer az országban vidéket hol a közjegyző képes lenne hivatásának megfelelni, ha egyesegyedül csak az állam hivatalos nyelvét érti. A viszonyok ily helyzeténél fogva szükséges, hogy a törvény megfelelően gondoskodjék, mert a viszonyokat nem szabad teljesen ignorálnunk, a köz­jegyzőnek más nyelvet is kell értenie; a második sza­kasz szerint pedig a közjegyzőség elnyerésére egye­dül csak az állam hivatalos nyelvének tudása van feltételül kitéve. Tekintettel nevezetesen a közleke­dési, ipar, gyári és kereskedelmi viszonyokra, úgy a bel mint a külföld ir­ányában szükségesnek tartaná, hogy ezen kellékeknek hozzátétessék a német nyelv, és más részben tekintettel a vidéki lakosságra az illető vidékeken divatozó nyelvek közül legalább egyben való jártasság. Ennek következtén indítvá­nyozza, hogy a 2. §. negyedik sorsának e szavai után : az állam hivatalos nyelve, tétessenek e követ­kező szavak :§ a német­­nyelv (Derültség) és az ille­tő vidéken divatozó nyelv. Besány Nikita ugyane szakaszhoz a követke­ző módosítványt nyújtja be,hogy a közjegyző tartoz­zék az állam hivatalos nyelvén kívül ismerni még azon nyelvet is, mely az ő kerületében általános hasz­­nálatban van. (Helyeslés). Indokolja azt azzal, hogy a közjegyzőség nem annyira állami, hanem oly intézmény, melynek köz­bejöttével és segélyével az állampolgárok magánjogi ügyeiket rendezik, helységek és vidékek szerint. Ő úgy van meggyőződve, hogy a módosítás e törvény kivitelének útjában nem áll, sőt azt épen előmozdít­ja, azért kéri annak elfogadását. (Helyeslés.) Benes Döme: Magam is hasontartalmú mó­dosítványt szándékoztam beadni. De miután a­z. előttem szólott képviselő úr hasontartalmú módosít­ványt adott be, csak annak támogatása végett szóla­lok fel. Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. ház, hogy az előbb szólott igen­­. Kapp Gusztáv képviselő úr előadására egy igen rövid megjegyzést tegyek. A t. képviselő úr módosítványa azt kívánja, hogy a közjegyző az állam hivatalos nyelvén kívül, a német nyelvet is bívja, és azon kívül az illető vi­dék nyelvét is. Ebből az következik, hogy a t. kép­viselő úr a német nyelvnek ugyanazon kiváltságot, előnyt és uralmat kívánja tulajdonítani mint az ál­lam hivatalos nyelvének. Én részemről te­hát csak egy nyelvnek uralmát ismerem el Magyarországon, és ez a magyaré. (Helyeslés.) Ha ezt elismerem és midőn a többi más nyelvet beszélő nemzetiségek ér­dekében saját életviszonyaikban a saját nyelvükön való érintkezés szempontjából felszólalok, ezt csak úgy teszem és tehetem, hogy a többiek az általuk élvezhető jogokban tökéletesen egyenlők legyenek, és a kivétel, a­melynek a többit kell megadni, az ál­lam szempontjából csak a magyar legyen. (He­lyeslés.)" A második §. szerint az állam hivatalos nyelve a magyar. Engedje meg t. hát, elmondanom, mért nem fogadhatom el e szakaszt azon szerkezetben, a mint van. Az 1848. törvény megadta a mindenrangu és nemzetiségű polgároknak az egyenjogúságot. Az 1868. 44. t. sz. szabályozza azon viszonyokat, a me­lyek szerint az egyes nem magyar nemzetiségű pol­gárok e hazában nyelvüket a hivatalos téren és a Hedry Ernő sem Besan, sem Kapp módosítá­sát el nem fogadja, mert erről a 7-ik­e gondoskodik s mert egy közjegyző sem folyamodik oly vidékre, melynek nyelvét nem érti. Itt csak az általános qua­­lificatióról van szó s erre elég a hivatalos nyelv isme­rete. (Helyeslés.) Elnök. Szólásra még többen lévén följegyez­ve, az ülés kezdetén történt megállapodáshoz képest az ülést bezár­om. Holnap délelőtt 10 órakor a tanácskozást foly­tatjuk. Ülés vége 11 óra 40 perczkor. A főrendiház ülése április 21-dikén d­­e­­l­a 12 ór­akor. Elnök : Majláth György , jegyzők : Nyáry Gyula b., Dessewffy Aurél gr. Tombor Iván a képviselőház jegyzője átnyújt­ja kihirdetés végett a métermérték behozataláról és az erdélyi katonai kórházak bértöbbletének fedezé­séről szóló szentesitett törvényczikkeket. — Kihir­dette­tnek. Elnök: jelenti, hogy az államszámvevőszék elnöke beküldötte az 1872. évi zárszámadás mellék­leteit. Ki fognak osztatni. Ezzel az ülés 11 óra 50 perczkor eloszlott. A pánszláv gimnáziumok, Zólyom megye beküldte hozzánk alanti felira­tát, melyet a pánsláv gimnáziumok ügyében intézett a kormányhoz s köröztet a hatóságok közt. Hazafias szellemű és irányú okmány ez, melyet ajánlunk ma­gyarul érző hatóságaink figyelmébe. — A felirat igy hangzik: Nagyméltóságu magyar királyi minisztérium ! A nemzetiségi agitatio, melyet az ország minden ré­szében tapasztalunk, kétségkívül nagy veszély a ma­gyar államra nézve, mert egyenesen a magyar állam fenállása ellen van ir­ányozva. — De még aggasz­tóbb jelenség, s még nagyobb veszély a magyar ál­­lamra nézve az a közöny és tétlenség, melyet kor­mányaink mind ez ideig a nemzetiségi agitatioval szemben tanúsítottak. Meg vagyunk ugyan győződve, hogy kor­mányzó államférfiaink a legjobb szándékkal voltak eltelve s leghőbb vágyuk volt a magyar állam meg­szilárdulásának biztosítása.­­ De az úgynevezett nemzetiségi mozgalom természetének nem ismerésé­ből eredő téves nézet, hogy e mozgalom bizonyos jogosultsággal bir, s az ezen a nézeten alapuló vég­zetes tan, mely szerint a nemzetiségi izgatás legbiz­tosabban kímélet és engedékenység által csillapít­ható le, s az elégedetlen elemek ily módon legbizto­­sabban nyerhetők meg, megbénította kormányaink tevékenységét s tétlenül nézték a legvakmerőbb me­rényleteket, a­mint néhány izgató által nemzetiségi igények leple alatt intéztettek a magyar állam ellen, s némi jogosultságot tulajdonítottak nekik még ak­kor is, ha az illető nemzetiség túlnyomó többségének hangulata és politikai magatartása határozott ellen­tétben állott az izgatók politikai törekvéseivel s ha­tározottan kárhoztatta a nevében megbízás nélkül fellépő izgatók eljárását. A szomorú következmények világosan kimu­tatták az engedékenység és kímélet politikájának káros voltát. Ma alig van az országban valaki, a­ki be nem látná , hogy az engedékenység a nemzeti­ségi izgatásokkal szemben, csak nagyobbra növelte a bajt, s hogy a mi néhány év előtt csak szikra volt, melyet könnyű szerivel el lehetett volna oltani, ma már nagy láng, mely akadálytalanul harapódzik to­vább, folyton nagyobb mérvet ölt s komoly veszély­­lyel fenyegeti a hazát. Nem tagadhatjuk ugyan s elismeréssel kell ki­emelnünk, hogy a belügyminiszter az utóbbi időkben erélyes magatartást tanúsított a magyar állam egy­sége és méltósága érdekében, de egészben véve kor­mányunk eljárásában mégis hiányzik a kellő követ­kezetesség s az egész országra, a kormányzat min­den ágára kiható ,összhangzó tervszerű tevékenysége különösen a nemzetiségi izgatásokkal szemben köve­tett eljárásra nézve egész nyíltsággal ki kell jelente­nünk , hogy kormányainkf intézkedései] inkább a baj symptomáinak,mint a baj [okainak elhárítására­ voltak irányozva. Ily eljárással talán azt lehet elérni,hogy a nemzetiségi izgatás következményei demonstratív vagy erőszakos módon ne nyilvánuljanak, de a ba­jon gyökeresen segítve nincs, mert ha a baj okai megmar­adnak,megmarad maga a baj is és tovább dúlja nemzet testében s csak alkalom kell, hogy annál na­gyobb erővel s pusztítóbban törjön ki. Semmi sem igazolja annyira ez állításunkat, mint a nagy r­őczei, turócz-szent-mártoni és znyói pánszláv szellemű gymnasiumok létezése. Köztudomású dolog, hogy e nem régóta fenn­álló gymnasiumok oly czélból alapíttattak, hogy a panszlavismus a felvidék hazáját szerető tót lakos­sága között a közép tanodák útján nagyobb sikerrel terjesztessék; tudja mindenki, mily hazaellenes szel­lem uralkodik ezekben a tanintézetekben; tudja min­denki, hogy e tanintézetek mennyire nem bírnak a kellőleg berendezett középtanodák kellékeivel, s hogy bennök a tanuló ifjúság szellemi kiképeztetése teljesen el van hanyagolva s csak a panszlavismus terjesztésére van bennök a fő súly fektetve; tudja mindenki, hogy az az ifjú, a ki a nevezett taninté­zetek egyikében csak néhány évet töltött, onnan, mint a magyar haza elkeseredett ellensége kerül ki. S mégis mindezek daczára ezen tanintézetek soha­sem vizsgáltattak meg alaposan az állam közegei által, és sohasem tétettek intézkedések kártékony működésök megakadályozására. Pedig a veszély nagy, mely ezen tanintézetek működésében rejlik. Az államok főereje azon ragasz­kodásban fekszik, melylyel, polgárai iránta viseltet­nek. A ki az állam polgáraiból a r­agaszkodást öli ki, s a gyűlöletet ébreszti föl az állam iránt, az az államot léterében támadja meg. Ezt tudva, öntuda­tosan s tervszerüleg alapították a felvidéki pánszláv izgatók a nevezett három gymnasiumot, hogy a leg­hatalmasabb eszközzel, az iskola segélyével csöpög­­tethessék az ifjúság fogékony kebelébe a gyűlölet mérgét s mesterséges eszközökkel szaporíthassák a magyar haza ellenségeinek számát. Aggodalommal tekintettük mi mindig a neve­zett tanintézetek működését s azt vártuk, hogy az ország kormánya nem fogja tovább tűrni, hogy a nevezett tanintézetek tanárai tovább is folytathassák hazaellenes működésüket, s meg fogja szüntetni az oly tanintézeteket, melyeknek fennállása komolya® veszélyezteti a magyar állam érdekeit. Reményünk azonban, fájdalom, nem teljesült.­­ Azt nem tudjuk, mily tekintetek lehettek irány­adók eddigi kormányunk kebelében, midőn ily rendkívüli elnézésben részesítette a nevezett három tanintézetet, de nézetünk az, hogy mihelyt kétségte­len volt az, hogy az ifjúságot e három tanintézetben hazaellenes szellemben nevelik, mihelyt meggyőződ­tünk , hogy e három tanintézet a magyar állam érde­keit veszélyezteti, nincs oly tekintet a világon,melylyel elnézést és kiméletet igazolni lehetne, még abban az esetben sem, ha e három gymnasium fentartását az egész felvidék óhajtaná is. De ez az eset nem forog fenn, de sőt ellenkezőleg a felvidék tót ajkú lakos­ságának kilenc- tizedrésze örömmel és lelkesedéssel fogadná a kormánynak oly intézkedését, mely a há­rom pánszláv szellemű gymnasium megszüntetését

Next