Abauj-Kassai Közlöny, 1913. június (42. évfolyam, 124-148. szám)
1913-06-01 / 124. szám
2. oldal. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY 124. szám. Hogy a háborús készülődés megint elvitt párszáz milliót, a perselyek divatja annyira kifejlődött, hogy most már a kormány körrendeletileg hívja fel a vármegyék alispánjait, hogy a községi és körjegyzők irodáiba is helyeztessenek el gyüjtőperselyeket. Legújabban az Erzsébet királynéről nevezett országos árvaház és segítőegyesület nevére kiállított perselyek kifüggesztését ajánlotta a belügyminiszter az alispánok figyelmébe. Van már persely a vakok országos intézete, az országos gyermekvédő liga, tüdőbetegek szanatóriuma, az uralkodóház tagjainak védnöksége alatt álló szanatóriumok, süketnémák, nyomorék gyermekek, gyengeelméjűek, törvénykórosok, alkoholisták, morfinisták, szemérmes koldusok és elaggottak, árvák lelencek, valamint koraszülöttek intézetei számára elhelyezett perselyek. Ha mindezeket elhelyezik a községi és körjegyzők irodáiba, akkor egyelőre husz-harminc persely lesz egy irodában s a jótékony szivek válogathatnak az emberbaráti intézményekben, melyiknek adakozzanak. Aki elmegy egy-egy ilyen perselyekkel felszerelt jegyzőségi irodába, az kicsiben meg fogja látni a kolduló Magyarország hű fotográfiáját. HÍREK. Szegény Abdul Halim. Kassa, május 31. Te nem is tudod, hogy újra, de utoljára Rólad szól az ének, ezt ugyan nem is tudhatod, mert magyarul egy árva szót sem tudsz, pedig szeretnél tanulni, mármint szokta, hogy megöklözze a szegény ördögöt. Amaz térdre borult előtte és bocsánatot kért tőle: — Nem vagyok méltó rá, hogy a kezeddel érints: tessék megrugni lábaddal, ha kedved tartja. Köröskörül nagy embercsődület támadt. Mindenki látni akarta a furcsa bolondot, aki önkényt engedi rugatni magát. A szegény ember pedig mosolygott és így szólt: — Magaviseletén, ugye különösnek látszik előttetek! ? De tudnivaló, hogy ez ez ember, akit én tudatommal véletlenül meglöktem, orvos. Már most, ha lábával rám tapos, akkor legalább nem kell meghalnom, ha ellenben kezével talál hozzám nyúlni, akkor tudom, lejárt életem órája. Az asszony kora. Csi ur éltes hölgyet vett nőül. A lakodalom már véget ért, a vendégek is elszéledtek és a férj újdonsült feleségével egyedül mamagyarul, órákat is vettél volt házigazdádnál, de sokra nem mentél. De hiszen nem is erről van most szó, hanem arról, hogy a »Fg« újra nagyszerűen volt értesülve, mert azt irta, hogy Te, jó Abdul Halim a Poledniák-féle gépgyárban gyakornokoskodol. Pedig hát Te csak 24 óráig álltál a satu mellett s aztán azt mondtad, hogy befellegzett. De nem egészen fellegzett be, mert Reisz Nándor lakatosműhelyében kedden és szerdán 1—2 órán át vendégszerepeltél és ott is azt mondtad, hogy pont és most sétálsz, éled a világodat és eszed ágában sincs az, hogy Te itt Kassán puha kezeidet feltörjed és tenyeredet a kalapácstól, reszelőtől kérgessé tegyed. Azt légy szives a »Fg« riporterének megmondani és kérd meg őt arra, hogy hagyjon Neked békét, Te ember vagy, élő halandó és nem pedig egy jól kifejlett cápaj? — Kamarási méltóság, őfelsége a király dr. Mádi Pap-Szász József abaujtornavármegyei nyug. th. főjegyzőnek a kamarási méltóságot díjmentesen adományozta. — Tanévzáró ünnepély. A kassai áll. jogakadémián ma d. e. volt a tanév záróünnepélye, mely alkalomból dr. Kérészy Zoltán jogakadémiai dékán beszédet mondott, mellyel a tanévet befejezettnek nyilvánította. — A régi száz koronások beváltása. A most forgalomban levő, 1910. évi január hó 2 áról keltezett 100 koronás bankjegyek behívatnak és bevonatnak. Eziránt a magyar szent korona országainak kormányai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormánya az Osztrák–Magyar Bank főtanácsával egyetértő*leg a következőket állapították meg: A most forgalomban lévő 1910. évi január hó 2-áról belteradt. Azelőtt a nagy sürgés-forgásban úgyszólván nem is volt alkalma szemügyre venni a menyasszonyt és csak most tűnt fel neki az a sok redő és ránc, amellyel a feleségének homloka tele volt. — Mondd csak kedvesem, hány éves vagy ? — kérdé tőle. Az asszonyka hamiskásan lesütötte a szemét és így szólt: — Nemrég múltam negyvenöt éves. A férj hitetlenül nézett rá. — Hát a nászcédulára mit írtál, hogy hány éves vagy ? — Azt írtam, hogy harmincnyolc vagyok. — Tehát hazudtál, s úgy látszik most is füllentés a szavad. Az asszonyka azt felelte, hogy nem. Szentül esküszik, hogy ez egyszer igazat mond, azaz — hogy ötvennégy éves.… Hanem a férjnek még ez is valószínűtlennek látszott. Mindig újra faggatta kérdésekkel, mert hisz minden férjnek jussa van ahhoz, hogy ezen diszkrét ügyben felvizett, 100 koronára szóló bankjegyek az Osztrák-Magyar Bank fő- és fióküzleteinél 1915. évi május 31-éig szolgáltatandók be fizetéskép vagy átváltás végett, úgy hogy e bankjegyek bevonásának végső határideje 1915. évi május 31-ike. Ettől az időtől kezdve e behívott bankjegyeket az Osztrák-Magyar Bank fő- és fióküzleteinél már csak átváltás végett fogadják el. Az 1912. évi május 31 ike után az Osztrák-Magyar Bank többé nem köteles (alapszabályok 89. cikke) az 1910. évi január 2-ától keltezett százkorpás bankjegyeket beváltani vagy átcserélni. — A Természetbarátok Turistaegyesületének kassai csoportja 1. évi junius 1. egésznapos kirándulást rendez. Útirány: Miszlóka, Basics, Idavölgye, Réka, Rudnok- Szentanna, Rudnokfürdő, Jászó, Kassa. Útiköltség 120 K. Indulás a Nemzeti Színháztól reggel 4 órakor. Vezető: Békefi Arnold. (A Kassai Munkásban leadott túra tévesen lett közölve). — Éjszakai kaland. Miskolczi tudósítónk írja az alábbi humoros színészdolgot: Színtársulatunk egyik szimpatikus tagja ir nekünk Egerből egy kedves kalandot, mely vele történt meg az érseki városban. »Gyönyörű, holdvilágos tavaszi éjszakán, éjfélutáni 1 óra tájban — Írja a színész. — hazafelé ballagtam a kávéházból Mikor lakásom kapujához értem, akkor vettem észre, hogy a kapukulcsot kollégámnál hagytam, aki még a kártyát pattogtatta a kávéházban. — Mitévő legyek?—tűnődtem — kopogni, hiába kopogok, jó öreg háziasszonyom nagyot hall. Gondoltam tehát egyet s sétálni kezdtem a csendes, néma éjszakában. Le és fel. Vártam a kollégám. Amint így andalogva s elmerülve az adósságok mélységes tengerében lágositást nyerjen attól, akivel azontúl bajt és örömet megosztani tartozik. Az asszonyka makacsul megmaradt ezen utolsó állításnál. Ekkor a férjnek ötlete támadt. Az utcán elhangzott már a kocsikerekek nyikorgása: megszűnt a járókelők lármája is és lassanlassan besötétedett. Csi ui odafordult feleségéhez: — Későn van, — mondá — ideje volna nyugalomra térni. Ne tartóztasd magadat, drágám Nekem még egy kis dolgot kell elvégeznem. Eszembe jut, hogy megfeledkeztem a sótartót megnézni. Tegnap este, mikor feledékenységből nyitva hagytam, a patkányok nagy pusztítást vittek véghez benne. A felesége nem tudta megállni, hogy ne nevessen. — Haha! Bolonddá akarsz tenni engem. Egész életemben sohasem hallottam, hogy a patkány sót eszik, pedig hatvannyolc esztendő alatt csak lett volna alkalmam meggyőződni róla, sétáltam le és fel már vagy huszonhatodszor az utcán, megnyílik egy ablak a hátam megett és egy fehér alak nézett ki az utcára. Hátrafordultam és megnéztem a kihajló alakot, majd tovább sétáltam. Mikor a ház előtt újra elmentem, a kapu hirtelen kinyílik és kilépett rajta egy fehér kosztümös férfi és egyenesen felém tartott. — Miért nem kopog? kérdezte vésztjósló hangon. — Hiába volna, nagyot halla*— Persze, hogy hiába volna, — vág bele a fehér ember, — mert nem utaztam el! Érti?! Nem utaztam el! Érti pipikém— Most aztán egy csöppet sem értem. — szóltam. — Nem érti? Hát ,majd megértetem én magával, ha még egyszer itt ólálkodik a feleségem ablaka alatt — szólt, jobban mondva ordított a fehér ember. Ekkor már megértettem a helyzetet és rászóltam a féltékeny fehér emberre, hogy most már menjen a dolgára. — Még magának áll följebb. Hitvány csábitó! — Kiabált és azzal se szó, se beszéd, torkon ragadott. Én sem voltam rest, birkózni kezdtem megfelelő lárma közepette a fehér emberkével, aki semmifélekép sem akart lecsillapulni, még a pongyolában kiszaladt felesége és még harciasabb anyósának vészes fenyegetéseire sem. Végre megjött a kapukulccsal színészkollégám, aki megmagyarázta a a helyzetnek azt a bizonyos szignaturáját. Kedves, apró színészhistória, amilyeneket a régi színészanekdoták között lehet olvasni.--* — Hol vagy Árpád ? Ez a kérdés az ország összes rendőreit izgatja, mert Árpád, Weisz Árpád egy jól nevelt betörő, aki Szatmáron több betörés elkövetése után megszökött. — Az aradi divat. Aradról jelentik azt a rendkivül különös hirt, hogy ott divatossá lett, hogy a társaságokban ismert, tekintélyes állású emberek megállapodjanak orvosaikkal, hogy haláluk után szúrják át szivüket. Ez a divat onnan keletkezett, hogy a Budapesten nemrégiben meghalt vagyonos aradi ügyvéd, a különcködéseiről ismert dr. Szende Tivadar — mint ismeretes — végrendeletben kötötte ki, hogy háziorvosa a szívét szúrja át. Dr. Szende halála óta már két ismert aradi úriember tetemén kellett végrehajtani a különös rendelkezést. Most pedig dr. Keppich Jakab orvos és dr. Hecht Arnold városi kerületi orvos szerződést kötöttek egymással, hogy aki közülök korábban meghal, az örökre elnémítja a másik szivét. A két orvoson kívül mások is kötöttek ilyen szerződést háziorvosaikkal, akik ilyenformán jutnak pácienseik halála után is. Hogy a szivek átszúrása ilyen divattá lett Aradon kétségkívül szuggesztiv hatás következménye ez,nemcsak