ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM TOMUS III SZEGED 1963
Keserű Bálint: Epiktétos Magyarországon — a XVII. században
KESERŰ BÁLINT EPIKTÉTOS MAGYARUL — A XVII. SZÁZAD ELEJÉN Epiktétos nem tartozik az antik világ legnagyobb, legeredetibb gondolkodói közé, hatása azonban rendkívül intenzív, időben és térben messzire terjed. Elsősorban életével hatott. Rabszolgának született — valószínűleg neve is csak ezt jelzi. A későbbi, nem éppen hiteles, de a róla alkotott elképzelésekre jellemző feljegyzésekben Epiktétus a rabszolga már kész filozófus is, s a felszabadított iskolavezető és gondolkodó egy kissé mindig rabszolga marad. Legendák keletkeztek arról, hogy milyen következetesen alkalmazta etikai elveit a saját életében: „fegyhetetlen életű ember volt, minden negédségtől és kérkedékenységtől igen igen idegen"; soha nem gyűjtött vagyont, valósággal nyomorgott. — Ez is megkülönbözteti a késői sztoa más képviselőitől, különösen Tengcától, aki önmegtartóztatást és szegénységet prédikált, s közben mesés vagyont harácsolt össze. Gondolatait egy tanítványa örökítette az utókorra. Gyakorlati nevelő volt, nem az író-filozófusok közé tartozott. Egész gondolatrendszerére rányomja bélyegét élete: korábbi rabszolga volta éppúgy, mint a maga elé tűzött pedagógiai feladatok. Filozófiája a császárkor népszerű sztoicizmusának része, mégis vitathatatlanul sajátos arculatú. Így nála a szokottnál centrálisabb helyet kap és szubjektív közvetlenséggel szólal meg a rabszolga igénye az emberi életre, ez az egyébként is aktuális probléma. A munka megbecsülését hirdeti. A szolgaság elleni — passzív — lázadást tükröznek tanításai. Egyúttal azonban a rabságba való belenyugvást is, mely a „külső bilincsek" gyötrelmét egy „belső szabadság" ideájával enyhítgeti. Epiktétusnál éppúgy, mint a többi sztoikusnál ennek az ellentmondásnak az utóbbi oldala, a belenyugvás dominál, ő azonban mindenkinél inkább átéli az egésze ellentmondást, s erősebb hangot ad első oldalának, bizonyos értelemben a rabszolgatömegek szabadságvágyának. Természetesen teljesen idegen tőle az ellentmondás forradalmi vagy radikális megoldásának még a lehetősége is. Ellenkezőleg: a tűrés és önmegtartóztatás jelszavával szinte szolgai beletörődést hirdet. — Epiktétus e két véglet erőteljes megszólaltatásával a sztoikus etika egyik legszélsőségesebb és leghatásosabb változatát alkotta meg. Senecától és Marcus Aureliustól eltérően Epiktétus nem az eklektikus, középső sztoa tanaiból merített, hanem visszanyúlt az iskolaalapítókhoz. Anynyira, hogy a régi sztoa tanításaiból (amelyeknek dokumentumai szinte csak romjaikban maradtak ránk) Epiktétos őrizte meg a legtöbbet. .. ..&' 3