A Hon, 1877. május (15. évfolyam, 106-135. szám)
1877-05-04 / 109. szám
109. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Péntek, május 4. Kiadó-hivatal: Barátok tere. Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán keldre, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési feltivásaik: a XV dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) Május hóra................................. S frt. Május-juniusra .... 4 » Május-júliusra . . . . 6 » IVlájus—septemberre . . .0 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. IpST“ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere 7. szám Athenaeumépület) küldendő. A háború tartama alatt a „HON“ e hó 30-tól fogva minden hétfő reggelén is megjelen. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, május 3. A Duna. A hódító, egy szomszédállam szétrombolására irányzott hadjárat, melyet Oroszország minden jog és igazság lábbal tiprásával megindított, már kezdetének elején is meghozta káros visszahatását Ausztria-Magyarországra, világos bizonyítékául annak, hogy a muszka nem tehet az Al-Dunán egy lépést sem anélkül, hogy monarchiánk vitális érdekeit a legérzékenyebben megkárosítsa. A muszka csapatok főparancsnoka egy tollvonással megszünteti a hajózást, kereskedelmet és forgalmat az Al-Dunán. Miért ? Hogy egy muszka érdekben megindított háború annál háborítatlanabbul dúlhasson. A Duna most Nyikulaj muszka nagyherczeg parancsszavára Orsovától, vagy Turnu-Szeverintől egész a Fekete tengerig, tehát mintegy 90—95 mértföldnyi hosszúságban megszűnt a kereskedelem lüktető erő lenni, hanem a muszka nagyhatalmi czélok eszközévé alacsonyult. Az Al-Duna nem hordja már hátán a gazdagságot és vagyont, hanem a rombolás és pusztítás eszközeit; most már nem kereskedelmi hajók, hanem monitorok szeldelik hullámait, így kívánja ezt a moszkovita hatalom érdeke, ez pedig oly fnkontáró Erdeit, hogy előtte minden más európai hatalomnak és érdeknek meghunyászkodva kell háttérbe szorulnia. Ez most a honon Európában. Első a muszka, azután következik egy rengeteg nagy semmi, azután egy nagy halom összetépett nemzetközi szerződés — és úgy következik azután Európa. Vájjon meddig fog tartani e mélyen lealázó helyzet? Lehetetlen, hogy soká tartson. Fölösleges csak egy szót is vesztegetni annak feltüntetésére, mily kiszámíthatlan kárt okoz monarchiánknak a muszka főparancsnok rendelkezése s a tény, hogy a muszka hadjárat következtében monarchiánk leghatalmasabb ütere el van vágva. Nézhetjük mi ezt közönyösen? Köteles-e, tartozik-e monarchiánk térdet-fejet hajtani Nyikuláj parancsszavának? Nincs-e más hivatása ezen, hála isten, még mindig hatalmas monarchiának, mint az, hogy a muszka érdekeket ismerje el parancsolóknak magára nézve? Abban van-e Ausztria-Magyarország létjogosultsága és fenállásának czélja itt Közép-Európában, hogy stoikus nyugalommal nézze a muszka gazdálkodást, mely érdekeink ellen tör? Avagy már Ausztria-Magyarország is oda sülyedt volna, ahol a vazallus Oláhországot látjuk, mely gyengesége érzetében, mint nádszál meghajlik az erőszak nyomása alatt ? Mi úgy tudjuk, hogy Ausztria- Magyarország egy nagyhatalom, melyre nézve a saját érdekei a döntők, mérvadók, melynek van is ereje, hogy érdekeit megvédelmezze. Valamint az egyes magánegyén szabadsága és jogköre csak azon határig terjed, míg nem sérti a más egyén vagy egyének szabadságát és jogkörét : úgy van ez az államokkal is. És Oroszország átlépte már azon határt, melyen innen már a mi jogaink és érdekeink sérelme következik. Ugyanazért a leghatározottabban vissza kell utasítanunk a bécsi muszka slephordozó »Fremdenblatt« szolgalelkű okoskodásait, a midőn ez ügyre vonatkozólag ezeket mondja: »Itt-ott ama zavarokban, melyeknek az Al-Dunán a neutrális hajók ki vannak téve, okot akartak találni részünkről a reclamátókra. Sőt beszélték, hogy ily reclamátiók csakugyan tétettek is. De ez nincs s nem is lehet igy. Az Al-Dunán háború folyt azt nem kell a semlegesek kényelme szerint és érdekeik túlságos kímélésével folytatni. A háborúban részt nem vevőnek nincs joga (!) tiltakozni a háború elkerülhetlen balkövetkezményei ellen. A háború balkövetkezményeit el lehet hárítni, ha ahhoz valakinek hatalma van és jónak látja azt igénybe venni. — Ha pedig nem, akkor csak azon joga maradjen, hogy ezen állapotot fölötte kellemetlennek és károsnak tartsa, a harcztértől távol maradjon, vagy pedig ahhoz csak a masza számlájára és veszélyére közeledjék. Azoru.i----terjed a semlegeseknek sem joga, sem hatásköre, amíg a háború a semlegesnek határait respectálja. Lehetséges, amit mi azonban sem nem óhajtunk, sem nem várunk, hogy a harcrtéren oly események mehetnek végbe, vagy oly állapotok jöhetnek létre, melyek az osztrák-magyar kormánynak jogosult indokot fognak szolgáltatni a tiltakozásra, sőt a védekezésre is, de ezen kategóriákhoz nem tartozik a dunai hajózás meggátlása s igy ép oly bizonyos, hogy reclamatiók ezért nem emeltetnek, mint a mily bizonyos az, hogy eddig sem emeltettek.« Ennél visszataszitóbb cynismussal csak igen ritkán irtak e monarchia érdekeiről, méltóságáról, hatalmáról és hivatásáról. Még azon »Fremdenblat«-tól is sok ez, mely eddig is a legveszettebb szlavophil politikának csinált propagandát s mely legtöbbet kardoskodott Bosznia és Herczegovina annexiója mellett, míg a Lajthán innen és túlról hangosan fölzúdult közvélemény által el nem hallgattatott. A bécsi lap a tiltakozás indokát is megtagadja monarchiánktól, s hogy ez mennyire tarthatlan és absurd állítás, mutatja az is, hogy az európai Duna-hajózási bizottság, melyben monarchiánk is képviselve van, tiltakozott a muszka erőszak ellen. Mi a bécsi lappal ellenkezőleg azt tartjuk, hogy e monarchiának igen is van hatalma s e hatalom arra való, hogy vele megvédelmezze érdekeit, ha csak azokról saját vesztére s a muszka érdekek javára abdikálni nem akar. Már volt »joga« monarchiánknak »fölötte kelmetlennek találni« a Muszkaország által felszított herczegovinai és bosnyák lázadást s az abból folyó kényszerűséget, hogy menekültekre millióit pazarolja. Ebből a »jog«ból elég volt. Következik most a »kötelesség«, érdekeink megvédésének kötelessége, s mi úgy látjuk, hogy óriási lépésekkel közelg monarchiánkra nézve a cselekvés ideje. Sz. Gy. — Az országgyűlési szabadelvű párt május 4-én délután 7 órakor értekezletet tart. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Go rove elnök megnyitván . Tisza Kálmán miniszterelnök bejelenti, hogy a holnapi ülésben fog válaszolni a keleti kérdésben a kormányhoz intézett három interpellatióra név szerint a Chorin, Somssich és Irányi által benyújtottakra, és pedig mindhárom interpellatióra egy válaszban adandja meg a viszonyokhoz mért felvilágosításokat, megjegyezvén, hogy Somssich interpellációjának csak első pontjára fog a válaszban reflectálni és a dunai hajózásra vonatkozó kérdésre egy más alkalommal fogja megadni a választ. A kérdés nagy fontossága tekintetéből a válasz részletét a képviselőházban fogja előterjeszteni. Ezután tárgyalás alá kerültek a gyámügyijavaslathoz a szülői hatalomra vonatkozó indítványok, t. i. a Teleszky által s az Apponyi gr. által benyújtott indítvány. Tisza miniszterelnöknek Teleszky indítványa eben, mely a sitatVs újabb tárgyalás végett, nincs kifogása, de Apponyi indítványát, mely az igazságügyi bizottságra kívánja bízni ezen résznek megállapítását, miután nagyban késleltetné a tárgyalás menetét, határozottan ellenzi. Az értekezlet a miniszterelnök felszólalásának értelmében állapodik meg, s ezzel véget ért. — Az oláh válaszfelirat, melyet a bukaresti képviselőhöz elfogadott, következő : A kamara enged a fejedelem felhívásának és bizonyságot tesz a nemzeti souverainitás nagyságáról és elévülhetlenségéről. Fölötte sajnálja a kamara, hogy a háború elkerülhetlenné lön és megelégedéssel veszi tudomásul az előterjesztett okmányokból, hogy a kormány minden lehetőt elkövetettt a semlegesség fentartására, melyért a nemzet éveken át anyagi és erkölcsi áldozatot hozott. Továbbá sajnálja a kamara, hogy a porta mindig nehézségeket támasztott (?) Románia elébe, a conferentián vonakodott annak semlegességét támogatni ; kifejezést ad aztán bizalmának istenben, a honfiak erejében és a fejedelem bölcseségében, hogy az ország meg fog attól kíméltetni, hogy a harcz szintere legyen. Minden törekvést arra kell most fordítni, hogy a városok és falvak föl ne égettessenek, a lakosok le ne gyilkoltassanak s a tulajdon megtartassák s húsz évi munka gyümölcsei meg ne semmisittessenek. Az orosz conventió nyugalmat biztosit az országnak, biztosítja a politikai egyéniséget és a határok tiszteletben tartását. A kamara teljesen egyetért a kormánynyal és bízik annak hazafiságában és eszélyességében, hogy kerülni fog minden confliktust a szomszédokkal. Ismerje a honvédelmet legszentebb kötelességének egy fegyelmezetlen sereg kegyetlenségeinek elhárítására. Erre minden szükséges eszköz fel fog ajánltatni. A válaszfelirat egy loyalitási nyilatkozattal végződik. — Andrásssy gróf és a szofták. Egy Bécsben járt honpolgár a »Pester Llyod«-ban egy beszélgetés eredményét mondja el, melyet Andrássy gróffal a Budapesten most lefolyó eseményekről folytatott. A cislastban szerencsét kívánt a külügyminiszternek, hogy nem csak Tahir bej Budapestre jövetelét akadályozta meg, hanem legalább kísérletet tett a török kormányt arra bírni, hogy a szófiákat birja vissza. Andrássy határozottan visszautasitá e gratulatiót: »Soha sem jutott eszembe az szofták utazása ellen csak egy szót is szólani. Én ép úgy tudom, mint akármelyik pesti deák, hogy egy kormány sem tilthatja meg az utazást magánembereknek s a török tanulókban ép oly magánembereket látok, mint a minő egyszerű utasoknak tekintettem a pesti deákokat, mikor Konstantinápolyba utaztak. Nem hiszem, hogy kifogást lehetne tenni az ellen, ha a pestiek viszonozzák a konstantinápolyiak vendégszeretét.« Elmondá továbbá a külügyminiszter, hogy ő is viszont kikéri honfitársaitól, engedjék meg neki, hogy az ő vígakomáiknak, ily komoly időben semmi politikai jelentőséget ne tulajdonítson. Ausztria - Magyarország külügyminiszterének ugyancsak volna dolga, ha azon beszédek szerint akarná berendezni politikáját, melyeket a monarchia különböző egyetemi városaiban vagy Magyarországon is, különböző deákok, különböző testvériségi ünnepélyein tartanak. Hivatkozott azon szavaira, melyek nem rég a reichsrathban mondattak, hogy t. i. a kormány megállapította politikáját a monarchia érdekei szerint, s attól semmiféle demonstratio által nem engedi magát eltérittetni sem egy sem más irányban. A bécsi fölemlité, hogy némi mérséklet mégis nem ártana a magyaroknak. »Az én hazámfiainak, felelt Andrássy, sok erényeik és sok gyöngéik vannak, AftJltffiSfJfcfiSS? AjgVwUJ&goU Ha.oxeip_es_iudoux kissé hevesen vernek a szívek, de én most a nemzet fejét képviselem, az pedig hideg. Betegség jele volna, ha megfordítva lenne. Forró fej és lankadt szív: ez lázra mutatna.« Az állam politikáját nem lehet az aulában, vagy a meetingeken megállapítani , különösen Ausztria-Magyarországét nem, hol a pesti aula a zágrábival, a prágai a krakkóival versenyezhetne, a konstantinápolyi, pétervári és mindenféle városbeli látogatások provokálásában. Míg ő lesz a kormányon, addig a testvériségi szeszélyeknek nem lesz befolyása a monarchia politikájára. Ha aztán egy kissé összevissza megy a politikai demonstratio, megmutatta a kormány Prágában Csernajeff úrral, hogy némi mértéktartás magának a vendégnek is érdekében van. A gyámügy rendezésihez. Budapest, május 3. (x.) A gyámügy rendezéséről szóló törvényjavaslat képviselőházunkban éles vitát keltett. Nem ____A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isten.“ Regény. Irta : Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (60. Folytatás.) IX. Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy no én szépen elintéztem dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem engemet is visznek. . Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kacsagott erre a szóra. — Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged katonának ? Akinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik. — Az én vállam ? — Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát, három darab százassal. A te válladat kitoldjuk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez, hanem a felcsere. — Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, amihez Mathuzsálem. — No ugyan ? — Csaláshoz, vesztegetéshez. — Micsoda ? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt. — S az »senki ?« — Azt »szabad.« — Ez nem az én erkölcstanom. — Hát ugyan mit akarsz ? — Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik pedig nincs. — Óh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak a nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. — Nem tehetek mást. Csalni még nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem. — Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont, s megyek veled, ahová téged visznek. Ezen aztán nevetett is, meg sírt is. Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb ítélő tehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél. — Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. Ami sikerült Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele ? De Adorján Manasséra »valakinek« figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, ahova híják, oda menni kell. Ami egy suhancznak jó szabadulás, az nem jó egy férfiúnak. Azon a helyen, ahol azt kérdik : — ki az igazi férfi ? a hesdáti korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva kullogjon félre , de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja »itt vagyok !« s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék »ő hozzá ?« ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és a legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennék későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen, az minket. A legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hívásra s vonakodás nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes és ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, megtudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet. Manassé kezét nyújta Anna húgának. — De hátha elviszik háborúba ? szólt Blanka. — Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háborúba , a magyar ezredeket oda nem küldik , azok Lombardiában maradnak, ahol szent a béke. — Én nem bánom : oda is vele megyek. — Nem, Blanka ! te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé eltávozik, az Új Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Különösen most, amidőn ilyen válság állt be egyszerre, rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent elölről kezdeni , hogy hagyhatnál mindent veszendőben ? Mi többiek az újított dolgokat nem értjük , te vagy beleavatva , neked itt kell maradnod. Vagy ha menni akarsz, hát eredj ! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az enyimek. Nekem adtad. — De Istenem ! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét ! Egy egész őszt, telet, nyarat végig éljek, nála nélkül , hogy az első ibolyát, a mit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi megérik a fán, ne vele oszszam meg? Anna mélyen fölsóhajtott s két kezét fölemelve, összekulcsoltan szokta fejére, mig szemei megteltek könynyel. E néma tekintet azt mondá : »hát én hány virágnyilást, hány levélhullást várok végig , és várok — reménytelenül — és panasztalanul.« Blanka elérte azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket. — Ne hallgass el, folytasd azt a te okos beszédedet. — Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap írunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beletesszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját. Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, amikor a kis Béla írni fog az apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betűkkel, amik közül némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög hogy vegye föl! Már csak azért is érdemes elmenni Lombardiába, közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember. A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, apró porontyokat, s elmenni katonának, akármilyen nagy az az ember. Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér ! A herczegaszszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok ! A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult azután mindennap Toroczkóról egy levél Manassé számára, amikre ő is tartozott minden hónapban egyszer választ küldeni. Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedvesével hogy tiszteletbeli őrvezetővé avandzsírozott. A másodikban már »virtikli« minőségre emeltetett, (wirklicher gfreiter) a harmadikban káplárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt. Egy esztendővel, biztatták egymást, mikor elváltak,ő lett belőle — öt! Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül. Ötször szakították le az első érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, akivel azt megoszsza. A kis Béla nem csak ákombáriumot, de verset is írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap. Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka több ízben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, elöljárói becsülik, mintája a katonáknak, tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagy befolyású erős ellenségének kell lenni odafönn,aki őt kitartóan üldözi. Blanka tudta jól, hogy ki az és nem kockáztatott haszontalan kísérleteket annak legyőzésére. Családja sem eresztő. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja, még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, ahol egyedül van minden veszély ellen megvédve, ahol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék. Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A legszelídebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte azt. És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kellett magának mindazt a nehéz feladatot elvégezni, amihez annyi vigyázat, éberség, utánalátás, emberekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint a legjobb férfi. Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is elverte a vetéseit aratás előtt két nappal, készpénzen kellett venni a kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmúlt évek megtakarított fölöslegéből. A vasgyár virágzott. Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég. Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát. Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesztesége. Ennek igen természetes magyarázata van. A gyármunka árszabályát a földműves-napszám határozza meg. Ez Franczia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank, Magyarországon és Ausztriában pedig a forint. A frank kétötöd része a forintnak. E szerint a magyar és osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi. Itt már nem tudott Blanka segíteni magán. Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudtak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben eloltották a tüzet, s tizenkét hámor közül hét (!) megszűnt dolgozni. A magánykohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre. A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet. Amit a barbár elődök, az írástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal megtelepítettek, amit ötszázados ipar a kultúra mintaképévé idomította munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni. Blanka e tollvonásban is felismerte a vezető kezet. Tűrt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez igy. Az összeroskadó ipar általános jajkiáltása majd utat tör magának s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fen kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval azt a bajt. Azt írta neki, hogy minden nagyon jól megy. (Folytatása következik.) csodáljuk, hogy a javaslat támadói a harcz hevében messze mennek kifogásaikban, s oly térre viszik a vitát, melyen az legalább ezen javaslat tárgyalásánál nem mozoghat, ha a vitától az eszmék tisztulását, az előnyök és hátrányok objectív föltüntetését várjuk. Az az egy kétségtelen, hogy a gyámügyekre nézve kell a közigazgatási hatóságoknak befolyást engedni, ezt concedálják, ámbár csak föltételesen, azok is, kik a javaslatot még a részletes tárgyalás alapjául sem akarják elfogadni. A dolog természetéből folyik, hogy a községi hatóság, hogy a törvényhatóságok székhelyein az árvaszék, jobban és alaposabban lehet informálva a gyámügyek sajátlagos természetére az egyes esetekben fenforgó viszonyokra, a szükséges intézkedésekre nézve, mint a bíróság. Mert a községi elöljárók, az árvaszéki tagok, másodsorban pedig a szolgabíró és a közigazgatási tisztviselők több és közvetlenebb érintkezésben vannak a közönséggel, mint a bíróságok, miután a bírák hivatalukból kifolyólag oly polotra és oly állásba helyezték, hogy ily körülményes, közvetlen ismerete a viszonyoknak, náluk csak kivétel, holott a közigazgatási tisztviselőknél ez a szabály. Még azon körülmény is, hogy választás alá esnek, a viszonyok alapos ismerete tekintetében garantiának tekinthető, mert így bizonyos, hogy nem fog bennük megtompulni a helyes tapintat a gyakorlati élet követelményeivel szemben, azon finom érzés, mely nem a szigorú jog, hanem az adott tényleges körülmények gondos egybevetése alapján, megoldandó kérdések eldöntésénél okvetlenül szükséges, s mely a bírákban, foglalatosságuknál fogva, lassan kint kihal. Ezt az, ki elfogulatlanul tekinti a viszonyokat, kénytelen beismerni. De habár mindnyájan ezen praemisiák helyességét elismerik, abból némelyek azon furcsa concluziót vonják le, hogy a gyámügyek kezelését mégsem szabad a közigazgatási közegekre bízni. Indokolják pedig nézetüket azzal, hogy a javaslat azon határokon túl is, melyeken belül a gyámügy kezelése a közigazgatási közegekre bizathatik, akarja ezeket hatósággal felruházni, és hogy másodszor közigazgatási közegeink roszak. Ezért aztán elvetik az egész javaslatot. Ez a következtetés pedig téves. Lássuk az érveket egyenként. Az egyik az, hogy közigazgatási hatóságaink roszak. Ez oly suppositum, melyből nem szabad kiindulni, akkor, midőn arról van szó, lehet-e valamely hatóságot bizonyos hatáskörrel felruházni vagy nem. Mert nincs hatóság a világon, mely ne követne el hibákat s akkor már reá lehet mondani, hogy rész. Ha ezt az elvet követjük, akkor bíróságainkra sem volna szabad a gyámügy kezelését bízni, mert azokról is lépten-nyomon, az országházban, a sajtóban, a közönben halljuk hogy roszak. Ha azt találja valaki, hogy roszak a közigazgatási hatóságok, nem segítünk a hainn, aváltal hinrv plánmin, Viatási-firükből oly teentartoznak. De segítünk az által, hogy javítjuk a szervezetet. Ez meg is történt a közigazgatási hatóságokra nézve a törvényhozás által legújabban életbe léptetett reformok által. Ezen új szervezetben a közigazgatási hatóságok már most szép sikerrel működnek s ha még kezükbe adatnak határozott törvények, ha az eljárás szilárd formák által szabályoztatik, ha nem lesznek kénytelenek jövőben mindent az ingadozó gyakorlat, elévült törvények és saját belátásuk alapján eldönteni, hanem rendelkezésükre fognak állni irányadó törvényes szabályok, akkor azt hiszszük, hogy működésük nemcsak hogy, mint jelenleg, panaszra nem fog alapos okot adni, hanem osztatlan elismeréssel fog az egész ország részéről találkozni. Addig pedig, míg a közigazgatási hatóságok jelen szervezetükben roszaknak nem bizonyultak be, addig nézetünk szerint nem állíthatja oda a törvényhozás, mely a közigazgatási hatóságok reformját alig egy évvel ezelőtt helyeselte, sarkigazság gyanánt a tételt: közigazgatási hatóságaink roszak, tehát nem