A Kerék, 1947 (20. évfolyam, 9-12. szám)
1947-09-01 / 9. szám
ШГк г И* г Паате ÍRTA- НЕ LT A/ J Е /V . Vacsoráról jöttünk haza, éjjel, autón, vidékről, kastélynak is beillő kellemes és derűs nyaralóból. Kis dombról néz le a nyaraló a Dunára és partján elfekvő barátságos kis községre. Amikor vendégei vannak, a lelkes kedves házigazda kitűzi a háromszínű lobogót. Ha kitűzte, be sem húzta többé félévig, májustól október végéig mindennapra esik ŕgy-két vendég. Ezúttal is öten voltunk, két házaspár, jó barátok, jó barát az a kedves és finom gavallér is, aki vadonatúj autóján kiszállított és hazahozott minket. Gyászos tulajdonságom útját állja annak, hogy részletesen és hitelesen beszámoljak a vadonatúj autó áramvonaláról és több másféle ritka jó tulajdonságáról. A technika csodái iránt nincs érzékem, megoldhatatlan rejtély számomra a legegyszerűbb mechanizmus is. Megvan, hát belenyugszok, nem töröm a fejemet azon, hogyan van meg. Változtatni rajta úgy rém tudok, minek bíbelődjek hát vele? Barbár elbizakodottság fut a szerszámmal, a szerkezettel, a géppel szemben, a keleti kényúr gőgje: megkövetelem, hogy éjjelnappal, ellentmondás nélkül kifogástalanul kiszolgáljon, de nem vagyok kíváncsi arra, hogy feladatának a végrehajtásához mikor, melyik ismeretlen izmát állítja munkába. Az ő dolga, hogyan csinálja, semmi közöm hozzá. S ennélfogva mindig irigyeltem és tiszteltem azokat a szadistákat, akik a szerszámot, a bútort, a gépet bosszantják és megalázzák és nem arra használják fel, amire való. A lázadókat, akik késsel nem vígnak, hanem esznek, a merész újítókat, akik a körömollóval a fülüket vakarják, cipőjüket pedig a leveseskanál segítségével húzzák föl. A bölcseket, akiknek a telefon hiába csönget, a háziasakat, akik befőttes üvegeiket és a szennyest a zongorában raktározzák el, a fásaitokat, akik a nadrágszíjjal derekuk helyett nyakukat szorítják öszszébb. Magam is megpróbálkoztam már egy-egy eféle szokatlanabb fordulattal: az égő gyufái többízben a hamutartó mellőzésével a papírkosárba hajítottam. Sikereimmel nem szoktam elhencegni, de mégis elmondom, hogy ezen a réven majdnem felgyújtottam egy bécsi szállót. Mindez az úton jutott eszembe, az autón és a csöndben, mialatt Pest felé hallgattunk. Lassan, óvatosan és méltóságosan hömpölygött az óriási autó az országúton, az égbolt tetejéről egy képes levelezőlap minden bájéival megkent hold sápadt ránk. Egyszer csak földöntúli hangokat hallottunk, muzsikát, amelyet láthatatlan muzsikusok vágtak fülünkhöz. Az autó tulajdonosa, aki elől a soffőr mellett ült, szerény mosollyal fordult hátra: — Egy kis meglepetés. Rádió is van a kocsin. Úgy van, rádió is van a kocsin. Nagyszerű rádió, amelylyel — ahogy gazdája mondta, — az egész világot fogni lehet. Fogtuk is universumot, Londont, Milánót, Münchent, klasszikus műsort, operettet, jazz-muzsikát és pesti cigányt, mialatt alvó falvakon és kis nyaralótelepeken suhantunk keresztül. Tücskök cirpeltek, békák brekegtek szomszédságunkban, a macska rémülten szaladt föl a kerítésre, szeme zölden csillogott a sötétségben. Nagy fák zúgtak fejünk fölött, az erdei úton nyúl szaladt át az autó előtt, ijedten cikázott ideoda, az autó lámpájának a fénye meghódította, végre nagy ugrással eltűnt a bokor mögött. Álmos szénásszekereket hagytunk magunk mögött, orrunkat megcsapta a széna finom illata. Láttunk szerelmes párt is, a fiú biciklijére támaszkodott, úgy csókolta meg a lányt. Láttunk surranó éjjeli madarat, kis házat és sötét ablakokat, magános autót, amely tehetetlenül vesztegelt az út szélén, hittünk nagy éjjeli lepkéket, a londoni Savoy jazz muzsikájára táncoltak az autó lámpájának a világosságában. Láttunk csillagokat, békét, nyugalmat, csöndet, jó fűszagú, virággal illatos világon mentünk keresztül és ebbe a csodálatos gyönyörű csöndvilágba beleavatkozott a rádió, a stúdió.