A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-13 / 9. szám

99 Előfizetési felhívás­­A.­­ . XIV-dik évi folyamára. Félévre.................. 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, jan. 12. Sennyey és Tisza. Ez a két ember, két közigazgatási reform­irányt képvisel és ma a legkomolyabban, le­hető behatón törtek lándzsát elveik mellett. Ha Sennyey a tárgyalás alatt lévő javaslatra a »korcs alkotás« kifejezését nem alkalmazza, miért méltán figyelmeztető Tisza az ő kor­mányzásának, valóban ilyen kísérletére : — a vita a magas elvek tárgyilagos színvonalán marad. Emelkedjünk fel erre. Sennyey bírálta Tisza javaslatát köz­­igazgatási, politikai, pénzügyi, sőt társadalmi hatásában is, alapul véve a választási rend­szert és ezzel szembe állítva, ugyanezen szem­pontokból, saját rendszerét, ezt fejti ki, nem elég határozottan, de az eddigieknél részlete­sebben, a kinevezés alapelve szerint. — Tisza lépten-nyomon követte argumentátiójában, behatóan czáfolva az éles bírálatot. E t­tán harcz érdekes volt, mert csaknem egyenlő erővel volt folytatva, csak a tetszésből lehete ítélni, hogy ki a győztes. Sennyey a főispán kezében akarja össz­­pontosítni, az egész közigazgatás végleges elin­tézését, teljhatalommal, esetenként a szakköze­gek meghallgatásával, a kinevezett tisztviselők felett; ezt a hatalmat, az össszes állami és ön­­kormányzati közegekre nézve, a felelős kor­mány felebbezési fóruma mellett, a főispán elnöklete alatti bizottságra és megyegyűlésre bízza Tisza. Ez a dolog lényege. Mert az az eszme, hogy a tisztviselő bizonyos qua­­lificatióval bírjon, hogy felelős legyen, és úgy nincs kizárva Tisza javaslatával, mint a­hogy ezzel megfér, sőt szükséges a közigazgatási jogszolgáltatás és főleg a központban egy közigazgatási törvényszék felállítása »a con­­tentieux« bíráskodása és a közigazgatási jogszol­gáltatás legfőbb gyakorlására. Ezeket köve­telte Sennyey és vele, ezekben, egyetért Tisza is. De abban már nem értünk vele egyet, hogy nálunk, most igaz lenne az, hogy az önkormányzat lényege nem a választásban van. Mert igaz, hogy a »közigazgatásban való« részvételben áll ez, de midőn ezt Seny­­nyey tisztán helyi ügyekre, idegen köze­gekkel való rendelkezésre redukálja, akkor noha akar félautonómiát (mert egész ez is csak akkor lenne, ha saját közegeivel ren­delkeznék), de nem enged önkormányza­tot, mely az állami ügyek decentralizált elin­tézésében nyilvánul. És, hogy a közigazgatás­ban való e részvételt, nálunk, hol sem 18 ezer angol békebirót, sem a »nobile offi­cium« más hasonló nemét megterem­teni nem lehet, csak a tisztviselők választásával lehet úgy elérni, hogy a köz­­igazgatás és önkormányzat érdekei kiegyez­tetve legyenek, az kétségtelen. Mert, a­mit Sennyey mond, hogy a ki­nevezett hivatalnok felett rendelkez­zék az autonómia saját ügyeiben és gyakoroljon a felett ellenőrzést, de annak elmozdu­hatlanság­a mellett, ez valóban meg­teremtené a közigazgatási zavart, a ki nem egyeztetett két hatósági működésében­, és min­den közigazgatási befolyás nélkül hagyná az autonómiát. A felterjesztés, panaszjog egyesek­nek is meg van, az nem önkormányzati, biztosí­ték, (csak sanctió által lehet azzá), az autonómiának. És, hogy maga az utóbbi mily hiányos lenne, oly közegek mellett, me­lyeknek más parancsot és az autonómia helyi ügyeit csak mellékesen végezhetik, elképzel­heti mindenki. Azt mondja Sennyey: a parlamenti rendszer szerint kell az önkormányzatot is rendezni, legyen ebben is külön tanácskozó és külön felelős, végrehajtó közeg. Helyes , de hát akkor, miért nem engedi, hogy mint a kormány, a parlamentnek , úgy a tisztviselő az önkormányzatnak legyen kifolyása. Épen ő akar önkormányzatellenes módon, egy min­denható pr­efektet, e mellett egy szakköze­gekből álló dikastériumot és egy erőtlen, ké­relmező megyegyülést. A kinevezés mellett remél Sennyey jó hivatalkart nevelni és állandósítni, melynek hatása alatt megszűnjék társadalmunkban a dilettantizmus, a korteskedés, legyen jutal­mazva az érdem. Igen szépen és hathatósan fejtegette ezzel szemben Tisza, hogy, míg a választás mellett a különböző protekc­iók nyilvánosan küzdenek és az érdemet­­lent elejtheti az új v­álasztás, addig az elő­szobák korrumpáló kérelmezőinek hatása a társadalomra, a kormánytól kizárólag függő korteseké, a politikai életre, sokkal roszabb, megmételyezőbb hatással lenne. És na­gyon figyelemre méltó az is, mit Tisza, Sennyey azon követelésére mondott, hogy le­gyen minden hivatali pálya ke­nyérpálya. Igen, legyen ez a szoros értelem­ben vett szakpálya és, elösmerjük,hogy a fel­sőbb ágakban a kozáganyaiAo LO­­­lljr c/tt l* svvll nikai és miniszteriális hivatalok, de ha nem is teljes »nobile officium «-képen, mégis oly elemekkel kell az alsó közigazgatást végezni, melyek anyagilag függetlenek any­­nyira, hogy állásuktól existenciájuk ne függ­jön, vagy életrevalók, képzettek annyira, hogy akár ügyvédi, jegyzői, akár gazdasági és más m­a­g­á­n­pályákon is megélnek, ha közigaz­gatási hivatalnokokká meg nem választatnak. Kell kualifikáczió, kell a politikai befolyással való visszaélés elleni biztosíték (így, hogy működési kerületében egy tisztviselő se legyen megválasztható) kell megyei nyugdíj­pénztár és­ a mostaninál több, állandósított kö­zeg, de az alispáni, jegyzői és szolgabirói állás, kellő képesség mellett, most is elég ál­landósággal bír. Sőt még azt is állítjuk, hogy a választási rendszer mellett megfér az ál­­l­­­a­n­d­ó alkalmazás is, tehát a kinevezés e­­­miatt sem lenne szükséges. Bizonyítja ezt, most is, a megyei szakközegek állandósága. Igaza van Sennyeynek, hogy szükséges lesz e közegeket szaporítni és épen azért tart­juk szükségesnek ezt, hogy a félig »nobile officium«-nak tekinthető, mindenesetre válto­zás alá eső, tehát nem egészen kenyérpályát képező állások teendői ne legyenek úgy túlhal­­mozva, hogy nagy terhet képezzenek. Nem va­gyunk barátai a dilettantismusnak, de a szak­értelem megkövetelését se vigyük túlzásba. Bizonyos kualifikáczió mindenre kell és ezt meg is kell szabni, de hogy a közéletben való gyakorlat és az illetékesség ismerete, erély mellett, sok közigazgatási állásban többet ér, mint a sok vizsga és a szamár­létrán való bureaukratikus haladás, az bizonyos. És hogy így mégis jobb, sőt olcsóbb is lesz közigazgatá­sunk, mint a sok »szakközeggel,« arról meg vagyunk győződve. Visszautassa Sennyey a bureaukratis­­mus vádját, pedig hol minden egy mi­niszter vagy egy főispán bureaujában intéz­­tetik el, honnan ki van zárva az önkormány­zati testület beleszólása (az utólagos panaszt kivéve) és intézése; hol csakis egy em­bertől függ minden egy megyében, és ez csak »szakközegeit« hallgatja meg, ott akár van nagy irodaszemélyzet, akárm­incs, báreaukra­­tismus van , mert ennek lényege nem csak az írással való kormányzás, de átalában a n­e­m hivatalos elem aktív közreműködésé­nek kizárása. Sennyey terve idemegyt ki, és minthogy az önkormányzati közreműködést átalában kizárja, ugyanazon teendőkre, költ­ségesebb is lenne az. — A kalocsai érsek, mint értesülünk, az érseki megyéjében­ létező felekezeti iskolák ál­lapotáról, 1868 óta történt gyarapodásáról stb. kimerítő kimutatást terjesztett a közoktatási minisz­ter elébe, kisérve azt nem kevésbé terjedelmes és ér­dekes jelentéssel, melyben a hatósága alatti iskolák irányában követett elveit és eljárásait részletesen fejtegeti. A miniszter, az érsekhez intézett válaszá­ban, míg egyfelől saját törvényes álláspontját a fele­kezeti és a községi iskolákra vonatkozólag fenntartja és hangsúlyozza, nagy elismeréssel nyilatkozik az ér­seknek saját felekezeti iskolái érdekében kifejtett buzgalmáról, melynek eredménye, hogy alig van az egész érseki megyében népiskola, melyben 68 óta valami, és pedig sok helyi, lényeges és tetemes előmenetel ne történt volna, vagy a tantermek osztá-Allrt«v«A »,L xtq cif0­ Q +Q« rendszer jobb beosztásában, vagy az épületek na­­gyobbítása és jobb karba hozása körül, vagy a felsze­relésben. Különösen örvendetes, hogy nincs tanítói állo­más, melynek javadalma a törvényes minimumot el ne érné, sok azt meghaladja sok 500—1000 írtra menő, sőt azon is felüli fizetéssel van ellátva stb. Óhajtandó volna, hogy akár a kalocsai érsek, akár a miniszter, úgy az érseki,kimutatást és jelentést, mint az arra adott miniszteri választ közre bocsátanák , példaadásul más felekezeti ható­ságoknak is, főleg pedig az ügy érdekéért. Ugyancsak a közoktatási minisztérium köréből, értesülünk, hogy a miniszter az egyetemi taná­csot felhívta, gondolkozzék a bölcsészeti kar­ban oly szükséges reformokról, netalán felesleges tanszékek megszüntetése, vagy hiányzó, de szükséges tanszékek felállítása felől s átalában az egyetem egyik karánál sem annyira — mint a böl­csészetinél — kívánatos új élet megindításáról, ér­deklődéssel várjuk az eredményt. — B­é­c­s­b­ő­l írják a következőket: »A kép­viselőház tegnapi ülésének végén Auersperg, Lasser, 9. szám, XIV. évfolyam. Reggeli Kiadás: Budapest, 1876. Csütörtök, január 13. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ..................................... 6 írt ki 6 hónapra......................................... ... . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 * * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „HON 44 TÁRCZÁJA. A »Nemzeti Hírlap« támadására. — A népszínházi vitában. — A »Hon« 181. reggeli 1875-ki aug. 10. számá­ban »A népszínház és a mi azzal összefügg« ez­ alatt jelent meg egy czikkem, mely így kezdődik : »Csendben, a nélkül, hogy síp, dob és görög tűz előzte volna meg, mint valami jótékony tündér varázsvesszejére, ime előttünk áll a magyar beszélő és alakító művészet istenasszonyának második tem­ploma : a népszínház. Meg­lett, mielőtt a tervek ide­jében még remélhettük volna, hogy ennyi idő alatt meglehet. Termett, mint a vadvirág, melyet az őster­mészet, az anyaföld önkényt növel — így bizonyítván be, hogy szükségszerűleg kellett lennie. A magyar­ság küzdelmének a germanizáczió ellen itt a főváros­ban egy új diadaloszlopa van. Megcsináltuk s nem csináltunk belőle előleges virtust.« Elmondom aztán, hogy ime a test meg van most azon kell lennünk, hogy hozzá méltó szellemet teremtsünk bele. Ezt is nyilvános discussió tárgyává, kell tenni, mert közérdekről, nemzeti jelentőségű kérdésről van szó. Rákosi Jenő egy,két nappal előbb kelt nyilat­kozatában kijelentette ugyan, hogy az eszmecsere a népszínház ügyének ártana s animosus modorában odavágta, hogy a­kik e stádiumban hozzászólnak a dologhoz, azok »félnek, hogy ni bizony még sikerülni talál, s el akarjuk a sikert rontani; de ugyanakkor ő maga hozzászólt a dologhoz elég tüzetesen s ezzel élét vette tulajdon vádjának mások ellen s lehetővé tette, hogy hozzászólhasson más is, anélkül, hogy ez által hazaárulás gyanújába keveredjék. A Rákosi nyilatkozatában találtuk megerősítve azt a hírt , melyhez addig nem szóltunk, hogy a népszínházat átveszi, a szerződés kész, de még aláír­va nincs, s hogy a nemzeti színháztól át fogja venni a népszínműveket, ha lehet a nemzeti színház nép­­színműénekeseivel együtt. Ehhez már hozzá lehetett volna szólani. De nem szóltunk sem ahhoz, miként történhetett, hogy nyíl-­­ vános pályázat kizárásával juthatott annyira a dolog,­­ sem ahhoz, hogy a nemzeti színház számos év alatt­­ nagy fáradsággal gyűjtött s most már jövedelmezni kezdő tőkéjét egyszer csak elajándékozzák. Nem szóltunk azért, mert nem akartunk ártani, nem any­­nyira a népszínháznak, mint inkább a Rákosival kö­tendő szerződés létrejöttének. Minden jót vártunk tőle; kifejeztük, hogy bízunk Rákosiban, hiszszük, hogy szívén viseli az ügyet s hogy ha az ő kezébe ke­rül, haszna lesz belőle — saját szavai szerint »a nemzetnek, a fővárosnak, a színészetnek, az iroda­lomnak.« Ezért tartózkodtunk még az aggodalom előle­ges kifejezésétől is. Önmagamat kell vádolnom e hallgatás miatt, melyet, megvallom, ama személyes körülmények parancsoltak reám, melyeket most a »Nemzeti Hírlap« a vitába vonni ízléses dolognak tart. Tartottam attól, hogy felszólalásom félre fog magyaráztatni, s a­mi az én véleményem, az mások­nak fog tulajdoníttatni, s azoknak okozok vele kelle­metlenséget. Hallgattam tehát erről, sőt elkövettem azt, hogy a »Hon« is hallgasson, s beszéltem arról, mit tartanék a népszínház feladatának művészeti irányban a Rákosi vezetése alatt ? A 182. számban elmondtam, hogy ha a nép­színház vezetése a B. kezébe jut, nem lehet senkinek oka az aggodalomra. Nagy része volt benne, hogy a népszínház létesüljön; bizonyos, hogy szeretni is fogja. Drámaírói működése is qualifikálja rá, ámbár még ez nem bizonyíték arra, hogy színházigazgatás­­hoz is ért. De ezt megtanulhatja; jó akaratában sem kétkedünk; fő, hogy megértse feladatát. És itt előre óvtuk az operettek és látványos­ságok túlkaparása ellen, s felhívtuk figyelmét ama szomorú emlékű vállalatokra, melyeket épen ez irány túlságos ápolása tett tönkre művészetileg és anyagilag. Az operettek elrontják a színészt s képtelenné teszik jellemzetesen játszani,­­ a látványosságok, a helyett, hogy a kedélyre hatnának, csak a szemre hatnak, de azt se elégítik ki, hanem csak vágyat keltenek benne, még több, még káprázatosabb látványosság iránt. — Művészi czél, melytől a népszínház magát el nem zárhatja, ezek által elérve nincs, sőt a selejtességnek, ürességnek képezik forrását s maguk után vonják a megromlott ízlést, az irodalmi és színművészeti ha­nyatlást. Ezt igyekeztem kifejteni bőven és indokolva második czikkemben. A harmadikban (183. aug. 12.) az Operette és látványosság depraváló hatását mutattam ki a vidéki színészetre, melynek egyik merítő forrását bizonynyal a népszínház repertoirja fogja képezni. Végre előad­tam, mi a népszínmű irodalmunknak, mi volt a nem­zeti színháznak s mivé szeretném fejlesztve látni a népszínházban Rákosi keze alatt. Csupa tiszta művészeti és irodalmi tekintet ve­zette tollamat e három terjedelmes czikkben. Sem a szerződés kérdését egyátalán, sem annak módozatait tollamra nem vettem. Rész akaratot abban a népszín­ház vagy Rákosi ellen csak rész akarat fedezhet fel. A­mennyiben ez utóbbinak személyéről megemléke­zem, lojalitással teszem azt s érdemeiből nem vonok le semmit, sőt igyekszem el nem hallgatni belőlük semmit. Így írtam akkor, mikor a népszínház még meg nem nyílt, de már bizonyos volt, hogy igazgatója Rákosi lesz. Erről a kérdésről aztán nem szóltam sem én, sem a »Hon«-ban senki egészen addig, míg a nemzeti színházban meg nem történt az utolsó nép­színműi előadás. A hírlapok nem reflectáltak czikkeimre, csa­lódván abban a jó­akaratú előleges föltevésben, hogy a­mit én írok, hogy is lehetne egyéb, mint személyes­kedő támadás Rákosi, illetőleg a népszínház ellen. Lett volna csak igaza föltevéseiknek csak egy árva betűmben is, — dehogy maradt volna figyelmen kí­vül felszólalásom A hány hírlapíró baráti viszonyban állott a népszínház igazgatójával, a hány drámaíró­nak visszautasíttatott a darabja, vagy nem adatott annyiszor, a­mennyiszer ő jogosultnak hitte előada­­tását, a­hány tollforgató ember összeköttetésben áll hite szerint nem eléggé méltányolt színésztehetsé­­gekkel, kik az igazgatóra haragusznak,­­ az mind előállott volna ellenem s azok ellen, akikkel engem identificálni megszoktak. A magam ellen intézett tá­madásokat nem bánom, azokra megfelelek, ha tudok s a­mint tudok,­­ a hozzámtartozók elleni támadások fájnak ugyan, de elvégre az sem tartott volna vissza véleményem őszinte kijelentésétől, a­mennyiben azzal valamely közügynek némi hasznot vélek tehetni. De hogy előlegesen palctát törjek valami felett, amitől a legjobbat várni kötelesség, mind­addig, mig a vára­kozás hiú illúziónak nem bizonyul, — arra nem visz rá a lelkiismeret. E szerint, ha egyszer-másszor merült is fel bennem kétely vagy aggodalom, — elfojtottam azt, mint pesssimizmusra hajló érzetet s nem beszél­tem — mint fentebb mondám — a népszínház és népszínmű dolgáról addig, mig a népszínmű a nem­zeti színpadról letűnt. Ez volt oct. 10 én. (232. sz. esti.) Elbucsuztat­­tam, hirlapírói tisztemhez képest. S ekkor újra ajánl­­tam a népszínháznak, vegye át a népszínművet azzal a szeretettel, melylyel az anyaintézetben ápolták s miután, mint kimutatni igyekeztem, a népszínművet nem egyedül az írók, de egyúttal a legjobb színmű­vészek kölcsönös cserehatása tette azzá, amivé vált: ajánlottam Rákosinak, igyekezzék személyzetét, a­melynek névsorát akkor már ismertük — oly erőkkel gyarapítani, kik garancziát nyújtanak az iránt, hogy a népszínművet a népszínházban élvezhető előadás­ban láthatjuk. A népszínház megnyitásáig a többi lapokban is regisztrált híreken kívül megint nem volt a nép­színházról említés nálunk. A megnyitás megtörtént. Én megvallom, ezt egy emlékezetes nemzeti ünnepnek reméltem. Annak várta minden ember. A »Nemzeti Hírlap« szerkesz­tője maga is, mint hallom, előre megírta a nagyszerű eseményt. S mi tör­tént az előadás után? az, hogy a »N. H.« szerkesztője a nyomdába futott s összevissza törülgette,korrigálgatta czikkét, s egészen kivetkőztette eredeti formájából. Nem merte úgy adni, a mint írva volt. De még igy is ez a czikk volt a legkegyelme­sebb az egész hírlapirodalomban a népszinház meg­nyitási ünnepének méltatása körül. A király ott hagyta az előadást s a remélt subvenczió füstbe ment (reméljük, nem örökre.) A közönség­ boszanko­­dott, a színházi bizottság tagjai szintén. Égre-földre kérték Rákosit, hogy legalább a »Jeremiás siral­mait« hagyja ki. A szerkesztőségekben nem találtak más kapaszkodót, mint a »kezdet nehézségeit.« S ez az első előadás, melyet elitéltünk épugy (»Hon« oct. 16.), mint az egész sajtó, aztán ismételve lett válto­zatlanul egész az »Ördög párnájának« előadásáig s azután is. Időközben lapunk is a mellett szólalt fel, hogy Soldosné asszony, kiről az volt a hír, hogy távozni, vagy áprilisig a nemzeti színháznál maradni akar,­­ a népszínházhoz szerződjék. (»Hon«, oct. 17.) Oct. 23-án esti lapunkban írtam az »Ördög párnájáról.« A­ki összehasonlítja a bírálatot a leg­több lapéval, be fogja ismerni, hogy az a legenyhéb­bek közé tartozik. Gratuláltam hozzá a népszínház­nak, mint a­melylyel tulajdonképi feladata terére lépett. Ettől kezdve én nem írtam többet a népszín­házról és előadásairól s biztosítok mindenkit, hogy befolyást sem igyekeztem gyakorolni arra, mit és mi­csoda szellemben írjanak társaim. A »Dunanan«-t nem is láttam, a »Falu roszszá«-nak színre hozata­lát a »Hon« örvendetes tüneményként üdvözölte, a »Föld körüli utazás«-nak megdicsérte a kiállítását s művészi becséről szólt minél kevesebbet, miután di­cséretest sokat nem írhatott; a »Két huszár egy baka« czímű darabot több lap mondta silányságnak, nem csak a »Hon«. Én részemről ezt a darabot se láttam. Akkor jött amaz interpelláció, a népszínházi választmányhoz, melyről a »N. H.« azt írja, hogy először egy vidéki lapban jelent meg. Midőn az én kezembe került, az volt szándékom, hogy közlésével várni fogok. Azonban megjelent az »Egyetértés és Magyar Ujság«-ban s akkor aztán hiába lett volna tovább halasztani. Erre következett a Rákosi epés felelete, mely­ben objectiv védelem helyett támad és pedig gyanú­sításokkal támad. Erre aztán válaszoltam, az igaz, hogy szenve­délyesebben, mint most tenném, — de szolgáljon mentségemül az, hogy hangom csak viszhangja volt a Rákosi úrénak. Oly nyilatkozat, minő az övé volt, rögtöni választ kíván s ilyenkor ritka ember van az­zal a szerencsés temperamentummal megáldva, hogy hév nélkül védelmezze a megtámadott igazságot. Ez utolsó válaszomon kívül (melynek tartalmát azonban most is magamévá teszem és csak hangját választanám meg máskép) bátran elő merem teljesí­teni bármely elfogulatlan bírónak minden soromat, a Depretis és Chlumeczky miniszterek a képviselőházi elnök, Rechbauer hivatalos helyiségében a három al­­kotmányhű klubb elnökeivel megbeszélték a M­a­­gyarországgal folytatandó tárgyalásokat. Herbst hangsúlyozta annak szükségét, hogy a kormány a parlamenttel való folytonos contactusban járjon el és felvilágosításokat kért a Budapesten folytatott tárgyalásokra nézve. Auersperg herczeg miniszterelnök kijelente, hogy kész a törvényhozás­sal állandó contactusban maradni , arra is kész­nek nyilatkozott, hogy jövőre minden lehető felvilá­gosítást adjon, de az eddig folytatott tárgyalásokról nem mondhat semmit, mert discretiót fogadott. Any­­nyit azonban mondhat, hogy a kormány el­­leneszegülend mindannak, ami az állam érdekeivel valamiképen ellenkeznék. Egyszersmind azon kívánságá­nak adott kifejezést a miniszter, hogy az interpellál­ni akarók álljanak el szándékuktól, mert a kormány adott szava által kötve lévőn, a házban sem tehetne semmi idő előtti nyilatkozatot. Lasser miniszter kije­lenti, hogy a képviselőház nem lesz kényszerhelyzet­ben s a kormány kész különben meghallgatni még most is az alkotmánypárt kívánságait a klubbokban. Ezek után azt hiszik, hogy a tervezett interpelláló el fog maradni.«­­ A képviselőház igazságügyi bi­­zottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében rész­letes tárgyalás alá vette a végrendeletek alak­­szerűségéről szóló törvényjavaslatot, illetőleg folytatta az e részben a tegnapi ülésen megkezdett részletes tárgyalást. Az 1. §. azon intézkedése, mely szerint az önke­zűleg írt és aláírt végrendelet érvényességéhez két tanú kivántatik, — és illetőleg az ennek ellenében előterjesztett azon indítvány, mely szerint az ily vég­rendeletek tanuk nélkül is érvényesek legyenek, igen élénk és beható vitát idézett elő. A vita berekesztése után az 1. §. a következő szövegezéssel fogadta­tott el : »Az írásbeli magánvégrendelet érvényessé­géhez a) ha a végrendet az örökhagyó által egész terjedelemben íratott és aláíratott, két tanú; b) minden más esetben négy tanú kívántatik.« A 2—12. §§-ok részint változatlanul, részint kevésbé lényeges változtatásokkal fogadtattak el. Az ülésen jelen volt P­e­r­c­z­e­l Béla igazság­ügyminiszter. Holnap d. u. 5 órakor a tárgyalás folytattatik. Országgyűlési tudósítás, Budapest, jan. 12. A képviselőház üléseinek, melyeken úgy­nevezett nagy beszédek tartatnak, hagyomá­nyos szokás szerint az az adaléka szokott ----,h„*k ezónoklatok elő- vagy utójátékát képező egyéb ü­lési részletek telje­sen jelentéktelenek. Mily hasznos ez, csak a ház tagjai és rendes látogatói tudják. A kifá­radt figyelem nem kényszerül túlfeszülni is­mételt lebilincselés által, sőt alkalmat talál szórakozni folyosói megjegyzések hallgatása, buffetbeli harapni­­valók nyeldesése, nem túl­ságos figyelmet érdemlő újságczikkek olva­sótermi átfutása révén. Emlékezem, hány mo­­mentuózus beszéd után vette a ház tiszta ál­dásnak Lázár Ádám két órás fejtegetéseit, melyek alatt a beszédét előtte bevégzett »nagy« szónok bizvást időt nyert nem csak oráczióját korrigálni ki az udvarias Kónyi segédkezése mellett, de még arra is, hogy a folyosón »tisztelői és barátai« szellem­­dús gratuláczióit fogadja. Ilyenkor szok­tak teremni a buffet-i aperquek, a bon mot-k, s a folyosói életek meg­annyi válfaja. A­­ mai ülés — melyet szintén egy jeles »nagy« A képviselőház ülése. Az esti lapunkban közlött­ tudósítás Sennyey Pál b. beszéde folyamán szakadt meg. Itt közöljük a a beszéd hátralevő részét a következőkben: De, t. hát, kérem a törvényjavaslat pártolóit, ne szóljanak a költségek szaporításáról. Azt hiszik-e, hogy ha e törvény életbe lép, ha a járási tisztviselő kénytelen lesz mind­azt teljesíteni, a­mi tőle e tör­vény alapján kivántathatik, el fog kerültethetni elő­ször az, hogy a fizetések emeltessenek, másodszor az — a­mi már megpendíttetett — hogy a járási hiva-­­talok busásan megszaporíttassanak, és hogy ha az állam közegei valóságos ambulatorius rendszer mel­lett hónaponként nem egyszer, mert méltóztassanak vaffv lesz a közigazgatási bizott­ság­bol semmi, vagy netenkint kodd napig fog együtt ülni ; — mondom — ha az állam közegei ekként hosszabban ülésezni fognak, nem fog-e okvetlenül beállani a kényszerűség, hogy azon közegek mellé póttisztviselőket nevezzenek ki a szakszerű és folyó tárgyak ellátására ? (Helyeslés a szélső­jobbon.) Nem mi szaporítjuk a költségeket, kik az ad­­minisztratió egyszerűsítése által azt javítani is akar­juk, mert — közbevetőleg legyen mondva — a rosz adminisztratió mindig drága, míg a jó adminisztratió nem mindig drága. Magánviszonyainkból is tudjuk azt, hogy a szakszerű tisztviselő a talán kissé maga­sabb bért is igen tisztességesen kiérdemli. De önök vessenek magukkal számot, hogy váljon azon appa­rátus, melyet ma alkotnak, a jövő budgetekben mi­ként fog szerepelni ? Elvárjuk. Meglássuk. Egy igen komoly ellenvetés létezett ma és teg­nap, hogy t. i. a kormány befolyása, a kinevezett tiszt­viselők által szerzendő hatalma az országgyűlési vá­lasztásokra oly erőt adhatna a kormánynak, melyet, mint azon t. képviselő mondotta, holott ő a kormány­párthoz tartozik, ő maga sem kíván. Már, te­hát, hogy a jelen kormány e joggal azokkal szemben, a­kik nem tartoznak a kormány­párthoz, hogyan fognak élni, arra nézve azt hiszem,­­ beszéd nyitott meg — nem részesült a »sza­bad idő« ez áldásában. Nemcsak Sennyeyvel történt meg, hogy alig vonult el a gyorsiroda »főnöki« odújába egy kissé »kerekebbé« ten­ni a szokottnál ma némileg nehezebben gör­dült oráczióját, nem csak vele történt meg, hogy rögtön utána jöttek szárnysegédei: a röpke Kállay Benő, s a légtépő Zichy Nán­dor, hogy jöjjön az ülésbe rögtön, Tisza foglalkozik vele, legyen legalább ott, a­hol neki felelgetnek, de még az oly kép­viselő uraknak is, kik »szőnyegen nem fo­rogtak«, volt úgy szólva folyton hallgat­ni valójuk a házban. Előrebocsátva Móricz Pál s Szeniczey beszédének méltatását, kik a javaslat védelmének mindketten derekasan megfeleltek, még a szélsőbalról is jegyezhe­tünk föl egy parlamentárisan élvezhető be­szédet, a Kállay Ödönét, ki a javaslat ellen szólt ugyan, de a megyei nagy bizottmány újjászervezésére vonatkozólag mondott sok oly dolgot, mely, ha politikai helyessége kérdéses is lehet, azon radikális álláspontnak, melyet a szélsőbal elfoglal, legalább logicze megfelel s mint ilyen első nyújt fogható képet arról, mikép tartaná a szélsőbal a megyei bizott­mány által végezhetőnek a közigazgatást. — Kállay leszállítaná a minimumra a bizottmá­­nyi tagok számát, eltörölné a virilizmust, de a választhatóságot a középiskola elvégzéséhez kötné, s az így alakított, kis számú gyakrab­ban ülésező bizottság kezébe adná a végre­hajtást. Ez, nem tudjuk ugyan, hogy tetszik-e az »a nép «-re esküvő elvtársainak, de Mocsáry theóriáihoz képest mindenesetre nagy ha­ladás.

Next