Aetas, 1994 (9. évfolyam)
3. szám - FIGYELŐ - A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról (History and Theory, 1989-1990. Past and Present, 1991-1992.) Deák Ágnes
művészet alkotásaitól, a történetírás esztétikai jellegű tevékenység. Ahogy egy festmény sem a valóság utánzásra törekvő reprodukciója, hanem annak helyettesítője, pótléka, a valóság illúziója, így a nyelv, a történeti szöveg is olyan „pszeudorealitás", ami nem különválasztva áll a valóságtól, hanem annak része. A történeti szövegen belül sem lehet elválasztani a „stílust" és „tartalmat", a „a tartalom a stílus deriváltja" (uo. 144. o.). 7. Ha azonban a szöveg önmagára s nem valamiféle különálló valóságra mutat, átértelmeződik a bizonyíték fogalma. A modernista történetíró a forrásból igyekszik logikailag következtetni a forrás mögött rejtett történeti valóságra, a bizonyítékot olyan padlócserépnek tekinti, amelyet felvesz, és megnézi, mi van alatta. Ezzel szemben a posztmodern történetíró szerint a bizonyíték nem a múlt felé mutat, hanem csupán a múlt más interpretációi felé, rálép a cserépre, hogy az elvezesse más cserepek felé. Ez a történeti források „jelenidejűsítéséhez" (contemporization) vezet: egy korszak legfontosabb jellemzői az adott kor embere számára sohasem válnak ismertté, csak a korszak lezárulta után rajzolódnak ki, méghozzá a történész későbbi korának mentalitásával való összevetés során, egy korszak mentalitása csakis saját és egy későbbi korszak közötti különbségekben tárul fel. Ez teszi hasonlóvá a történész és a pszichoanalitikus tevékenységét, hiszen mindketten egyes megnyilatkozásokba próbálnak belevetíteni egy rendszert, s nem azok mögött akarnak valamit találni. 8. A lényeg éppen ezért abban rejlik, ami közvetlenül nem nyilatkozik meg, a ki nem mondott nagy szerepet kap, „a múlt az, ami nem". Az pedig, ami elfojtott, mindig az apró elemekben, a látszólag lényegtelen részletekben mutatkozik meg, „a múlt lényege nem a múlt lényegében rejtőzik" (uo. 148. o.), hanem a forgácsokban, az elszólásokban, azokban a ritka pillanatokban, amikor a múlt spontán módon megnyilatkozik. Ezért fordul a történetírás figyelme a makrotörténeti struktúrák helyett a mikrotörténeti szituációk, az életkörülmények felé. A modernista történettudományt a lényegkeresés jellemezte (essentialist). Ezzel szakítanunk kell. A cél nem az integráció, a szintézis, a totalitás, hanem a történeti forgácsok (historical seraps) vizsgálata. A Past and Present vitában Patrick Joyce is kifejti: nincs koherencia sem a politika, sem a gazdaság vagy a társadalom szférájában. Elszigetelt pontok vannak: szövegek, események, eszmék, stb. melyeknek van bizonyos társadalmi kontextusa, de nincs mélyben fekvő struktúra, melynek ezek az egyes elemek puszta kifejeződései lennének. Ankersmit a kétféle történetírói mentalitást a következő hasonlattal szemlélteti: Ha a történelmet mint egy fát képzeljük el, a modernista történész a figyelmét a fa törzsére irányozza, még akkor is, ha történetesen a leveleket vizsgálja, a törzsre vonatkozóan akar következtetéseket levonni. A posztmodern történész figyelme ezzel szemben kizárólag a levelekre irányul, a levelek azonban csak viszonylag lazán kapcsolódnak ehhez a fához, ha jön az őszi szél, szétfújja őket. A nyugati történetírásban pedig már beköszöntött az ősz, egyetlen lehetőség az, ha összegyűjtjük a messzire sodort leveleket, és eredetüktől függetlenül tanulmányozzuk őket, ahogy azt Le Roy Ladurie vagy Carlo Ginzburg tette. Nem az a lényeges többé, hogy mi volt a helyük a fán, hanem az a rendszer, amit most mi alkotunk belőlük, s ahogy ezt a rendszert a most létező civilizáció többi formájához illeszteni tudjuk. Ezért a történeti kontextus elveszítette tradicionális jelentőségét és funkcióját, minden kortárs jelenséggé vált. Ez azonban - állítja Ankersmit - nem jelenti a szubjektivitás új formáját, s hogy a jelen sémáit akarnánk ráerőltetni a múltra. A történeti interpretáció ugyanis javaslat csupán, „egy javaslat pedig nem lehet sem igaz, sem hamis, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének indokaink támogatni vagy elvetni egy bizonyos javaslatot" (Ankersmit: Reply to Professor Zagorin. History and Theory 1990/3, 282. o.). Igaznem igaz érvekkel vitatni egy javaslatot olyan lenne, mint teljesen szélcsendes időben egy 17. századi tengeri csatát vívni, azaz esetlen, hatástalan fellépés