Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Kisantal Tamás–Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról” (Narratológiai kihívás a történetírásban)
az ironikus módból ismét a mitikus felé tartanánk, vagyis az irodalom története ciklikus irányultságot vesz fel.35 A későbbiekben Frye az elbeszélés általános elméletének kidolgozása során négy alapvető narratív kategóriát (vagy a frye-i szóhasználattal élve: müthoszt) különböztet meg, melyeket szintén komédia, románc, tragédia és irónia/szatíra névvel illet. Ezeket - némiképp talán Spengler hatására - a négy évszaknak felelteti meg (az előbbiek sorrendjében a tavasztól a télig).36 Nem nehéz észrevenni a történeti módoknak, az archetipikus müthoszoknak, valamint a frye-i rendszer másik központi négyes struktúrájának (a középkori bibliai hermeneutika szintjei: literális, allegorikus, morális, anagogikus) párhuzamát (az utóbbi esetben a kapcsolat természetesen fordított irányú). Azaz Frye-nál a diakrónia rávetül a szinkróniára, s az egész rendszert a művészi alkotásokban megnyilvánuló transzcendenshez való visszatérés hatja át. White úgy veszi át Frye archetipikus cselekményformáit, hogy az eredeti rendszer rejtett konklúziót ignorálja. Ami Frye-nál egy diakrón, az egész történelmen átívelő, s a mítoszhoz visszatérő történeti tendencia, az White-nál egy adott kor történeti tudatán belüli, a tropológiához és az ideológiához szorosan kötődő ciklikus folyamat (mely a 18. század végi/19. század eleji preromantikus gondolkodók metaforikus, romantikus koncepcióitól a 19. század végének - elsősorban Nietzschét és Benedetto Crocét jellemző -ironikus szemléletmódjáig húzódott). Másrészt ha Frye-nál a történetszervezés (mármint saját irodalom- és történelemszemlélete) romantikus irányultságú, White-ra nézve ezt inkább az ironikus mód és az irónia trópusának alapvető túlsúlya jellemzi, amennyiben nála az irónia ugyanúgy metatropologikus alakzat, ahogy saját történeti perspektíváját is a metatörténetiség hatja át. Talán megkérdőjelezhető, ahogy az előbbiekben a narratív eljárásokat összemostuk a tropologikus stratégiákkal. Azonban White-nál a történeti ábrázolás minden (narratív, formális, ideologikus) aspektusa a trópuselméletben fut össze, illetve ott találja meg kiindulópontját. White természetesen itt is a strukturalizmus nyomdokain halad, hiszen Jakobson már az 50-es években a narratív eljárások alapját a tropológiában jelölte ki, amennyiben különbséget tett a metaforikus (költői, romantikus) és a metonimikus (prózai, realista) nyelvi képességek között.37 White azonban a jakobsoni beosztást túlságosan szűknek érezve radikálisan visszakanyarodik egy sokkal korábbi trópuselmélethez: a 16. századi retorikák és a vico-i történetfilozófia négyes tropologikus rendszeréhez. A négy fő - a történet írói metodológia alapját adó - alakzatnak (metafora, metonímia, szinekdoché, irónia) a kutatása White szerint lehetővé teszi, hogy ne csak az egyes történészek cselekményszövési és ideológiai beállítódásmódjáról, hanem egész korszakok történeti tudatáról is teljesebb képet kapjunk. Tehát nála egy adott korszak történeti tudata, sőt egész világképe tropologikus természetű, azaz egy adott nyelvi transzformatív eljárásmód egész kultúraépítő kóddá válik.38 35 E tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy a frye-i irodalomtörténet-koncepció első pillantásra lényegében ciklikusnak látszó, valójában azonban eszkatológikus történetfilozófiai irányultságát mélyebben körüljárjuk. Erről lásd: Fletcher, Angus: Utopian History and the Anatomy of Criticism. In.: ICrieger, Murray (ed.): Northrop Frye in Modern Criticism. New York-London, 1966. 31-73. 31. Frye 1998. 135-139. Egyébként Frye az archetipikus müthoszokkal nemcsak a négy évszakot, hanem a napszakokat (reggel, dél, este, éjszaka) és az emberi élet négy periódusát (ifjúság, érettség, öregség, halál) is párhuzamba állítja. 37 Vő. Jakobson, Román: Az afázia nyelvi tipológiája. In.: Jakobson, Román: Hang-jel-vers. Budapest, 1972. 204-226. Illetve Jakobson, R.: Nyelvészet és poétika. In.: Uo. 229-276. 301 A koraújkori retorikán és Vicon kívül még egy 20. századi irodalmár, Kenneth Burke is nagy hatással volt White tropológiájára. Nagy különbség azonban, hogy Bürke sokkal radikálisabban hangsúlyozza a négy trópus hasonlóságát, illetve egymásba mosódását. Bürke, Kenneth: A négy alapvető trópus. Helikon, 1997. 1-2. szám. (a továbbiakban: Bürke, IC. 1997.) 46-57.