A Hon, 1878. december (16. évfolyam, 292-317. szám)
1878-12-01 / 292. szám
Törökország mint jogszerű birtokos hatóságát és tekintélyét amaz országokban bármely formában föntartja, mindent el kellett kerülni, a mi szükségkép okkupáczióhoz vezetne. Mihelyt azonban kitalálna derülni, hogy Törökország nem képes ama tartományok fölötti uralmát föntartani, mihelyt ez országok azon pontra jutnának, ahol kikerülhetetlen volna, hogy gazdát cseréljenek, magunk iránti kötelességnek kell tekintenünk a kérdésnek foglalás útján való megoldását is szemügyre venni. Ez volt a kormány álláspontja. Ez fejt meg minden talányt, minden látszólagos ellenmondást a kormány eljárásában. A kormány ki akarta kerülni Bosznia és Herczegovina elfoglalását, nem mondhatott tehát egyebet, mint hogy ez nem képezi politikájának czélját. De azt sem mondhatta, hogy az okkupácziót mindenképen kizártnak tekinti, mert kellett bírnia azon előrelátással, hogy az okkupáczióra az események reá is kényszeríthetik. Azt hiszem, megdönthetetlenül sikerült bebizonyítanom, hogy a kormány nemcsak czélul nem tűzte magának a keleti válságot annexióra kiaknázni, hanem ellenkezőleg mindent megtett, ami csak hatalmában volt, hogy e szükséget elkerülje, s megtette ezt mindaddig, amíg ezáltal a monarchia életbe vágó érdekei veszélyeztetve nem voltak. Áttérek már most a második kérdésre, hogy lehető volt-e az adott viszonyok közt kitérni az okkupáczió elől a monarchia életbevágó érdekeinek feladása nélkül ? Az adott helyzet a san stefanoi béke volt. Azt a kérdést, hogy e helyzetet lehetett-e elkerülni, más alkalmakkal tárgyaltuk. Nincs okom e tárgyalást kerülni, csakhogy ezúttal e kérdés nagyon messze találna a tárgytól vezetni. Törökország azon szerződés folytán egészen új helyzetbe jutott. Az Aegyei tengerig nyúló új Bulgária keletkezett volt,mely Törökország központját többi birtokaitól, nemcsak Boszniától és Herczegovinától,hanem Albániától, Thesszáliától,Epirustól elválasztotta. Szerbia meg volt nagyobbítva, Montenegró területe megkétszerezve, a kettő közti területszoros csaknem egészen elzárva; Bosznia birtoka pedig a portára nézve katonailag tarthatatlan, kormányzati ukintétben merőben képtelenség. A kongresszus, igaz, Bosznia és Herczegovina felett névleg fentarthatta volna a török uralmat és a san-stefanói béke értelmében autonómiával tehetett volna kísérletet. De vájjon mily sikere lett volna ily kísérletnek e két tartományban, melynek birtokos osztálya csaknem kizárólag mohamedán, többsége pedig keresztyén lakosokból áll ? Mohamedán irányú autonómiát a keresztyének nem tűrtek volna el, keresztyén irányú ellen a mohamedánok lázadtak volna fel. Hogy mit várhattunk ezen önkormányzattól, melyhez a fentartási költségektől kezdve minden kellék hiányzott, azt nem kell hosszasan fejtegetnem Megtalálják e kérdésre a választ az összes kongressus-tagok egyhangú nézeteiben, különösen Beaconsfield és Salisbury lordok beszédeiben — akiket nem fog senki azzal vádolni, hogy Törökországot gyengíteni törekszenek. Csak azt konstatálom, hogy a kongressuson egyetlen hang sem hallatszott, mely ily önkormányzat életképességét állította volna. Csakis Törökország kockáztatta e nézetet, de néhány nap múlva maga is lemondott róla, midőn a többi hatalom határozataihoz hozzájárult. Némelyek oly véleményen vannak, hogy e kísérlet meghiúsulván, legfeljebb egy fajháború keletkezett volna, amelybe nekünk nem kellett volna beleavatkoznunk , hogy tisztán határaink védelmére szorítkozhattunk volna. Akik ezt hiszik, számításon kívül hagyják az ily eshetőség visszahatását a mi határos tartományainkra. Dalmátiai tengermellékünk keskeny, hosszúra terjedő ország melyet kerítéshez lehet hasonlítani. Ez a kerítés, amig ingatlan szilárd talajra támaszkodhatott, megállhatott és védelemül szolgálhatott. A török uralom, amig Boszniában és Herczegovinában fenn birta magát tartani, megadta a szükséges támaszt. De ha a török uralom helyébe más alakulás lép, még pedig oly alakulás, mely már eredeténél fogva a fajrokonság szerinti terjeszkedésre volna utalva akkor, a mi gyenge védfalunk tarthatlanná válik és Dalmátiának elvesztése —ma a veszély elmúltával nyíltan kimondhatom — csakis idő kérdése lett volna. Már most nekem benső meggyőződésem, hogy az osztrák-magyar monarchiának, hacsak maga nem akarja megrendíteni a fönnállásában való hitet egy talpalattnyi területet sem szabad többé vesztenie. Ha ez áll átalában, akkor áll legelsősorban tengermelléki birtokainkról. Mert ha arról lehetne is még vitatkozni, hogy nagyhatalom meg tud elenni tengermellék híjával, az semmiesetre sem lehet kérdés tárgya, hogy oly hatalom, melynek tengermelléke volt s mely azt elvesztette, hatalomnak lenni megszűnt. Mondhatná valaki, hogy ily veszedelmet a monarchia, melynek egy millió harcosa van, képes lett volna leküzdeni. Nem vonom kétségbe, de azt kell kérdenem, mily áldozatok árán ? A birtok biztossága nemcsak a hadsereg számától függ, hanem az ország földrajzi fekvésétől is. A boszniai fölkelést rövidebb idő alatt sikerült elnyomnunk mint a krivosai lázadást. Mindenki tudja, mily befolyást volt képes Montenegró dalmát birtokunk egy részére gyakorolni. Nem vádolom sem a fejedelmet, sem az országot azzal, hogy a boccei eseményekben részük volt, az ily vád teljesen igazolatlan lenne. De hogy Montenegró befolyása a szomszéd tartomány lakosságára földrajzi fekvésénél fogva mérvadó, domináló volt, senki kétségbe nem vonhatja. Minden szakember kénytelen felismerni, s a nem-katona is belátja, hogy ha Montenegró tengermellékünket fenyegetni akarta, annak megvédése már azon okból is aránytalan nagy áldozatba került volna, mert e vidéken a katonák nagy tömege inkább baj mint előny. Hogy ottani erődítéseinknek semmi értéke sem volt, azt ma, mert Boszniában állunk, nyíltan kimondhatom. Ellenkezőleg azoknak állításával, akik a kormány politikáját megtámadták, mind a montenegróimind a szerb fejedelem, boszniai műveleteinkkel szemben, amint ez érdekünkben is állott, teljesen szabatos és lejális magatartást követtek. A monarchia politikáját azonban a szomszéd fejedelmek személyes jó szándékára nem lehet alapítani. Más fejedelmek máskép gondolkozhatnának s jó, ha a szomszéd nem akar ártani, de még jobb, ha akarva sem képes ártani. Boszniából és Herczegovinából egészen más az állás, melyet elfoglalunk. Innen jó barátságban élhetünk szomszédainkkal, s nem kell gyanúval vagy rossz szemmel néznünk természetes fejlődésüket. De van módunkban netaláns veszélyek ellen, melyek ez oldalról támadhatnának, sikerrel föllépni. Ott mostan a mi állásunk dominál. Nagy állam nem is élhet jó viszonyban kisebbel, amíg azáltal fenyegetve érzi magát. Azon állás nélkül, melyet ma elfoglalunk, ha belbékénk nem, de mindenesetre határtartományaink nyugalma a kisebb szomszéd államok jóakaratától függött. De nemcsak katonai és politikai, hanem kereskedelmi érdekeink szempontjából is minden más megoldás folytonos ellentétbe hozott volna szomszédainkkal. A Kelettel való forgalmunk útjai Szerbiától és és Montenegrótól függtek volna, nemcsak hogy vasutat, de egyszerű országutat nem bírtunk volna mindkettőjük engedelme nélkül létrehozni. Amit pedig létrehoztunk volna, az valamely összeütközés esetén azonnal ez országok hatalmában lett volna. Kérdem, oly helyzet-e ez, melyet nagyhatalom elfogadhatott? Bizonyára nem. Tovább megyek, föltéve de meg nem engedve hogy a keret újjá alakulása a mandátumnak visszautasítása, a mi tartományaink biztosságát és belnyugalmat nem fenyegette, kereskedelmi és forgalmi érdekeinket nem veszélyeztette volna, csak nem vonhatja senki kétségbe, hogy a török uralom Boszniában és Herczegovinában sokáig nem volt tartható Az állapot, melyben az országot találtuk, ezt eléggé bizonyítja Minek kellett akkor történnie ? Megengedhettük-e, hogy határaink mellett vagy a földrajzi helyzethez képest, helyesebben szólva határainkon belül, egy délszláv foederatió alakuljon? Vagy lehetett volna-e arra szorítkoznunk, hogy az ily alakulás ellen eleve tiltakozunk és negatív politikára szorítkozzunk ? Némelyek ezt lehetőnek tartják. Én nem. Nekem meggyőződésem, hogy minden oly politika, mely a tények hatalmával szemben merő tagadás terére áll, mely a kor áramlatait nem vezeti, hanem egyszerűen föl akarja tartóztatni, ahelyett, hogy pozitív gyakorlati politikával azokat megelőzze, hogy minden ily politika olyan mint az agyagedény küzdelme a vasedény ellen. El van az veszve, még mielőtt megkezdődnék. Igyekeztem bebizonyítani, hogy a mandátum visszautasításának mily következményei lettek volna saját tartományainkra, monarchiánk jövőjére nézve szabad legyen már most európai szempontból is megvilágítani a kérdést, tekintettel a keleti kérdés öszszeségére. Hogy a porta Boszniában még a Balkán át alakulása előtt is képtelen volt rendet és tekintélyt tartani, tény, melyet senki kétségbe nem vonhat. E tény szolgált alapjául a berlini congressus egyhangú határozatainak. Ha már most a porta Boszniában auctoritással nem bírván, mi nem vállalkozunk a rend helyreállítására, mi történt volna ? A csőcselék uralma már a congressusi határozat előtt létezett. Az anarchia mint az okkupátió előtt tette, akkor is elűzte volna a török hatóságokat és a birtokos osztály valamint a keresztények ellen akadályozatlanul megkezdte volna gyakorolni a rémuralmat. Montenegró és Szerbia kénytelenek lettek volna a keresztyéneknek segítségére sietni. Megengedem, hogy nekünk sikerült volna, a magunk lakosait a részvéttől visszatartani, de annyi bizonyos, hogy akkor azon hadainknak, melyek ma Boszniában állanak, igen nagy részét saját határainkon kellett volna felállítani. Mégpedig minden gyakorlati haszon nélkül Mert kérdem: Bulgária ily viszonyok között belenyugodott volna-e határainak megszorításába ? S az orosz kormánytól ekkor, a keresztyén népek sorsa nagyobb válságban lévén, mint valaha, lehetett volna-e követelni, hogy hadait ennyi áldozat után kivonja a Balkán szigetéből s hogy egy maga tartsa meg oly szerződés föltételeit, melyet raja kívül senki sem teljesít ? De ettől eltekintve, miképen fejlődtek volna a dolgok ? A portának még ezen év lefolyta előtt végre kellett volna hajtania a berlini béke pontjait Szerbiával és Montenegróval szemben. Ekkor — ha nem előbb, — valószínűleg hasonló esemény alkalmából, milyen Mehemet Ali meggyilkoltatása volt, vagy talán épen magának e ténynek alkalmával, — kiderülvén, — amely, ha mi Boszniát meg nem szálljuk, okvetlenül kiderül, hogy t. i. a porta teljességgel nem képes a szerződés feltételeit keresztülvinni, — ekkor, mondom, beleesett volna a szikra a puskaporos hordóba — és az egész keleti kérdés, teljes kiterjedésében újra fellobban. Akkor Európa három évi vérontás után épen azon ponton áll mint három évvel ezelőtt, csakhogy már ekkor nem az lett volna a kérdés, hogy Boszniát, hanem az, hogy a Bosporust bírja-e megtartani Törökország? Így állott volna a dolog, ha mi nem foglaljuk el Boszniát, Törökországra és az európai békére nézve. Hát mi reánk nézve hogy állott volna ? úgy, hogy akkor, midőn minden velünk ellenséges elem Boszniában egyesült s magát ott megfészkelte, — nekünk európai megbízás nélkül, az európai béke fentartása nélkül, talán épen egy európai háború kezdetén — hacsak a történetünkben nem ismeretlen »késő !« közbe nem vág — ki kellett volna küzdenünk Boszniát és Herczegovinát azoktól, akik azt előttünk elfoglalták volna. Hogy ezen feladat — ha egyátalán meg volt oldható — nem került volna tízszerte annyi vérbe és pénzbe, mint amennyibe az okkupátió került, ennek megítélését azokra kell bíznom, kik az eddig hozott áldozatokat — joggal — súlyosaknak találják. És hol lett volna a mozgalomnak forrása? Ugyanott, ahol évekkel ezelőtt,— Boszniában és Herczegovinában. Már most lehet egy miniszterről több kevesebb szigorral ítélni; meg lehet neki pl. bocsátani, ha oly veszedelmet, mely váratlan oldalról lepi meg, előre nem látott. De amit soha és semmiképen nem lehetne neki megbocsátani, az volna, hogy ha a veszélyt épen azon oldalról nem látta volna előre, ahonnan az már egyszer bekövetkezett. Az ilyen miniszter hasonló volna egy hajóskapitányhoz, aki, miután a hajójába szivárgott vizet nagy nehezen kiszivattyúzta elfelejtené bedugni azt a lyukat, melyen a víz benyomult. Merem mondani, uraim, hogy nincs kormány, amely ezt az eljárást követhette volna. És ha lett volna oly miniszter, aki hogy a döntő lépéssel járó felelősséget magától elhárítsa, a mandátumot vagy el nem fogadta, vagy annak végrehajtását elodázta volna, akkor a delegáczió talán felmentheti, de a történet kénytelen lett volna elítélni. Akár gyávaság kellett hozzá, akár vakmerőség, — én bennem mind a kettő hangzott. Hogy kevesebb hang szólalt volna-e föl ez esetben személyem és politikám ellen, azt nem tudom. De tudom, hogy minden esetre egy hanggal több szólalt volna föl a miniszter ellen, és ez lelkiismeretem szava lett volna. Akkor a bűnös öntudatával kellett volna hallgatnom a kormány politikája ellen szórt vádakat, míg ma megvan az öntudatom, hogy nem áldoztam fel népszerűségemnek az állam érdekeit, de igenis az állam érdekeiért áldozatul hoztam népszerűségemet. Úgy hiszem, bebizonyítottam, hogy az okkupácziót, ha a monarchia életérdekeit kockáztatni s még nagyobb vér- és pénzbeli áldozatoknak kitenni nem akartuk, elkerülni nem lehetett. Áttérhetek most a harmadik kérdésre , hogy ha az okkupáczió kikerülhetetlen volt, nem volt-e lehetséges azt kedvezőbb politikai föltételek közt, előbb vagy utóbb vinni keresztül ? A válasz erre egyszerű : Olyan lépést, mely noha Európa érdekében is szükséges volt, mégis elsősorban a magunk érdekeinek védelmét czélozta, európai megbízás alapján sikerült végrehajtani. E megbízás egyhangú volt. Egyetlen hatalom sem szegült ellene, még az sem, melynek területét el kellett foglalnunk. Ha Anglia, mely mindenekfölött Törökország életképességét kívánta annak új határai között fentartani, a mandátumot indítványozta s Oroszország annak ellent nem mondott, ha Németország ez indítványt támogatta és Francziaország azzal egyetértett, ha végül Olaszország e rendszabály szükségét az európai béke szempontjából beismerte s Törökország belátván, hogy az az ő helyesen felfogott érdekében is fekszik, annak illetve nem szegült: világos, hogy az európai hatalmak nézetegysége egyetlen kérdésben sem volt oly szembetűnő, mint épen e kérdésben - szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a lépés politikai előzményei ellen alapos kifogás nem tehető. De vájjon ezen nézetegységet cselekvési szabadságunk rovására hoztuk-e létre, más európai érdekek föladása árán ? Tán ezen megbízás, mint azt annyiszor állították, lencsetálnak tekinthető-e, melyért más, fontosabb czélokról lemondott a monarchia ? Nem. E helyen nem bocsátkozom a berlini szerződés részleteibe. A tanácskozások jegyzőkönyvei az önök kezei közt vannak. Ezekből meggyőződhetik mindenki, hogy sem cselekvési szabadságunkat le nem kötöttük, sem európai érdeket föl nem adtunk, sem ellenséget nem szereztünk. Hozzá kell még tennem, hogy sikerült az occupatio szükségét nemcsak a nagyhatalmakkal, hanem azon országokkal is megértetnünk, melyek európai tekinteteknek kevésbbé hozzáférhetők s melyek nemzeti szenvedély által félrevezettetve, könnyen rábizathatták volna magukat, hogy föladatunk végrehajtása elé akadályokat gördítsenek. Daczára az ellenállásnak, melyre hadaink Boszniában találtak, Szerbia és Montenegró magatartása mindvégig őszinte és szabatos volt. A két ország ezzel csak saját érdekének szolgált. De a kormány mindenesetre hivatkozhatik arra, hogy az ő sokat megtámadott politikájának sikerült ez országokkal megértetni, hogy a velünk való barátságos viszony valódi érdekükben fekszik. A kormány egyátalán azt hiszi, hogy politikai tekintetben megtette kötelességét, midőn sikerült a monarchia haderejét oly körülmények között síkra állítani, hogy annak külellenség hadi ereje nem állotta útját. Az oly vádra, mely a fölkelésért a kormányt teszi felelőssé, röviden csak azt válaszolom, hogy a boszniai lakosság egy részének vadságáért és fanatismusáért az osztrák-magyar kormányt vádolni lehetne ugyan néhány esztendővel az okkupátió után, de hogy azt már az okkupátió 6 - 1t sikerült legyen eltüntetnie, mégis kissé túlságos követelés. Vannak, akik azt hiszik, hogy az okkupácziót, ha már szükséges volt előbb, s vannak, akik úgy vélekednek, hogy később kellett volna foganatosítani. Ezekkel szemben könnyű kimutatni, hogy sem korábban, sem későbben nem lehetett a foglalást végrehajtani. Nem lehetett korábban, mert akkor európai megbízás nélkül kellett volna Boszniába indulnunk. Márpedig ily módon eszközölve e rendszabály, nemcsak Törökországgal, nemcsak a szomszéd országokkal hozott volna összeütközésbe, de európai complicatióba is dönthetett volna s mi a legnagyobb hiba lett volna: maga a foglalás eredeti czéljával, hogy t. i. Törökországot uj határain belül életképessé tegye, ellenkezőleg jeladás lett volna Törökország megsemmisítésére. De később sem történhetett a megszállás, mert a fejlődő ellenállás kezdettől fogva nemcsak mi ellenünk, hanem a porta ellen is volt irányozva. A portának pedig a rend helyreállítására nem lévén sem tekintélye, sem hatalma, az ő föllépése által a mozgalom nem csillapodott volna, de igenis, a mi késedelmezésünk által időt nyert volna arra, hogy szervezett és tervszerű háborúvá nőjje ki magát. Ha mindezeknél fogva világos, hogy amíg csak lehetett, az occupáció szükségét kerülni komolyan iparkodtunk, hogy a mandátum európai, valamint osztrák-magyar szempontból elkerülhetetlen szükség volt; hogy annak visszautasítása még sokkal nagyobb veszélyeknek és áldozatoknak tette volna ki a monarchiát; hogy végre annak foganatosítása sem kedvezőbb politikai feltételek alatt, sem alkalmasabb időben nem volt lehetséges, akkor a hozott pénzáldozatok nagyságát nem lehet tisztán nemzetgazdasági szempontból megítélni. Megvallom, hogy e pont tárgyalása a legnehezebb. Nem tagadom, hogy reméltem, miszerint kisebbek lesznek a megszállás költségei. Nem lehet mélyen nem sajnálnom, hogy e reményben csalatkoztam. Én is, minisztertársaim is minden lehetőt megtettünk, hogy e terhek túlságos mérveket ne öltsenek. Hogy számos közlöny a megszállás előkészületeinek elégtelensége miatt különösen engem vádolt, s e tekintetben a legbadarabb koholmányok terjesztette, az épen onnan eredhet, hogy mindent elkövettem, miszerint a delegácziók által megszavazott összegek, a költség, túl ne menjen. Igaz, hogy ebben csalódtam. De nem habozom kijelenteni, hogy abban az esetben is, ha a szükséges áldozatok egész nagyságát pontosan tudhattam volna előre, egyebet nem tanácsolhattam volna s egyebet nem tehettem volna, mint amit tettem és tanácsoltam. Nem akarom az általunk hozott pénz- és véráldozatokat Oroszországéval összehasonlítani. Csak azt kérdem, a szomszédunkban levő kisebb államok, Szerbia, Montenegró és Görögország kevesebbet áldoztak-e arra, hogy a keleti kérdés megoldásánál szavuk legyen, mint Ausztria-Magyarország ? Angolország nem hozott-e jelentékeny áldozatokat, és nem hoz-e még most is? És lehet-e állítani, hogy mindezen államok érdekei már most biztosítva vannak ? Lehetett-e ily viszonyok közt várni és követelni, hogy a mi monarchiánk, mely fekvésénél fogva a keleti kérdésben nincs kevésbé érdekelve, mint amaz államok bármelyike, de monarchia, mely az egész háború alatt egy katonát sem állított fel és egy forintot sem költött hadi czélokra, hogy a mi monarchiánk az egyetlen állam legyen, melynek a béke keresztülvitelénél semmi áldozatot ne kelljen hozni ? Igen, uraim, a terhek, melyeket elvállaltunk, kétszer annyit tesznek, mint amennyit a delegációk a véderő kifejtésének esetére megszavaztak. De nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy felét sem teszik annak, a mibe a hadsereg egyszerű mozgósítása került volna — az első hónap alatt. S kérdem : ha oly időben, midőn az egész Balkán háborúban lángolt s minden szomszéd állam abban részt vett, a kormány, az akkor átalános nyugtalanságnak engedve s felelősségének terhe alatt, melyet a honi sajtó egy része nem épen könnyített, a hadsereg mozgósítását kívánta volna: kinek lett volna bátorsága azt megtagadni ? Az ily eljárás pillanatnyilag sok vádat és szemrehányást elhárított volna a kormánytól, annak igen erélyes színe lett volna, de sem politikai sem pénzügyi tekintetben azt nem lehetett volna lelkiismeretünkkel megegyeztetni. Mert az ily eljárás, ha csak hadifölvonulásra szorítkozik is, legalább háromszoros költségbe került volna, ha pedig háborúra talál vezetni, pénzügyeink teljes romlására, politikailag ellenben, semmi esetre jobb eredményre, mint amit a congressuson értünk el, nem vezetett volna, ama két tartomány elfoglalását pedig semmiképen nem tette volna kikerülhetővé. A dolog e szerint így áll: Ha a megbízás elfogadása az európai hatalmak megegyező nézete szerint egyetlen eszköz volt Törökországot legalább új alakjában föntartani, ha másrészt a megszállás az egyetlen mód volt arra, hogy egy forradalmi irányú,pánszláv alakulás elkerültessék, hogy a területi változások által megzavart tekintélyünk a keleten helyreállíttassék s a san stefanói alku által elzárt keleti közlekedésünk biztosittassék, ha egy szóval azon alternativa állt előttünk, hogy vagy két dolgot elveszítsünk — t. i. Dalmátiát és állásunkat a keleten — vagy egyet nyerjünk, t. i. egy uj pozicziót a Balkán félszigeten , akkor az áldozatokat, melyeket e feladat a monarchiára ró, lehet ugyan igen súlyosaknak találni, de semmi esetre sem lehet az évi előirányzatok szempontjából megítélni. Ezzel befejeztem az okkupáczió tárgyalását, úgy politikai, mint pénzügyi szempontból. Úgy véltem, hogy e kérdést legelső helyen és legbehatóbban kel megvilágítanom, mert ez foglalkoztatja leginkább a közvéleményt, s mert a kormány előterjesztésével a legszorosabb összefüggésben áll. De e kérdés volt a képen csakis részlete az egésznek — s amiről önök ma ítélni hivatva vannak, az a kormány keleti politikájának összesége, amint az a kongressus határozataiban nyilvánul. Noha a pillanat a kormányra nézve nem kedvező, amennyiben eddig a politikának csak terhei érezhetők, míg az eredmény csakis a béke keresztülvitele után fog teljesen kiderülni, még sincs kifogásom az ellen, hogy összes hivatalos működésem fölött a berlini kongresszus eredmény után ítéljenek. Hogy ezt tehessék, anélkül, hogy minden egyes stádiumot föl kellene sorolnom, csak két helyzetet constatálok: azt, melyben a monarchiát hivatalba léptemkor találtam, s azt, melyben azt kifelé ma találjuk. Soha sem jutott eszembe s ma sincs szándékom, elődöm eljárásán kritikát gyakorolni s abból csinálni tőkét a magam javára. Nincs fonákabb dolog mint ha az orvos arra hivatkozik, hogy elődje rosszul kezelte a beteget. Én ellenkezőleg constatálom, hogy hivatalbeli elődöm alatt a monarchia egy igen nagy lépést tett az 1866 évi váltságból való fölüdülés tekintetében, s hogy a kigyógyulás váratlan gyorsasággal állott be. Ami azonban a monarchia külhelyzetét illeti, azt egy oly tény jellemezte, melyben elődöm csak oly ártatlan volt, mint én vagyok, s melyet ő maga egy találó szóval fejezett ki: Európa nem létezett, s a monarchia teljesen izolált helyzetben találta magát. Hogy milyen a monarchia mai helyzete kifelé, arról nem kell részletes előadást tartanom: elégnek tartom a berlini szerződés előterjesztését. Magam konstatálom, hogy a monarchia azon állásában, melyet a kongresszuson elfoglalt, hétéves működésem fő eredményét találják. Ha ezen eredmény a monarchiára nézve rossznak mondható, akkor nem érdemes magamat bármely részlet miatt a felhozott vádak ellenében védelmezni. A veszély, mely Európa békéjét és a mi érdekeinket fenyegető, a keleti háború eredményeiben rejlett, melyek a san-stefanói előzetes békében jutottak kifejezésre. E béke módosítása képezte a berlini kongresszus feladatát. A san-stefanói béke szerzői maguk is belátván, hogy Törökország helyébe nincs mit tenniök, Törökországot meghagyják ugyan, de oly alakban, mely azt életképtelenné tette volna. A san stefanói béke ezenkívül a fennálló szerződésekkel ellenkezőleg egyoldalú tények által a keletre egy új alakulást ootrogált és ezzel egy nagy, talán általános európai háború magvát hintette el. A tisztelt bizottság május 29-én tartott ülésében volt szerencsém ezekkel szemben egy interpellation válaszolva, hogy melyek a kormány által a kongresszuson főleg szemmel tartott érdekek.. . két pontot kiemelni: először, hogy ami a háborúra következik, a béke legyen, nem pedig oly állapot, mely új bonyodalmak magvait rejtené magában; másodszor, hogy amit a béke a török birtokában hagy, a fennállás kellékeivel bírjon. Mindkét szempont a berlini szerződésben meg van szabva. Hogy az egész Európa által óhajtott béke a maradandóság lehetőségét bírja, a kongresszus mindent el akart kerülni, ami a győztes fél érzelmeit sérthette volna. — iparkodott falánkot nem hagyni hátra, mely új összeütközéseket okozhatott volna. Oroszország nagy súlyt helyzett arra, hogy a részéről hozott nagy áldozatok s a kiküzdött győzelmek után, a krími háborúban elvesztett területet visszanyerje. A congressus erre való tekintettel Bessarabia visszacsatolásába belenyugodott. Oroszország ismételve kijelentette, hogy az általa viselt háborúnak czélját a keresztények sorsának javítása képezi. A congressus nemcsak hogy egy új önálló, noha hűbéres Bulgária alkotását helybenhagyta, hanem Rumeliának is keresztény kormányzót biztosított és bizottságot rendelt ki,mely ezen és más török tartományok számára egy új közigazgatási rendszert dolgozzon ki, hogy európai ellenőrzés mellett, a keresztények minden visszaélés és erőszak ellen megoltalmaztassanak. Oroszország hadi kárpótlásul néhány ázsiai terület hozzácsatolását óhajtotta ; ezen kívánatra is a szükségeseknek ítélt módosításokkal ráállott a congressus és vele az első sorban érdekelt Angolország. De amíg a kongressus a győztes érzelmeit tekintetbe vette, meg kelle óvnia Európa jogait is. Az európai béke érdekében nem lehetett abban megnyugodni, hogy fennálló szerződések a fegyveres erő által megszűnjenek, s azok helyébe egyoldalúlag aetrogált új alakítások lépjenek. A kongressusnak tehát fel kellett állítania az elvet — s azt érvényre is hozta — hogy az európai szerződéseken tett változtatások csak akkor érvényesek, ha abba a hatalmak beleegyeznek. E szempontból történt, hogy Románia, Szerbia, Montenegro függetlenek lettek ugyan, de önállásukat csak Európa akaratából nyerték. A kongressus második czélja az volt, hogy a török uralomnak megmaradt birtok a fennállás lehetőségével bírjon s hogy újonnan megjelölt határai közt meglegyen benne az életképesség, melytől a sanstefanói béke megfosztotta. E szempontból a congressus azon országoknak nagy részét, melyekről a sanstefanói békében Törökország maga lemondott, még — pedig az átengedett területnek harmadrészét — Törökországnak visszaadta. Bulgária határai a zsófiai kerület kivételével a Balkán vonalára szoríttattak; a san stefanói békében a tengerig menő Bulgária által ketté szakított török birtok ez által egy kormányzatilag és katonailag tartható egészszé alakíttatott, így Törökország az új alakulások visszahatása ellen támaszt nyert és Konstantinápoly birtoka, melyet a san stefanói béke kérdésessé tett, biztosíttatott. Igaz, hogy mindennek Európa csak alapfeltételeit bírta megadni; a kimenetel utolsó sorban a török nép életképességétől és vezérférfiainak belátásától függ. De a congressus megtette a magáét a mennyiben Törökországnak a létezés lehetőségét visszaadta. A feladat hátralevő része Európára nézve az, hogy őrködjék, miszerint az európai megállapodásokat mindenik fél megtartsa. Ez a congressus műve — európai szempontból. Meg van már eddig is azon érdeme, hogy az európai békét fenntartotta, hogy Törökországnak a fönnmaradás lehetőségét megadta. De a berlini béke nemcsak európai, hanem speciális osztrák-magyar érdekeket is tárgyalt, s kérdheti valaki: váljon méltányoltalak és érvényesíttettek-e ott ezen speciális érdekek s mily módon és mértékben ? Azt hiszem, e kérdésre világosan megfelelnek a kongresszus határozmányai. A san stefanói béke Szerbia és Montenegro számára területi nagyobbodást állapított meg. E nagyobbodás iránya és mérve minden más hatalomra nézve másodrangú kérdés volt, de nekünk abban legfontosabb politikai, katonai és kereskedelmi érdekeink veszélyeztetését kelle látnunk. A congressus mindezen érdekeket a legkomolyabban számba vette. Szerbia megnagyobbítását Novibazar és Mitrovicza felől keletnek, Bulgáriának fordította, ahol az stratégiai és kereskedelmi körünket nem érinti. Hasonló tekintetből megszorította Montenegrónak szánt kiterjesztését. A Szerbia és Montenegrót elválasztó közt, melyet a san stefanói béke oly szűkre szorított, hogy abban monarchiánk elzárását lehetett látni a kelettől, a congressus jelentékenyen kiterjesztette. Az így nyert tért Törökországnak visszaadta, de egyszersmind nekünk az új állapot fentartása és közlekedési vonalaink biztosítása czéljából megadta a jogot, hogy ott utakat építsünk s helyőrségeket tarthassunk. A Montenegrónak szánt tengermelléket a congressus Antivarira szorította, ellenben Spizza kikötőjét nekünk adta át. Montenegrónak hadihajók tartását nem engedte meg, a tengermelléken meglevő erőditmények lerontását elrendelte, újak építését kizárta, a montenegrói kereskedelmi zászlót a miénk oltalma alá helyezte, tengeri rendőri törvényeink érvényét Montenegróra kiterjesztette, s végül megadta nekünk a jogot, a montenegrói tengermelléken át vasutat és országutat építtetni. A congressus továbbá fenntartotta mindazon jogainkat, melyekre kereskedelmünk és közlekedésünk érdekében a keleten szert tettünk. Bulgáriát úgy mint Szerbiát világosan leköti mindazon kötelezettségek elismerésére és megtartására, melyeket e tekintetben a Porta velünk szemben elvállalt. A congressus végre elismerte a Duna szabadságát, fentartotta az európai Duna-bizottságot, de ezenkívül tekintettel azon kiváló fontosságra, melylyel e folyó monarchiánkra nézve bír, a Vaskapu szabályozásának kivitelével kizárólag Ausztria-Magyarországot bízta meg. Ez fővonásaiban a berlini kongresszus műve, amennyiben egyenesen reánk vonatkozik. Minden érdekeink, úgy politikai, mint anyagi érdekeink, európai szentesítést nyertek, a szerződés határozmányai által európai érdekeknek lettek azok elismerve. Az összes kérdések közül, melyek tárgyalás alá kerültek, a legteljesebb összhangzat azoknál mutatkozott, melyekben osztrák-magyar érdekek voltak érintve. Midőn a hatalmak Bosznia és Herczegovina megszállását és kormányzását reánk bízták, nemcsak keleti állásunk legitimitását ismerték el; határozataik által világosan kijelentették azt is, hogy egy nagy és erős osztrák-magyar monarchia európai szükség s hogy e birodalom épen mert támadó vagy terjeszkedő politikát nem követhet és követni nem akar, természetes missiójának végrehajtásában Európa bizalmára és támogatására számíthat. Az alapfeltétel azonban, mely nélkül a szerződés végrehajtása nem volt képzelhető, Bosznia és Herczegovina megszállása volt. E lépés elkerülhetetlen volt a czélból, hogy Törökországot új határai közt fentartani egyátalán lehető legyen, de szintoly szükséges volt azon esetre, ha ez — amit nem remélünk — belső elgyengülés folytán nem találna sikerülni, — mert ez esetben Bosznia és Herczegovina azon védelmi állás, melyre szükségünk van, politikai és anyagi érdekeink oly védelmére, mely ne kényszerítsen bennünket kalandos politika esélyeinek tenni ki a monarchiát. Szemére vetették a kormánynak, hogy elhagyta a hagyományos ausztriai politika útjait. Nem hiszem, hogy e szemrehányás alapos lenne. A politika, melyet mi követtünk, jó osztrák hagyományon, jó magyar tradition alapszik . Savoyai Jenő hagyománya az és a Hunyadiaké Magyarországon, csak azzal a különbséggel, hogy ama hősök fegyverei Törökország megsemmisítésére voltak irányozva, míg ma, a hatalmi viszonyok változtával, ugyanazon it, mely a mi érdekeink oltalmára szükséges volt, egyszersmind az egyetlen mód arra, hogy Törökország jelen állományában fönmaradhasson. Hogy mindezek után az én politikám jelszava nem lehet más, mint a berlini szerződés végrehajtása a magunk és mások részéről, az magától értetődik. Önök előtt, uraim, két út nyílik : az egyik elfoglalni és kihasználni a politikai állást, melyet a berlini béke nekünk adott, hogy az európai hatalmakkal kezet fogva a szerződés végrehajtását biztosítsuk, másrészt pedig a kereskedelmi és forgalmi tért, melyet a berlini szerződés nekünk biztosít, monarchiánk és a határországok javára értékesíteni. A másik : kijelenteni, hogy a monarchia azon politikai és pénzügyi feladatokkal, melyekkel föl nem tartóztatható események, szembe állítottak, meg nem bír, és azokat magára vállalni nem akarja. Sokkal nagyobb véleményem van az önök hazafiságáról, sem hogy az áldozatok nagysága daczára kételkedjem benne, hogy önök pártkülönbség nélkül meg fogják tenni azt, amit a monarchia java, érdekei, jövője megkövetel. Még csak egyet kívánok megjegyezni. Küzdöttem meggyőződésem egész hevével a politikáért, de nem a miniszterért. S ha arra kértem önöket, hogy a külügyi minisztérium költségvetését napirendre tűzzék, ezt azért tettem, mert úgy véltem, hogy ez nyújthat leginkább alkalmat arra, hogy a miniszter fölötti ítélet a politika fölötti ítélettől elválasztassék. Hogy a kormány politikája helyes volt-e vagy nem, ennek megítélése az önök elhatározásától függ. Én csak szabad tért kívántam tartani arra, hogy különbséget lehessen tenni az ügy és a személy között, s bármely formában történjék is az eldöntés, abban előre megnyugszom. Giskra : Miután a miniszter azt akarja, hogy a delegáczió egész politikáját bírálat alá vegye s az egész fölött ítéljen, nem elégséges csak az eddig befejezett tényekkel számolni, s az a kérdés, hogy az okkupácziónak korábban vagy későbben kellett volna-e megtörténnie, vagy hogy"[a fölhasznált eszközök a helyesek voltak-e, egészen háttérbe szorul. Sokkal fontosb azt határozottan tudni, mi fog történni most. H Ha a kormány kijelentette is, hogy eleve ellene volt minden annexiónak, a miniszter fejtegetései azt bizonyítják, hogy a kormány most már legközelebbi