A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-14 / 41. szám

Tarnóczy Gusztáv a szabadelvű párt elégedetlenei sorába tartozik. A kormány ál­tal beter­jesztett adatokat nagy fáradtsággal tanulmányozta s sajnálja, hogy a miniszter nyilatkozatai után, melyek ez adatokat meg­­bizhatlanoknak mondták, nem veheti tanul­mányainak hasznát. Vidliczkay József a külön vámterü­letet védte föltétlenül s azt bizonyítgatta, hogy az 1878-ki törvényhozás gazdasági te­kintetben ismétli a 67-ki hibáit. Perényi Zsigmond báró sem föltétle­nül jóknak, sem föltétlenül rosszaknak nem tartja a javaslatokat; rájuk szavaz, mert a jelenlegin kívül nem lát possibilis kormányt, s attól tart, hogy ha létesülni találna a pro­vizórium, annak elteltével csak ilyen , vagy még rosszabb javaslatok kerülnének a ház elé. Az ülés végét interpellációk vették igénybe. A képviselőház ülése február 13-án. Az esti lapunkban közlöttek után Perényi Zsigmond b. szólalt fel, ki az előtte szóló Tarnóczy­­nak megjegyzi, hogy ha ő theóriában nagyon takaré­kos is, in praxi nem nagyon az, mert nem nagyon ta­karékoskodik az idővel. (Derültség a középen.) Átalán beszédében, mint az idei szüretben, kevés volt a szesz és czukortartalom. (Derültség.) Áttérve tulajdonké­­pem­ tárgyára, konstatálja, hogy 1867 után csakha­mar kezdte a kormány érezni a kiegyezés gazdasági részének hiányait, de azért nem kísérlette meg azo­k ellen tenni, pedig ott volt az öt évi felmondási idő. Vájjon miért nem tett ? Vagy mert nem akart ily kényes kérdésbe belefogni; vagy mert nem tartotta időszerűnek a kérdés akkori felvetését; vagy mert talán úgy gondolkozott az akkori kormány, hogy va­lamikor csak elérkezik a szabadulás órája, a tíz esz­tendő, majd akkor lehet tenni, vagy tegyen majd az, a­ki akkoron a kormányon ül. Végre tehát elérkezett a tíz esztendő, tartós, súlyos viszonyok között. A kiegyezés mikép leendő megkötésétől vártuk a szabadulást és kötöttünk ah­hoz bizonyára túlzott reményeket; szorongva néztük kezdettől fogva az alkudozások menetét és ez érzés annál inkább lett szorongóvá, minél inkább láttuk az alkudozások folyamában reményeink légvárának oszladozását. Végre hosszas huzavonás után, miután a kor­mány beadta lemondását, de ő felsége által újabb megbízatást nyert, megszületett az alku a jelen for­mában előttünk fekvő részleteivel. Midőn az alkudozás eredménye ismeretes lett, már a megtámadások özöne indult a kormány fejére, s ez a jelen vita keretében érte el tetőpontját. Azon nézetnek is hallott itt kifejezést adni, hogy a kor­­­mánynak ragaszkodnia kellett volna lemondásához akkor, ha látta, hogy közgazdászati igényeinknek és jogos követelményeinknek megfelelő alkut nem lé­tesíthet. De akad­t, vagy akadt volna-e azon körülmé­nyek közt, az alkudozások azon stádiumában oly fér­fiú, ki magára vállalta volna a felelősséget, hogy ak­kor jobb alkut létesít ? Megengedhető lett volna-e akkor, a minden téren pangó viszonyaink közt, egy netaláni gazdászati vagy más krízis felidézése, mely azonban a gazdászatit is okvetlenül maga után vonta volna? Visszariadt akkor ennek még gondolatától is nem vállalkoztak. Megmaradt tehát a helyén a Ti­sza kormány azon súlyos körülmények közt, és ezért a parlamenttől és azon országtól nem gáncsot, hanem elismerést érdemelt. (Helyeslés a középen , ellenmon­­­dás balfelől.) Ő a jelen javaslatok mellett nem lelkesül, de nem tartja őket oly rosszaknak, mint állítják , a pro­vizóriumra pedig nem érez hajlandóságot,mert egy-két évi adatgyűjtést a jelzett czél elérésére nem tart elégségesnek. Különben, kik ez ad"*ayujcést ma úgy sürgetik, jól tették megkezdik ezt, mikor utcnjukban állott volna. (Úgy van­­ a középen.) Érti az önálló vámterület mellett föllépők álláspontját. De Bittóét s a provizórium mellett fölszólalókét nem, mert ez lehetővé tenné, hogy évek múlva (lehet, hogy mások) ugyanilyen vagy még rosszabb kiegyezéssel álljanak a ház elé. Ezután így szól : Az ország közvéleménye az Ausztriával szemben megindítandó kiegyezési alku­dozások tekintetéből is üdvözölte a volt Deákpárt és balközép egyesülését, hogy ebből kifolyólag oly kor­mány jöhessen létre, melynek szava — nálunk majd­nem az egész nemzet támogatására számíthatván — a másik egyezkedő féllel szemben annál nagyobb sulyával bírjon, s én, t. ház, azon kérdéseket teszem fel magamnak, vájjon az időben volt-e képzelhető más kormány a mainál, volt-e képzelhető a megkezdett alkudozások folyamán, s ha körül­nézek a t. házban és kint az országban, vájjon képzelhető-e más kor­mány ma. (Mozgás és derültség balfelől. Halljuk!) Én meghajtok a t. képv. urak meggyőződése előtt, de ugyanakkor kérem, kegyeskedjenek az én meggyőző­désem iránt is megengedni. (Zaj.) Mondom, én ezen kérdésekre nemmel felelek. Lehet-e tehát hinni, hogy egy időszaki, kisérleti kormány, ha támogatva is egy jóakaratú hazafias párttól, de mindenesetre csak­is egy ingatag, bizonytalan többségre támaszkodva, vagy mondjuk egy más kormány ma hason körülmé­nyek között, ha találkoznék is valaki, mit alig hiszek, ki kész volna magára vállalni a felelősséget, hogy a mai körülmények között jobb alkut képes létrehozni; mondom képzelhető-e, hogy egy ily kormány, mely nem lett volna képes, vagy nem volna képes ma lat­ba vetni egy nagy parlamentáris többség által köl­csönzött és nem csak befelé, de kifelé is ható, min­denesetre nem megvetendő morális súlyt, hogy egy ily kormány előnyösebb, jobb alkut lett volna képes létrehozni, vagy hogy ma jobb alkut létesíthetne ? Vagy, te hát, az ajánlott provizóriumot sza­bad-e elfogadnunk ? szabad-e megengednünk, hogy jelen sajnos viszonyaink között, a közgazdasági éle­tünk minden terén észlelhető bizonytalanság tápot nyerve, általunk még továbbra is kiterjesztessék ? Nem kötelességünk-e, mint Pécsy gróf­­. képviselő­­társam tegnapi beszédében hangsúlyo­zó, megállapo­dott helyzetet teremteni, (Zaj balfelől.) véget vetni a mindenre bénítólag ható bizonytalanságnak, hogy alkalmat adjunk a fejlődhetésre annak, a­mi életké­pes. (Helyeslés a középen.) Nem érdekünk-e épen nekünk, te hát, e viszályt megszüntetni a monar­chia két fele közt, nem érdekünk e, hogy az ellensé­geskedés évekig kinyújtó elmérgesítését a mai köz­­gazdasági viszonyaink és ily külpolitikai láthatár mellett, mondom, nem-e kötelességünk épen nekünk, ha kell, áldozatok árán is odahatni.(Ellenmondás bal­felől,) hogy a függő kérdéseket és a monarchia két fele közti differenciákat kiegyenlítsük a végből, hogy erőnk, hatalmunk egész súlyát összegezve fordíthas­suk annak idején, ha kell, kifelé ? (Helyeslés a kö­zépen.) Mert, t. hát, lehet, hogy tévedek, de én nem bírom soha elfelejteni azt, — elég sajnos, hogy úgy van,— de hogy mi vagyunk azok a monarchiában, kik esetleg mindent veszíthetnek. Meggyőződésem, te­hát, hogy más időkben nem feküdnének előttünk ily javaslatok. Meggyőződésem,­­ hogy más körülmények közt a kormány e javaslatok­hoz nem ragaszkodnék oly szigorúan és rég átadta volna a tért vagy átadná ezt ma másnak, hogy mél­­tóztassák tehát megpróbálni, vájjon képesek-e jobb alkut létesíteni. De ama szomorú közgazdasági vi­szonyaink és ily külpolitikai helyzettel szemben a kí­sérletnek nincs helye. (Helyeslés a középen.) Elfogadja a javaslatokat. (Helyeslés a középen.) Pogonyi Dénes visszautasítja, azon a nem­zetnek adott szegénységi bizonyítványt, mintha más kormány hazánkban lehetséges nem volna. (Élénk helyeslés balfelől i s tagadja, mintha a keleti kérdés­ben, a bevégzett tények bekövetkezése után mi érde­keink megvédésére tehetnénk még valamit. (Úgy van­ balról.) A tárgyra áttérve, szóló az önálló vámterület hívének vallja magát (Helyeslés a szélső balról), s azon hitének ad kifejezést, hogy a kormány javasla­tai által teremtendő helyzet még az eddiginél is rosz­­szabb lesz. Nem fogadja el a javaslatokat. (Helyes­lés bal felől.) Vidliczkay József szerint az 1867-ben elkö­vetett hibát, az ország státusgazdasági érdekeinek figyelmen kívül hagyását folytatja a czentrum s a kormány ma is. (Úgy van­­ balról.) Két indok hoz­ható föl komolyan a vámszövetség ellen ; egyik, hogy benne is érvényesíthető a szabad kereskedelmi poli­tika, másik, hogy Ausztria legnagyobb konszumen­­sünk. De e tényeknek egyike sem áll. A jelen ja­vaslat a szabad kereskedés terén is visszalépés, s sta­tisztikai adatok bizonyítják, hogy Ausztria kivite­lünkből mily csekély részt fogyaszt. Ő a külön vám­terület nélkül nem bízik hazánknak sem gazdasági, sem financziális reorganizácziójában s csak ez egy eszköz által reméli elérhetni, hogy hazánkban tőke is képződjék, melyet fölhasználva, kulturállami föl­adatunknak is eleget t­ehetünk. C­áfolja Korizmics, Széll Kálmán és Jókai beszédét ; ez utóbbival szem­ben arra utal, hogy legkevésbé vannak megterhelve az ázsai és afrikai sivatagok. Nem fogadja el a javas­latot s azon külön véleményre szavaz, mely az önál­ló vámterület alapján áll. (Helyeslés balról.) Ezután a vámügyi vita megszakíttatott s Hei­dl és Simonyi Ernő nyújtották be esti lapunkban kö­zölt interpelláczióikat. Legközelebbi ülés holnap 10 órakor. Tárgya : a vámügyi javaslat folytatólagos tárgyalása. IX. Pilis és az 1848-ki olasz forradalom. (Diplomácziai adatok.) Az olasz negyvennyolcz története ké­pezvén egy időben kedvencz tanulmányom tárgyát, szorgosan kutatom mindazon adatokat, melyek ama nevezetes korszakra fényt deríthetnek, s rendelkezé­semre állván a nápolyi állami levéltár gazdag gyűjte­ménye, különösen az akkori diplomácziai levelezésekre fordítom figyelmemet, így jutottam birtokába a nápo­lyi királyi kormánynak az angol, ausztriai, franczia, orosz, római, turini s flórenczi udvarokkal 1846— 1849-ig folytatott nagy fontosságú levelezései hű má­solatainak, melyek most annál több becscsel bírnak, miután az 1875-ben életbe lépett új olasz levéltári szabályzat szerint amaz iratok csak a jövő század elején fogják a történelmi kutatás tárgyát képezhetni. E gyűjteményből szakítom ki a következő adatokat. Az olasz negyvennyolczas mozgalom, mint tud­va van, 1846-ban IX. Pius pápa trónraléptével vette kezdetét. Gioberti, D’Azeglio, Mamiam, Garibaldi, sőt maga Mazzini »Dio e P­a­t­r­i­a« (Isten s haza) jelszavával az uj pápától, ki a XVI. Gergely által sújtott politikai foglyok amnestiájával s nagymérvű reformokkal kezdette meg uralkodását, várták Itália AUSZlYlä Vtill/jii kliSOu Cl v/i Alvix" róffióconvero "ilruvii egész Olaszországban. Róma jön ezentúl főhadiszál­lása a Giovine Italia s valamennyi olasz for­radalmi secta legmerészebb szóvivőinek. Itt kerültek ki sajtó alól a leglázitabb forradalmi röpiratok, innét kaptak parancsokat a mindenfelé elágazott forradal­mi comiték, s Ludolf gróf, Nápoly követe, Rómá­ban egy 1846. szeptember 5 -én kelt titkos jelenté­sében keservesen panaszkodik a pápai kormány közönyössége, vagy tán tehetetlensége ellen. Bolog­nában annyira ment a IX. Pius iránti rajongás, hogy amnestia-törvényét márványtáblára vésvén s azt egy köztéren kiállítván, kényszeriték az előtte elmenőket, hogy kalapot emeljenek. Jesiben XVI. Gergely szob­rát végig hurczolták az utczákon, s aztán darabokra törték. Camerinoban a jezsuitákat bántalmazták , s magában Rómában G­a­v­a­z­z­i barát a Santa Maria degli Angioli templom szószékéről hir­dette Itália újraébredését, míg Ch­ernacchio , a híres római népvezér nyílt tereken irtó háborúra buzdítá a népet a haza zsarnokai ellen. Örök emlékezetűek maradnak IX. Pius sza­vai : »B­e n­e d i t­e, o gran­dio, I­ta­l­ia«­­— az első s egyszersmind utolsó áldás, mely a Vatikánból Itáliára mondatott. Mindazonáltal P­­­o N­o­n­o nem volt annyira olasz, mint katholikus; ő csak úszott az áradattal s a nápolyi követ már uralkodása első napjaiban állitá, miszerint »nagyban fognak csalódni azok, kik szabadelvüséget várnak, nem mondom a pápától, a mi lehetet­­e­s, de államtitkárától is. A testvériség és szabadság e folytonos hangoztatása különben — mond a követ — inkább arra van számítva, hogy a pápa compromit­­táltassék.« (Ludolf gróf 1846. okt. 8-ki jelentése.) Már 1848 elején, midőn óriási néptömeg gyűl­vén össze a Quirinál-téren, hangosan éltetve a pá­pát, követelve újabb reformokat. IX. Pius a palota erkélyéről erélyes szavakat intézett a tüntetőkhöz, s fölemlítvén mindazt, mit már addig népéért tett, még többet is ígért ; de csak ne kívánjanak tőle oly re­formokat, — mondá — melyek az egyház intézmé­nyeivel és saját lelkiismeretével ellenkeznek, mert ez esetben nem maradna egyéb hátra, mint visszavonul­nia s átengednie népét az anarchiának ; első és leg­szentebb kötelessége lévén érintetlenül megőrizni utódjai számára a reábizott letéteményt. IX. Pius meg is tartotta szavát, engedélyezett újabb reformokat, alakított nemzetőrséget, világi mi­nisztériumokat egy Mamiani s egy Rossi elnöklete alatt; megengedte az olasz szövetség (L­e­g­a 11 a­­iana) megalakulását, s képviselőinek Rómában való gyülésezését; de midőn látta, hogy a Mamiani-minisz­­terium egy egységes olasz köztársaság megalapítása után törekszik, s midőn az ezt követett minisztérium elnöke Rossi gróf, mérsékeltebb elvei miatt a nép által meggyilkoltatott (1848. nov. 16-án,) a pápa is beváltotta szavát s nov. 24. éjjelén titokban eltávo­zott Rómából, Gaeta felé vevén útját. Kisérték őt, vagyis inkább megelőzték útjában Franczia­, Spanyol­­ország s Portugália követei, kiket nyomban a nápo­lyi is követett IX. Pius a következő sajátkezű leve­let hagyta hátra háznagya Lacchetti őrgróf számára : »Bölcseségére s becsületére bízzuk önnek, hogy Gallett miniszter urat eltávozásunkról értesitse s úgy neki mint a többi miniszternek a paloták személyze­tét, s a mi még inkább szivünkön fekszik, a város rendét s nyugalmát melegen ajánlja. — November 24-én 1848. IX. Pius« November 27-én ismét Mamiani Terentius vette át a külügyminiszteri tárczát, míg IX. Pius Gaetaból ugyanez napon bocsátó világgá ismert til­takozását, tudatván a hatalmakkal, hogy a történt merényletek után szükségesnek látta ideiglenesen el­hagyni az örök várost, hogy szent személye biztos legyen a néperőszak merénletei ellen, s teljes sza­badsággal gyakorolhassa apstoli tiszteségét. IX. Pius, ki mind­égy következetes maradt elveihez, az olasz forradalom teljes le­veret­ése után 1851. ápril 12 én tért visza egy ünnepélyességgel Rómába. (váry Lipót: A vámügyi vita az oszták képviselő­­h­ázban — febr. 13. Az osztrák birodalm­gyors tegnap folytatván a vámtarista tárgyalását a va mindinkább olyan jelleget kezde ölteni, mely azt mutatja, hogy ott a védvámos és szabadkereskedő irány vt harczol egy­mással. Négy szónok beszélt kettő a védvám ,kettő a szabadkereskedelmi irány melett. Az első szónok P­ac­le­v, a klagenfurti keres­kedelmi kamra követe, ismeetes védvámos agitátor, beszédében a következőjét mondá: Vámpolitikánk eddig utánzása volt a néninek, csak törekszik, hogy az összes kereskedelmi cikeket lehetőleg kisszámú vámtételekbe sorozza. Am­ity egy rovatban sorozott czikkek azonban igen küű­böző értékűek. E differen­­cziák az egységes vámtételen egy bizonyos finom­sági fokig kiegyenlíttettek ,de a­mint a tariftaművé­­szek az ipartól a védelem sükségességét elvitatták, annál alacsonyabb lesz a mnomsági hatás minden rovatban, s annál mélyebbe nyomatott le Ausztriá­ban az átlagos gyártás. A szóló itt hosszat tárgyalj­a Ausztria produc­­tionális föltételeit, szembe a külföldéivel, és az or­szágnak e téren való hazamaradottságát. Tagadja, hogy a kormány jelenlegi tariffapolitikája alkalmas volna a bajokon segíteni. Kiemeli, hogy a kormány- előterjesztésben egyátalás nem foglaltatnak elégsé­ges elemek az egyes tarifa­tételek kiszámítására, holott pedig, a­míg ez így nem lesz, a vámkérdést végleges és szerencsés megoldásra juttatni nem lehet. Azon nézetben van, hogy Ausztriának és Magyaror­szágnak jól felfogott érdke nem az, hogy egymás­sal kölcsönösen szembe álljanak. A szónok így végzi szavait: »Most a kérdés politikai oldala nyomul elő­térbe, s a nép javára való minden tekintetnek félre kell ez elől állni. Ma arról van szó, hogy a kiegyezés akadályai vasseprővel elsöpörtessenek. Itt a kormány­hoz azt a komoly kérdést kell intéznem, várjon az ipari vámokat valóban kompenzationális tárgyakat tekinti-e a kiegyezési alkuban? Az osztrák ipar ebbe soha és semmikor bele nem egyezhet. Vagy lehet egyesíteni a birodalom lét felének érdekeit a vámkö­zösségben s akkor azt, ami nekünk szükséges, nem lehet compenzatiónak tekinteni,­­ vagy pedig a magyaroknak szabad kereskedés kell, a mint nekünk a védvám, és akkor a közös vámterület ki van zárva. (Helyeslés.) Magyarországnak persze jobban kell a mi 70°/o-ünk, mint nekünk az ő 30°/o-juk. Az osztrák iparosok azonban tiltakoznak az ellen, hogy egy el­hibázott kiegyezés bűnbakjául tekintsék őket. T e u s c h 1 határozottan ellene nyilatkozik a monarchia gazdasági szétválásának. Az iparosok azon kívánsága, hogy egy minimális tarifra állíttas­sák föl, mely ne a produktiót, hanem a producrense­­ket védje. Nagy Frigyes egy rendeletére emlékezteti őt, ki midőn az általa franczia mintára fölállított porczellángyár nem akart boldogulni, parancsot adott ki, hogy minden zsidó, a­ki házas ember, tartozik a a porczellángyárból 100 tallér ára porczellánt vásárolni. A szabadelvű irány a cultura életében mindenütt tért nyert már, s a gazdaság terén is a jól­lét forrásául fogták fel azt. Azért sajnálja, hogy a szédaink iránt évek óta ápolt jo­gviszonyokat egy­­szere megszakítja. Dr. Peer: Az Ausztria és Magyarország közti viszonyok fejtegetésével foglalkozik, s különösen Ausztriának Magyarországhoz való kereskedelmi vi­szonyaival. Az osztrák ipar átlag 2/s ét viszi Magyar­­országra terményeinek. De Ausztria vásárol Magyar­­országból is. A magyar kivitel föllendülése épen azon időtől datálódik, mikor a vámsorompók Ausztria és Ma­gyarország közt lehullottak, 1851-ben. Akkor az a magyar közmondás, hogy Magyarország saját zsírjá­ban fulad meg, alkalmat adott azon elmélkedni, hogy nem az osztrák mezőgazdaság fulad-e meg Ma­gyarország zsírjában. A magyar talaj bizonyára van annyiban előnyben az osztrák fölött, mint az osztrák ipar a magyar fölött. Magyarország mezőgazdasága még ma is tetemes befolyást gyakorol Ausztriáéra sok vidéken. Felhozza ezután a magyar kivitelről szóló statisztikai adatokat, melyekből kimutatja, hogy a kivitel épen 90 milliót tesz, mely összeg épen megfelel a Magyarországba vitt osztrák gyártmá­nyok értékének. Azon ellenvetésre, hogy az Ausz­triába szállított magyar termelvények nincsenek meg­adóztatva, felhozza, hogy ők a magyar terményeket nem veszik megadóztatatlan, mivel a magyar föld­adó 1868-tól 1877-ig 24 millióról 36 millióra emel­tetett, melynek jelentékeny része Ausztria direct adóira háríttatott át. A magyar iparról szólván, azt mondja, hogy ez egyátalán nem oly jelentéktelen, mint feltün­tetni törekesznek. Ez áll első­sorban a magyar vas­iparról, mely évenként 3 millió mázsát importál Ausz­triába s azonkívül még tetemes mennyiségű vas- és aczélárut. Magyarországnak azon kívül olcsó nyers­terményei vannak, s ipara igen gyorsan fejlődnék, ha a Chauvinismus (!) akadályozólag ellene nem működnék; mert »magyar« ipar, úgymond a szó­ló, nem lesz soha (?), hanem igen is »magyaror­szági«, mivel az iparnak kosmopolita jelleget kell viselnie. — Ez ipar megléte következtében tagadja a szónok, hogy Magyarország, ha gazdasági önállóság­ra jutand, szabadkereskedelmi politikára adja magát, mivel az a magyar gyáripart rögtön tönkre tenné. A szóló határozott védvámos politikát követel Ausztria részére, mert, úgymond csak ez tarthatja meg és fejleszheti tovább az osztrák ipart, melynek tétele nélkül Ausztria nem vállalhatta volna el a terhes 70%-nyi quóta-arányt. Granitsch hosszasan nyilatkozik a védvá­­mosok törekvései ellen. Az autonóm vámtarifta csak nagy iparágak romjain épülhet föl. Ők, kik a vám­szerződés mellett s az autonóm tarifta ellen a küzde­nek, fenn akarják tartani az ipart s védeni a beruhá­zott tőkét, s egy leendő ipar kedvéért nem akar­ják a fennállót veszélyeztetni. Felhozza, hogy a fo­nóknak sikerült a középfaju fonalra vetett vámot 2 írttal fölemeltetni s miért ? azért mivel ez a fonal Ausztriában nem gyártatik. Hogy tehát a fonóknak kedvök legyen e középfinomságú fonalat készíteni, el­vonták azt a takácsoktól, kiknek mindennapi kenye­rüket képezte. A szónok tud képzelni jólétet Ausztriában akkor is, ha a finomabb fonalat nem a belföldön ké­szítik. Az iparosok nagy része korántsem kiabál úgy a vámemelés mellett, mint állítják. Erre vonatkozó­lag a következő tényt hozza fel: Csehországból te­kintélyes iparosok felkérték őt, hogy lépjen fel az auto­nóm vámtarifa ellen. Kijelenték a mellett neki, hogy nem bízván abban, mikép az átalános érdek és a véd­­vámot ellenző iparosok érdeke a birodalmi gyűlésben elég méltánylást nyerjen ,a magyar parlament egy tagjához fordultak, hogy az osztrák ér­dekeket a magyar parlamentben képviselje. (Nagy sensatio.) Íme ily eredményei vannak a túlhajtott védvámos mozgalomnak. A pánszláv irány ellen. Zólyommegye nagynevű alispánja, Grün­­wald Béla »A felvidék« czim alatt hazafias érzü­let által sugalt élénk s lelkes röpiratot bocsátott ki a felvidéken uralkodó pánszláv irány ellen. Melegebb hangon, nagyobb őszinteséggel s tárgyismerettel írott mű magyar nyelven rég jelent meg. Költői felhívás, lelkes kiáltó szó ez, mely kétségkívül mély hatással lesz mindenkire, ki elolvassa s mely még a jelen idő­ben sem fog eredménytelenül elhangzani. Grünwald a pánszláv áramlatot, ha jelenleg veszélyesnek nem tartja is, oly társadalmi s politikai sebnek tekinti, melynek megorvoslása a legégetőbb feladatok közé tartozik. Erőteljes nemzeti politikát sürget s kárhoztatja a volt magyar kormányokat, hogy e tekintetben nemcsak nem léptek föl kellő erélylyel, de valóban megbocsáthatlan közönyt tanú­sítottak. Vádjai ellenében nem c­élunk most a kor­mányt védeni, hiszen azok — legalább a jelen kor­mánynyal szemben inkább a részletekre vonatkoznak — s egészben bizonynyal maguk a vezérférfiak is osztoznak szerző nézetében. Csak rá akartunk mu­tatni e jelentékeny műre, mint olyanra is, mely a felvidék nemzetiségi viszonyait legalaposabban is­merteti. Mert nem lehet tagadnunk, hogy e viszonyokat eddig nem ismertük — legalább a fővárosban. Min­denki azt hitte itt, hogy a Matica s a három pánszláv gymnázium beszüntetése után a viszonyok jelentéke­nyen megjavultak s ma már komolyabb baj alig van. Grünwald műve adatokat hoz elő, melyek az ellenke­zőt bizonyítják. Csak egy pár számot említünk föl : A felvidék tiz megyéjében a pánszláv párthoz tartozik 268 r. kath. és 99 ev. lelkész; 730 római kath. és 263 ev. t­a­n­­­t­ó; 1 mérnök, 5 orvos, 68 ügyvéd, 4 megyei tisztviselő, 98 köz­ségi jegyző; 30 egyén a bíróságoknál bírói s más minőségben :2 kir. közjegyző; 1 kir. adófelügyelő ; 8 gymnáziumi, 4 képezdei ta­nár; 10 távirász ; 11 postamester stb. A felvidé­ken legfontosabb 5 távirdaállomáson van egy német, három nyilt pánszláv s csak egy magyar érzelmű hi­vatalnok. A felekezeti iskolákban 1631 tanító közül 993, tehát felénél több áll a pánszláv párt szolgála­tában. Különösen az esztergomi érsek s nyitrai püs­pök megyéje van a métely által megtámadva, de leg­inkább a lutheránus egyház. Tíz me­gyében az ágostai hitvallásnak 178 papja közül 99 pánszláv s csak 79 magyar érzelmű, 361 tanítója kö­zül pedig 263 a pánszlávizmus hive. A viszonyok még sötétebbek, ha a magyar nyelv uralmának hanyatlását veszszük szemügyre. Bars­ és Nyitra megye között harminczhat szép magyar község tótosodott el. Pozsony­­megyének egész vidéke, mely Nagyszombat­tól kezdve a Vág s az úgynevezett érsekujvári vagy Kis-Duna között terül el,egykor teljesen ma­gyar volt, ma pedig tiszta tót. Sárosme­gye nagyobb része szintén magyar volt egykor s ez is tettá lett. Nem írjuk ugyan alá Grünwald minden adatát, mert hiszen a politikai meggyőződések után statiszti­kát készíteni — bármily adatok álljanak is az illető rendelkezésére — kétségkívül igen nehéz, de azon férfiú, ki ily határozott számokat mer közleni, ki egyes intézeteket név szerint is megnevez, igy a bécsi Pasmaneumot, a prímás nagyszombati tanítóképző intézetet stb., az olyan férfiú végül, ki évek óta úgy semfitmflj jagjpsk.politika zászlóvivye­ a meg legyünk győződve szava után, hogy a pánszlá­vizmus — az orosz rubelek által segíttetve, mint adatok által bizonyítja — még most is virágzó s hatalmas pártot képvisel. E párt tagjainak legna­gyobb része szerző szerint is tehetetlen s tehetség nélküli egyénekből áll, mig a tótság zöme határozot­tan hazafias irányú, de maga azon tény, hogy a pa­pok s tanítók között (devalváljuk bár az általa köz­­lött számokat) a pánszlávok pártja oly nagy, méltán megdöbbentő lehet. Grünwald — mint említők is­­— erélyes nem­zeti irányú politikát követel. Elsass s Lothringia pél­dájára hivatkozva, utal e politika nagy hatására, nem feledvén el felemlíteni azon ismert bajokat, melyekkel nemzetünknek önfentartássa érdekében megküzdenie kell. Sajnos azonban, hogy pozitív rendszabályokat nem ajánl s még a felekezeti autonómia czélba vett korlátozásának módját sem részletezi. Műve átalá­­ban inkább a baj megismertetése s a figyelem fel­hívása. S még egy pár szót Grünwald könyvéről, mint irodalmi műről. Grünwald kész író, műve az első sor­tól az utolsóig szép költői nyelven van írva, itt-ott pathoszszal, mely azonban sehol sem túlzott. Minden fejezet előtt egy-egy idézet áll Zrínyi hazafias művei­ből s itt-ott szép kitérések. Az egész, mint irodalmi mű, igen kedves olvasmány. A főváros vízvezetéke. A fővárosi vízvezeték ügye a belügyminiszter legújabb leirata által eldöntetett. A közmunkák ta­nácsának határozott ellenzése daczára, engedett a miniszter a városi képviselők sürgetésének, s megen­gedte a jelenlegi állomásnak bővítését. Sőt ezen épí­tés szokatlan gyorsasággal már meg is kezdetik. Én nem tudom aggodalmamat leküzdeni, hogy ezen eldöntés kárára fog válni a főváros egészség­ügyének. Ezen provizórius bővítés útját, fogja állani a helyesebb, végleges vízvezetéknek. Egy tál len­cséért eladjuk ma a reményt is, hogy egyhamar ja­vulhasson vízvezetékügyünk. Igaz, a miniszter elren­delte, hogy egyszersmind azonnal lépések tétessenek a végleges vízmű kiépítésének tanulmányozására is. Azonban azt hiszem, hogy a miniszter jó szándéka eredménytelen fog lenni. Hol legyen kedve a főváros­nak újra vízvezetékre pénzt kiadni, ha most kiad ugyanarra 300 ezer irtot ? A bővítéssel, a provizó­riummal megelégesznek; a seb be lesz tapasztva; arra pedig lesz mód, hogy 25—30 év előtt, míg a je­lenlegi generátió él, ne kelljen többé vízre költeni. Hisz a jelenlegi provizórium 10 évnél hosszabb ta­nácskozásba került, mennyit lehet tanácskozni egy végleges terv fölött! Pedig alapos javítás e terén okvetetlenül s mielőbb szükséges. A jelenlegi vízvezeték, a terve­zett bővítéssel együtt — ugyanis — nemcsak teljesen elégtelen köztisztasági szem­pontból, de egyszersmind igen veszélyes is az egészségügy szempontjából. A jelenlegi víz­állomásnak, a tervezett bővítés­sel együtt azon legyőzhetlen hiánya van, hogy telje­sen képtelen az elégséges mennyiségű vizet szolgáltatni. A főváros jelenlegi czélszerűtlen csator­názási rendszere mellett egy dolog van, a­mi ennek ártalmasságát, utálatosságát némileg csökkenthetné: a bőséges víz. Ha minden házban már jelenleg vagy mielőbb, legalább 200 liternyi víz használtat­hatnék el naponta minden egyes lakos által, akkor a csatornákban a sárlerakodás, ennek rothadása, már most is jelentékenyen szüntethető volna. Mennyit nyerne a főváros egészsége, mennyit kellemessége, hisze ily gazdag vízelhasználás mellett. Lehetséges volna nyáron utczáinkat is nemcsak felöntözni, de egyenesen fölmosni. Mi azt gondoljuk, ha utczáinkra párisi minta szerint nagy »kandeláber«-eket, meg »pixroir«-okat állítunk föl, akkor hasonlítunk Párás­hoz. De Párásban a közkényelemnek s tisztaságnak nem ezek a jellegzői, hanem a bőséges viz, a­melylyel minden reggel az utczák föl­mosatnak. Nem annyira a párisi fényűzést, ha­nem inkább az ottani tisztaságot kellene utánoznunk. S mit teszünk mi ? Mellettünk a fenséges Duna, s mi majd megfutunk a porban, szennyben. Fukarkodunk a vizzel, alig 50, s a bővítés kiépítésénél talán 80, legfölebb 100 liter viz jut egy-egy lakosra; s ezen csekély vizelhasználást is még pazarlásnak tartjuk s magas dijakkal, zaklatással, vízórákkal igyekszünk azt korlátozni! Abderita gazdaság. Bőséges s olcsó viz az első szükséglete egy nagy városnak; e nélkül piszkos, egészségtelen nagy falu marad. És én ismétlem, a tervezett bővítés kiépítése után reményünk sem lehet egyhamar bőséges vizet nyerhetni! Egy más szint oly komoly hiánya a jelenlegi vízállomásnak, valamint a tervezett bővítésnek is, hogy vize egészségi szempontból veszé­lyes lehet. A vízvezeték ép­tésének fő czélja mindenütt, s Budapesten is, hogy a lakosság megoltalmaztassék azon veszélytől, a­mit egészségére hozhat a beszeny­­nyezett talajból vett ivóvíz. Városaink talaja min­denütt — s egy értekezésemben kimutattam, hogy Budapesten is — be van szennyezve a csatornákból, árnyékszékekből, piszkos udvarokból a földbe szivár­gó rohadó anyagok által; a kutyiz ezen anyagokat magába veszi, s ez által — a nélkül hogy szine, vagy ize, szaga­, vagy hogy vegyi tulajdonsága azt elárulná — veszélyesen fertőzötté válik. Különösen veszélyes, ha typhus- és cholera-betegektől jut a víz­be szennyező anyag. Az orvosi tapasztalás számos typhus- és cholerajárványt ily módon fertőzött víztől származtat. Fővárosunk jól tudta mindezt, tudta, hogy ta­laja s ivóvize fertőzött, tudta, hogy alig van város Európában, a­mely oly magas typhus- és cholera­­halálozással bírna, mint Budapest*), azért határozta el vízvezeték építését. S a hely, a­honnét jelenleg nyerjük vizünket, s a­merre azt bővíteni kivánják, ezen hely szerencsésen lett választva? Technikai, gazdasági szempontból, még talán vegyi szempontból is e hely czélszerű lehet, egészségi szempontból azonban teljesen hibás, veszélyes az. Menjünk oda s nézzük meg. A régi »flottila«­­házból éppen azon irányban futott azelőtt éveken keresztül egy nyitott, piszkos csatorna a Dunába, a­hol jelenleg a szülőkutak vannak. A Dunapart pedig, fel a Margit-hidig, ott a­hová most az uj szülő csatornát kivánják lefektetni, szemétlerakodó, nyilt pöcze-gödör volt évek óta s részben ma is az. Ez a talaja a tervezett vízvezetéknek! Nézzék csak meg! — De ez nem minden. Azt is tudnunk kell, hogy a Dunaparton, a leendő vízszűrő mentén csupa szegény népesség lakik, kiknek lakásai, házai, udvarai a pi­szoktól visszataszítók, s ezen házak, udvarok talaján át szűrődik a leendő vízvezeték vizének nagy része. Sőt még ez sem minden. Én jegyzőkönyveim, térké­peim nyomán évek óta figyelemmel kísérem Pest minden utczájának, házának egészségi viszonyát. Ezen térképek nyomán, a­melyeket szakértőknek bármikor bemutathatok, meggyőződhetik bárki, hogy ép­en azon tája a fővárosnak, a­melyen a vízvezeték jelenleg, s a bővítés kö­vetkeztében a jövőben is vizét nyeri, a legveszélyesebb typhus- és cholera­­fészkek egyike. _ A „„„ „11 1, oll AW. Vi A «jr A 0911 pnlril f Q 17 Q Dunából nyerik a vizet, s nem a talajból, de ez nem egészen áll. Én folytonosan vizsgálom vegyileg a fő­város különböző ivóvizeit, igy a Duna vizét, a vízve­zeték vizét, s egy közeli kút vizét (újépület-kaszárnya, 7-ik pavill. kútja), s azon meggyőződésre jöttem, hogy a vízvezeték vizének jelentékeny része nem filtrált Dunaviz, de talaj, viz,**) még pedig oly talajvíz, a­mely ama szennyes, typhusos, cholerás házak földjét mosta ki, — a­mely az egész külső Lipót- s Terézváros talaja alatt el­folyva, jut a szűrőkhöz, s a­mely ezen külső városré­szekben is bőségesen találhat alkalmat a fertőzésre. Ez Budapest vízvezetékének állapota s jövője egészségügyi szempontból. Én nem hiszem, hogy szakértő hygenikus talál­ható volna, a­ki mindezek tudta s megfontolása után tagadni merné, hogy a vízvezeték a tervezett bővítés­­sel együtt nemcsak elégtelen a köztisztaság szempontjából, de hogy az egészségügyi szempontból veszélyes is lehet. A főváros egészségügyének s tisztaságának fe­lelős őrei ne veszítsék ezt szem elől, s ha már való­ban elégtelen tanulmányok miatt egyelőre csak a bő­vítés építhető ki azonnal, tegy­enek egyszer­smind komoly lépést egy kielégítőbb végleges vezeték mielőbbi megvalósí­tására i­s. Egészségügyi viszonyaink s a vízszűrők jelenlegi helye nem tűrnek meg 20—25 éves tanács­kozást, hacsak folytonos fertőzés és járvány veszé­lyének nem akarjuk a lakosságot kitenni. Dr. Fodor József: KÜLÖNFÉLÉK. — Személyi hírek. Báró Wenckheim Béla miniszter ma reggel Bécsbe utazott. Gróf Sza­­páry Gyula volt miniszter, fivére gyászos halála miatt, tegnap délután Jászberénybe utazott. Báró Fiáth Ferencz veszprémi főispán és Szőgyényi-Marich László fehérmegyei főispán a ma reggeli postavonat­tal haza utaztak.­­ A török bazár ügyében a török sebe­sülteket s menekülőket segélyező bizottsága nőegye­sületek elnökeivel együtt ma d. u. 4 emkor értekez­letet tar­ott az uj városház épületében F­ö­l­d­v­á­r­y Mihály s Damjanich Jánosné kettős elnöklete alatt. A nők 14-en jelentek meg a fővárosi nőegyesüle­tek részéről. A török bazár eszméje helyesléssel fo­gadtatott s ki jön mondva, hogy annak szervezése egy nagyobb női bizottságra bizassék. E bizottság elnökéül Tisza Kálmánná fog felkéretni s e végett az értekezlet kebeléből Damjanichné, Veres Benicz­­ky Hermin, Ráth Károlyné, Kralovánszkyné s Bi­­schitz Dávidné küldettek ki. A bizottságot az elnök­nő e tagokkal egyetértőleg állítja össze. *­ Typhusten meghal évenkint 100,000 lakosból a leg­újabb időben : Londonban 39, Párisban 49, Hamburgban 80, Berlinben 96, Bécsben 114, Budapesten 123. — Cholerá­­ban meghalt a különböző idejű nagy járványok alatt 100,000 lakosból: Londonban : 600, 428, 183, — Párisban : 2300, 1700, 500, 366. — Berlinben: 900, 80, — Bécsben: 770, 510, 440, mig Budapesten: 2330, 1600, 1380, 1110­­ **) 1877-ben a Duna. —, vízvezeték szűrt s részben szűrt vizének, valamint az említett kútnak fontosabb vegyi alkatrészei havonkinti háromszori elemzések átlagai szerint e következők voltak : 1 liter viz tartalmazott. Légénysavat: Chlórt: Dunaviz . . . 0.80 milligrammot 17.78 milligrammot Szűrt vízvezetéki viz. 7.06 » 23.00 » Dunavizzel kevert vízve­zetéki viz . . . 4.21 » 21.15 » Kútviz .... 50.70 » 39.30 » A vízvezeték vizében tehát mindig több a légénysav s dhlór, mint a Dunavizben, épen úgy, mint a kútvizben, s igy a vízvezetéki viz sem tisztán Dunaviz, hanem részben ta­lajvíz.

Next