Aetas, 2001 (16. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Hayden White: A történelem poétikája
den, módszerem formalista. Nem kívánom eldönteni, hogy adott eseménysorról vagy a történeti folyamat egy részletéről az egyik történész műve jobb vagy korrektebb beszámolót nyújt-e, mint egy másiké; ehelyett e beszámolók strukturális komponenseit próbálom meghatározni. Úgy vélem, indokolt figyelmünket mindazokra a valamilyen szempontból klasszikusnak tekinthető történészekre és filozófusokra fordítani, akik még mindig a lehetséges történelmi értelmezésmódok elismert modelljeiként szolgálnak: történészekre mint Michelet, Ranke, Tocheville és Burckhardt, történetfilozófusokra mint Hegel, Marx, Nietzsche és Croce. Ezen gondolkodók vizsgálatával azt a kérdést vetem fel, hogy milyen a történelem tanulmányozásának legmegfelelőbb megközelítési módja. E gondolkodók státusza mint a történeti reprezentáció és konceptualizáció lehetséges modelljeié, nem az általánosításaikat alátámasztó „adatok" vagy az ezek magyarázata végett életre hívott elméleteik természetétől függ, hanem a történeti mezőről (historical field) alkotott látomásuk következetességétől, koherenciájától és kifejezőerejétől. Ezért nem lehet őket „megcáfolni" vagy általánosításaikat „érvényteleníteni", akár azzal, ha a későbbi kutatások során valamilyen új adat kerül elő, vagy ha az általuk ábrázolt és elemzett események értelmezésére valamilyen új elmélet születik. A történeti narráció és konceptualizáció modelljeiként elfoglalt helyzetük, végső soron a történelemről és annak menetéről alkotott szemléletmódjuk előfeltevésekkel átitatott és leginkább költőinek nevezhető természetén alapul. Úgy vélem, mindez igazolja a 19. századi történeti gondolkodás tanulmányozásának formalista megközelítésmódját. Nyilvánvaló azonban, hogy a fenti gondolkodók a történeti folyamat ugyanazon szeleteiről, illetve a történeti gondolkodás feladatáról alternatív és egymást látszólag kölcsönösen kizáró elképzeléseket vallottak. Tisztán verbális struktúráknak tekintve, műveik radikálisan különböző formajegyeket mutatnak, és egy sajátos fogalmi apparátus köré csoportosulnak, mely lehetővé teszi egyazon adatok alapvetően eltérő magyarázatait. Példának okáért az egyik történész műve - a legfelszínesebb megközelítésben - lehet diakrón és folyamatos szemléletű, mely a történelem menetében a változásra és átalakulásra helyezi a hangsúlyt, míg egy másiké szinkrón és statikus formájú, a strukturális folytonosságot emelve ki. Azaz, míg az egyik az elmúlt kor „szellemének" lírai, poétikus megidézését tekinti feladatának, addig a másik az események mögé akar hatolni, hogy feltárja azokat a „törvényszerűségeket" vagy „alapelveket", melyeknek a „korszellem" csupán egyik manifesztációja, megjelenési formája. Vagy, hogy egy másik, szintén alapvető distinkciót vegyünk, a történészek egyik része elsősorban a jelenlegi társadalmi problémák és konfliktusok magyarázatát tekinti feladatának, míg mások igyekeznek elnyomni a jelen vonatkozásait, és megpróbálnak arra a különbségre összpontosítani, ami a múlt adott periódusát saját koruktól elválasztja (e módszer az ilyen történész lelkivilágát az „antikváriuséhoz" teszi hasonlatossá). Összefoglalva: a 19. századi mestertörténészek műveit formalizált verbális struktúráknak tekintve radikálisan különböző elméletek tárulnak elénk arról, hogy a „történelmi alkotótevékenységnek" miből is kellene állnia. A különféle 19. századi történeti t, Auerbachot, Gombrichot, bár megjegyzendő, hogy Frye-nál végül New Direction from Old című szuggesztív esszéjében (In.: Frye, N.: Fables of Identity. New York, 1963.) felvetődik a történelem, a mítosz és a történetfilozófia közötti összefüggések problémája. A történeti narratíva „fiktív" elemével foglalkozó filozófusok közül az alábbiakat találtam a leginspiratívabbaknak: Gallie, W. B.: Philosophy and Historical Understanding. New York, 1964.; Danto, Arthur C.: Analytical Philosophy of History. Cambridge, 1965. és Mink, Louis O.: The Autonomy of Historical Understanding. In: Dray, különösen: 179-186. Az angol antiquarian kifejezést, „a részletekben fölöslegesen elmerülő, a lényegi összefüggések felismerésére képtelen történész"-re (is) alkalmazzák. A fordítók megjegyzése. Vö.: Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? In.: BUKSZ, 1999. ősz. 282.