Aetas, 1994 (9. évfolyam)

3. szám - FIGYELŐ - A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról (History and Theory, 1989-1990. Past and Present, 1991-1992.) Deák Ágnes

művészet alkotásaitól, a történetírás esz­tétikai jellegű tevékenység. Ahogy egy festmény sem a valóság utánzásra törekvő reprodukciója, hanem annak helyettesítő­je, pótléka, a valóság illúziója, így a nyelv, a történeti szöveg is olyan „pszeudo­realitás", ami nem különválasztva áll a valóságtól, hanem annak része. A törté­neti szövegen belül sem lehet elválasztani a „stílust" és „tartalmat", a „a tartalom a stílus deriváltja" (uo. 144. o.). 7. Ha azonban a szöveg önmagára s nem valamiféle különálló valóságra mu­tat, átértelmeződik a bizonyíték fogalma. A modernista történetíró a forrásból igyekszik logikailag következtetni a forrás mögött rejtett történeti valóságra, a bizo­nyítékot olyan padlócserépnek tekinti, amelyet felvesz, és megnézi, mi van alat­ta. Ezzel szemben a posztmodern tör­ténetíró szerint a bizonyíték nem a múlt felé mutat, hanem csupán a múlt más interpretációi felé, rálép a cserépre, hogy az elvezesse más cserepek felé. Ez a törté­neti források „jelenidejűsítéséhez" (con­temporization) vezet: egy korszak leg­fontosabb jellemzői az adott kor embere számára sohasem válnak ismertté, csak a korszak lezárulta után rajzolódnak ki, méghozzá a történész későbbi korának mentalitásával való összevetés során, egy korszak mentalitása csakis saját és egy későbbi korszak közötti különbségekben tárul fel. Ez teszi hasonlóvá a történész és a pszichoanalitikus tevékenységét, hiszen mindketten egyes megnyilatkozásokba próbálnak belevetíteni egy rendszert, s nem azok mögött akarnak valamit találni. 8. A lényeg éppen ezért abban rejlik, ami közvetlenül nem nyilatkozik meg, a ki nem mondott nagy szerepet kap, „a múlt az, ami nem". Az pedig, ami elfoj­tott, mindig az apró elemekben, a látszó­lag lényegtelen részletekben mutatkozik meg, „a múlt lényege nem a múlt lénye­gében rejtőzik" (uo. 148. o.), hanem a forgácsokban, az elszólásokban, azokban a ritka pillanatokban, amikor a múlt spontán módon megnyilatkozik. Ezért fordul a történetírás figyelme a makrotörténeti struktúrák helyett a mikrotörténeti szituációk, az életkörül­mények felé. A modernista törté­nettudományt a lényegkeresés jellemezte (essentialist). Ezzel szakítanunk kell. A cél nem az integráció, a szintézis, a totalitás, hanem a történeti forgácsok (historical seraps) vizsgálata. A Past and Present vitában Patrick Joyce is kifejti: nincs koherencia sem a politika, sem a gazdaság vagy a társadalom szférájában. Elszigetelt pontok vannak: szövegek, események, eszmék, stb. melyeknek van bizonyos társadalmi kontextusa, de nincs mélyben fekvő struktúra, melynek ezek az egyes elemek puszta kifejeződései lennének. Ankersmit a kétféle törté­netírói mentalitást a következő hasonlat­tal szemlélteti: Ha a történelmet mint egy fát képzeljük el, a modernista törté­nész a figyelmét a fa törzsére irányozza, még akkor is, ha történetesen a leveleket vizsgálja, a törzsre vonatkozóan akar következtetéseket levonni. A posztmo­dern történész figyelme ezzel szemben kizárólag a levelekre irányul, a levelek azonban csak viszonylag lazán kapcsolód­nak ehhez a fához, ha jön az őszi szél, szétfújja őket. A nyugati történetírásban pedig már beköszöntött az ősz, egyetlen lehetőség az, ha összegyűjtjük a messzire sodort leveleket, és eredetüktől függet­lenül tanulmányozzuk őket, ahogy azt Le Roy Ladurie vagy Carlo Ginzburg tette. Nem az a lényeges többé, hogy mi volt a helyük a fán, hanem az a rendszer, amit most mi alkotunk belőlük, s ahogy ezt a rendszert a most létező civilizáció többi formájához illeszteni tudjuk. Ezért a tör­téneti kontextus elveszítette tradicionális jelentőségét és funkcióját, minden kor­társ jelenséggé vált. Ez azonban - állítja Ankersmit - nem jelenti a szubjektivitás új formáját, s hogy a jelen sémáit akar­nánk ráerőltetni a múltra. A történeti in­terpretáció ugyanis javaslat csupán, „egy javaslat pedig nem lehet sem igaz, sem hamis, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének indokaink támogatni vagy elvetni egy bizonyos javaslatot" (Anker­smit: Reply to Professor Zagorin. History and Theory 1990/3, 282. o.). Igaz­­nem igaz érvekkel vitatni egy javaslatot olyan lenne, mint teljesen szélcsendes időben egy 17. századi tengeri csatát vívni, azaz esetlen, hatástalan fellépés

Next