A Tett, 1916 (2. évfolyam, 5-17. szám)
1916-06-03 / 14. szám
226 oldottsága ma is ösztönző példának vetíthető az író elé, de Shakespeare technikájához nem vághat utat magának. Ezért nem fogadjuk el igazságnak azt az esztetizálást, hogy a Shakespeare-periódus és a mai élet anarkhikus ütközőpontjainak szintézise hozná meg a mi kulturális és gazdasági problémáinkat bogozó, tehát a leginkább minket adó drámát. Shakespeare szuggesztív kifejező és megjelenítő ereje is inkább csak irodalomtörténeti ihletinjectió lehet már, mint a mi esztétikánkat is kielégítő mérlegserpenyője az új drámának. Shakespeare ma, minden vele foglalkozó nemzetnek odagyökeresedett sajátja. Nálunk a Kisfaludy társaság Shakespeare bizottsága vállalta hivatásul a magyar Shakespeare kultusz magasra lendítését. Ha épen szükségletnek gondolták e bizottság megszervezését, úgy a költő mindenesetre megérdemelte volna, hogy hozzá való közösségük ne csak a társaság címében fejeződjön ki, hanem olyan eredményeket fáradozzanak ki magukból, melyek Shakespeare művészetének egész mechanizmusát megmutatják. A valóság pedig az, hogy kelletlen hivatlan, felolvasásokat tartanak, melyek a legnagyobb arányban denaturálják az iránta érdeklődők ítéletét. Végevárhatatlanul sajnálkoznak, hogy nem ismerjük Shakespeare privát dolgait; nem tudjuk milyen hosszúra növesztette a haját, a körmeit ett. Esztétikai értékmérésről itt szó sincsen, csak értelmetlen, mindent hivő bálványimádásról. Kurtán elhárítják maguktól a már piramissá halmozódott Shakespeare kutatások eredményeit és egy egészen sajátságos esztétikai metódussal kísérleteznek: a csodálkozással. Ez kétségen kívül az értékelés új és eredeti formája és az egész világirodalomban egyedül a mi Shakespeare bizottságunk patentje. Ezzel a felfogással ékeskedtek a társaság felolvasói, Shakespeare halálának háromszázadik évfordulóján a Nemzeti színházban megtartott ünnepség alkalmával is. Alexander Bernát :Shakespeare világirodalmi helyzetéről« tartott előadást. Mély fúrásokat kísérelt meg Shakespearen és arra a konklúzióra jutott, hogy: „Kora, az angol renezánsz nagy idő volt. Géniusza még nagyobb. Páratlan szerencsés találkozásuk eredménye az a csoda, akit Shakespearenek nevezünk.“ Tudvalevő, hogy csodának csak azt tartjuk, aminek nem ismerjük a törvényszerűségeit, amit nem értünk meg. Ezért nem hisz az esztétika az irodalmi csodákban. Egy költői munka értékelése akkor szervesedik esztétikává, ha a költő zseniális megnyilatkozásait nem misztikus csodáknak látjuk, hanem az alkotás és a művész közötti okozatos kapcsolódást felismerjük, magyarázzuk. Mert az még nem esztétika, ha a csodálkozásba botlás emotióiban, időnként felszisszenek és egy művészet legművészibb értékeit csodává devalválom. A felületesség és a tévedt művészetlátás minden perverzitása szikrázik szét Berzeviczy Albert beszédéből. A rozsdás ítéletek valóságos kergetánca hullámzik keresztül az egész felolvasáson, melyben a lármás és zakatoló mondatok úgyszólva egymásba késelnek. Melyik figurát, melyik mondatot csapjuk ki ebből a torlódó káoszból, hogy olyan rést üssünk, melyen át e zavarról képet kaphatunk? Haladjunk sorban. ..Ha költői alkotást és egyéniséget lehet művészivel párhuzamba állítani, talán Beethoven és Michel Angelo azok, akiknek egyetemessége és időhöz nem kötött érvényes hatása leginkább hasonlítható a Shakespeareéhez. Mindháromban olyan szellem, öntudatlan, rejtélyes, őseredeti, mintegy felsőbb hatalomtól sugallt megnyilatkozását látjuk«-----stb. Elnök úr! A zene abstrakt művészet, ezért értelmezése és a vele kapcsolatos hatás csak