Abauj-Kassai Közlöny, 1913. június (42. évfolyam, 124-148. szám)

1913-06-01 / 124. szám

2. oldal. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY 124. szám. Hogy a háborús készülődés megint elvitt párszáz milliót, a perselyek divatja annyira kifejlő­dött, hogy most már a kormány körrendeletileg hívja fel a várme­gyék alispánjait, hogy a községi és körjegyzők irodáiba is helyez­tessenek el gyüjtőperselyeket. Legújabban az Erzsébet király­­néről nevezett országos árvaház és segítőegyesület nevére kiállított perselyek kifüggesztését ajánlotta a belügyminiszter az alispánok figyelmébe. Van már persely a vakok országos intézete, az országos gyermekvédő liga, tüdőbetegek szanatóriuma, az uralkodóház tag­jainak védnöksége alatt álló sza­natóriumok, süketnémák, nyomorék gyermekek, gyenge­elméjűek, tör­­vénykórosok, alkoholisták, morfi­nisták, szemérmes koldusok és elaggottak, árvák lelencek, valamint koraszülöttek intézetei számára elhelyezett perselyek. Ha mindezeket elhelyezik a községi és körjegyzők irodáiba, akkor egyelőre husz-harminc per­sely lesz egy irodában s a jótékony szivek válogathatnak az ember­­baráti intézményekben, melyiknek adakozzanak. Aki elmegy egy-egy ilyen perselyekkel felszerelt jegy­­zőségi irodába, az kicsiben meg fogja látni a kolduló Magyarország hű fotográfiáját. HÍREK. Szegény Abdul Halim. Kassa, május 31. Te nem is tudod, hogy újra, de utoljára Rólad szól az ének, ezt ugyan nem is tudhatod, mert magyarul egy árva szót sem tudsz, pedig szeretnél tanulni, már­mint szok­ta, hogy megöklözze a sze­gény ördögöt. Amaz térdre borult előtte és bocsánatot kért tőle: — Nem vagyok méltó rá, hogy a kezeddel érints: tessék megrugni lábaddal, ha kedved tartja. Köröskörül nagy embercsődület támadt. Mindenki látni akarta a furcsa bolondot, aki önkényt en­gedi rugatni magát. A szegény ember pedig mo­solygott és így szólt: — Magaviseletén­, ugy­e külö­nösnek látszik előttetek! ? De tud­nivaló, hogy ez ez ember, akit én tudatommal véletlenül meglöktem, orvos. Már most, ha lábával rám tapos, akkor legalább nem kell meghalnom, ha ellenben kezével talál hozzám nyúlni, akkor tudom, lejárt életem órája. Az asszony kora. Csi ur éltes hölgyet vett nőül. A lakodalom már véget ért, a vendégek is elszéledtek és a férj újdonsült­­ feleségével egyedül ma­magyarul, órákat is vettél volt házigazdádnál, de sokra nem mentél. De hiszen nem is erről van most szó, hanem arról, hogy a »F­g« újra nagyszerűen volt értesülve, mert azt irta, hogy Te, jó Abdul Halim a Poledniák-féle gépgyárban gyakornokoskodol. Pe­dig hát Te csak 24 óráig álltál a satu mellett s aztán azt mondtad, hogy befellegzett. De nem egészen fellegzett be, mert Reisz Nándor lakatosműhelyében kedden és szer­dán 1—2 órán át vendégszerepeltél és ott is azt mondtad, hogy pont és most sétálsz, éled a világodat és eszed ágában sincs az, hogy Te itt Kassán puha kezeidet fel­törjed és tenyeredet a kalapácstól, reszelőtől kérgessé tegyed. Azt légy szives a »F­g« riporterének megmondani és kérd meg őt arra, hogy hagyjon Neked békét, Te ember vagy, élő halandó és nem pedig egy jól kifejlett cápa­­­j? — Kamarási méltóság, őfelsége a király dr. Mádi Pap-Szász Jó­zsef abaujtornavármegyei nyug. th. főjegyzőnek a kamarási méltó­ságot díjmentesen adományozta. — Tanévzáró ünnepély. A kassai áll. jogakadémián ma d. e. volt a tanév záróünnepélye, mely alka­­lomból dr. Kérészy Zoltán jogaka­démiai dékán beszédet mondott, mellyel a tanévet befejezettnek nyilvánította. — A régi száz koronások be­váltása. A most forgalomban levő, 1910. évi január hó 2 áról kelte­zett 100 koronás bankjegyek be­hívatnak és bevonatnak. Eziránt a magyar szent korona országainak kormányai és a birodalmi tanács­ban képviselt királyságok és or­szágok kormánya az Osztrák–Ma­­gyar Bank főtanácsával egyetértő*­leg a következőket állapították meg: A most forgalomban lévő 1910. évi január hó 2-áról belte­radt. Azelőtt a nagy sürgés-forgás­ban úgyszólván nem is volt al­kalma szemügyre venni a menyas­­­szonyt és csak most tűnt fel neki az a sok redő és ránc, amellyel a feleségének homloka tele volt. — Mondd csak kedvesem, hány éves vagy ? — kérdé tőle. Az asszonyka hamiskásan lesü­tötte a szemét és így szólt: — Nemrég múltam negyvenöt éves. A férj hitetlenül nézett rá. — Hát a nászcédulára mit írtál, hogy hány éves vagy ? — Azt írtam, hogy harminc­nyolc vagyok. — Tehát hazudtál, s úgy látszik most is füllentés a szavad. Az asszonyka azt felelte, hogy nem. Szentül esküszik, hogy ez egyszer igazat mond, azaz — hogy ötvennégy éves.­­…­ Hanem a férjnek még ez is va­lószínűtlennek látszott. Mindig újra faggatta kérdésekkel, mert hisz minden férjnek jussa van ahhoz, hogy ezen diszkrét ügyben felvi­zett, 100 koronára szóló bankje­gyek az Osztrák-Magyar Bank fő- és fióküzleteinél 1915. évi május 31-éig szolgáltatandók be fizetés­­kép vagy átváltás végett, úgy hogy e bankjegyek bevonásának végső határideje 1915. évi május 31-ike. Ettől az időtől kezdve e behívott bankjegyeket az Osztrák-Magyar Bank fő- és fiók­üzleteinél már csak átváltás végett fogadják el. Az 1912. évi május 31 ike után az Osztrák-Magyar Bank többé nem köteles (alapszabályok 89. cikke) az 1910. évi január 2-ától kelte­zett százkorpás bankjegyeket be­váltani vagy átcserélni. — A Természetbarátok Turista­egyesületének kassai csoportja 1. évi junius 1. egésznapos kirándu­lást rendez. Útirány: Miszlóka, Basics, Idavölgye, Réka, Rudnok- Szentanna, Rudnokfürdő, Jászó, Kassa. Útiköltség 1­20 K. Indulás a Nemzeti Színháztól reggel 4 órakor. Vezető: Békefi Arnold. (A Kassai Munkásban leadott túra té­vesen lett közölve). — Éjszakai kaland. Miskolczi tudósítónk írja az alábbi humoros színészdolgot: Színtársulatunk egyik szimpatikus tagja ir nekünk Egerből egy kedves kalandot, mely vele történt meg az érseki város­ban. »Gyönyörű, holdvilágos tavaszi éjszakán, éjfélutáni 1 óra tájban — Írja a színész. — hazafelé bal­lagtam a kávéházból Mikor laká­som kapujához értem, akkor vet­tem észre, hogy a kapukulcsot kollégámnál hagytam, aki még a kártyát pattogtatta a kávéházban. — Mi­tévő legyek?—tűnődtem — kopogni, hiába kopogok, jó öreg háziasszonyom nagyot hall. Gondoltam tehát egyet s sétálni kezdtem a csendes, néma éjszaká­ban. Le és fel. Vártam a kollégám. Amint így andalogva s elmerülve az adósságok mélységes tengerében lágositást nyerjen attól, akivel azontúl bajt és örömet megosztani tartozik. Az asszonyka makacsul meg­maradt ezen utolsó állításnál. Ek­kor a férjnek ötlete támadt. Az utcán elhangzott már a ko­csikerekek nyikorgása: megszűnt a járó­kelők lármája is és lassan­­lassan besötétedett. Csi ui odafordult feleségéhez: — Későn van, — mondá — ideje volna nyugalomra térni. Ne tartóztasd magadat, drágám Nekem még egy kis dolgot kell elvégez­nem. Eszembe jut, hogy megfeled­keztem a sótartót megnézni. Teg­nap este, mikor feledékenységből nyitva hagytam, a patkányok nagy pusztítást vittek véghez benne. A felesége nem tudta megállni, hogy ne nevessen. — Haha! Bolonddá akarsz tenni engem. Egész életemben sohasem hallottam, hogy a patkány sót eszik, pedig hatvannyolc esztendő alatt csak lett volna alkalmam meggyőződni róla, sétáltam le és fel már vagy hu­szonhatodszor az utcán, megnyílik egy ablak a hátam megett és egy fehér alak nézett ki az utcára. Hátrafordultam és megnéztem a kihajló alakot, majd tovább sétáltam. Mikor a ház előtt újra elmentem, a kapu hirtelen kinyílik és kilépett rajta egy fehér kosztümös férfi és egyenesen felém tartott. — Miért nem kopog? kérdezte vésztjósló hangon. — Hiába volna, nagyot halla­*­— Persze, hogy hiába volna, — vág bele a fehér ember, — mert nem utaztam el! Érti?! Nem utaztam el! Érti pipikém­­­— Most aztán egy csöppet sem értem. — szóltam. — Nem érti? Hát ,majd meg­értetem én magával, ha még egy­szer itt ólálkodik a feleségem ab­laka alatt — szólt, jobban mondva ordított a fehér ember. Ekkor már megértettem a hely­zetet és rászóltam a féltékeny fehér emberre, hogy most már menjen a dolgára. — Még magának áll följebb. Hitvány csábitó! — Kiabált és azzal se szó, se beszéd, torkon ragadott. Én sem voltam rest, birkózni kezdtem megfelelő lárma közepette a fehér emberkével, aki semmi­­félekép sem akart lecsillapulni, még a pongyolában kiszaladt fele­sége és még harciasabb anyósának vészes fenyegetéseire sem. Végre megjött a kapukulccsal színész­­kollégám, aki megmagyarázta a a helyzetnek azt a bizonyos szig­­naturáját. Kedves, apró színészhistória, amilyeneket a régi színészanekdo­­ták között lehet olvasni.--* — Hol vagy Árpád ? Ez a kér­dés az ország összes rendőreit iz­gatja, mert Árpád, Weisz Árpád egy jól nevelt betörő, aki Szatmá­­ron több betörés elkövetése után megszökött. — Az aradi divat. Aradról je­lentik azt a­­ rendkivül különös hirt, hogy ott divatossá lett, hogy a társaságokban ismert, tekintélyes állású emberek megállapodjanak orvosaikkal, hogy haláluk után szúrják át szivüket. Ez a divat onnan keletkezett, hogy a Buda­pesten nemrégiben meghalt vagyo­nos aradi ügyvéd, a különcködé­seiről ismert dr. Szende Tivadar — mint ismeretes — végrendelet­ben kötötte ki, hogy háziorvosa a szívét szúrja át. Dr. Szende halála óta már két ismert aradi úri­em­ber tetemén kellett végrehajtani a különös rendelkezést. Most pedig dr. Keppich Jakab orvos és dr. Hecht Arnold városi kerületi orvos szerződést kötöttek egymással, hogy aki közülök korábban meg­hal, az örökre elnémítja a másik szivét. A két orvoson kívül mások is kötöttek ilyen szerződést házi­orvosaikkal, akik ilyenformán jut­nak pácienseik halála után is. Hogy a szivek átszúrása ilyen divattá lett Aradon kétségkívül szuggesztiv ha­tás következménye ez,­­nemcsak

Next