Aetas, 2005 (20. évfolyam)

1-2. szám - HATÁRAINKON TÚL - „… humanista vagyok, és szerintem a humaniórák lényegében az olvasásról szólnak.” Beszélgetés Hayden White történésszel (Az interjút készítette: Kisantal Tamás, Krommer Balázs)

a megnézett filmek, a szüleinktől hallott történetek, az iskolai olvasmányok stb. mind-mind ilyen modellek bevésődését eredményezik. Szóval a történészeket nem nagyon érdekelte a könyvem. A Braun Róbert által össze­állított magyar válogatáskötet címadó tanulmányát 1963-1964 körül írtam, tehát még a Metahistory előtt. Ebben megpróbáltam a történetírás és az irodalmi írásmód kapcsolatát feltárni. Ekkor az irodalmit még „fikciónak" neveztem, ám inkább „irodalmi írásmódnak" kell ezt hívni, mivel sok nem fikcionális irodalmi, művészi szöveg is van. A nagy történé­szek művei is irodalminak nevezhetők, pedig egyáltalán nem fikciók, vagy legalábbis nem szokás őket fikcióknak tekinteni. Mit gondoltak a történészek erről és a Metahistoryról? Nos, nagy vonalakban az volt a helyzet, hogy kaptam ugyan pár elismerő kritikát a történészektől is, de más tudomány­területeken nagyobb hatás váltott ki a könyv, a filozófiában, a társadalomelméletben, a dis­kurzusanalízis terén, sőt még a pszichológiában is. Furcsának tűnik, de egyszerű a magya­rázat: ekkortájt sokan foglalkoztak a narratívumok kérdésével. Bár a könyv csupán a törté­nelmi elbeszélés strukturális elemzésével foglalkozott, akkoriban számos pszichológus az elbeszélést magát tekintette az emberi identitást kialakító közegnek. Amikor a Metahistory megjelent németül és olaszul, nagyon kedvezően fogadták. Még orosz fordítása is van, és Braun válogatásának köszönhetően számos tanulmányom magyarul is olvasható. Létezik még a Metahistorynak koreai, kínai, spanyol, portugál és japán változata is... Nagyjából ti­zenöt nyelven hozzáférhető már, és persze a recepciója kultúránként más és más. Például az oroszoknak tetszett, mivel a módszerem hasonló az orosz formalizmuséhoz, és azt hi­szem, némelyik orosz formalistán kívül még senki sem elemzett így történelmi szövegeket, habár őket sokkal inkább érdekelték az irodalmi művek. Sok történész szerint egy történészi szöveg strukturalista elemzésének semmi köze a történelemhez. Azt állították: „a történelem levéltári kutatást jelent, White pedig soha nem foglalkozott ilyesmivel". Szerintük irodalmár vagyok, mivel kereszteztem e két területet. Konzervatív Ön szerint a történetírás? Ha jól értelmezzük az Ön tanulmányaiban kifejtett koncepciót, állítása szerint a 1g. szoszadi szaktörténetírás realisztikus elbeszélő technikái egy alapvetően konzervatív ideológiát hordoztak, amennyiben a születő nemzetállamok szá­mára legitimálták történeti hagyományukat. E tendencia a 20. századi elbeszélő, realiszti­kus intenciójú történetírásra is jellemző? Az elbeszélő történetírás alapvetően konzervatív? Jó kérdés, azt hiszem, viszonylag röviden válaszolhatok is rá. A narratív reprezentáció kon­zervatív és haladó célokat is szolgálhat. Az elbeszélés alkalmas arra, hogy megismertessük és ábrázoljuk a kibontakozófélben lévő, haladó szellemű jelenségeket. A radikális gondol­kodók mindig ilyen célra használják az elbeszélést, míg a jobboldali konzervatívok inkább megpróbálják semmibe venni, elleplezni az ilyesfajta jelenségeket. Vagyis az elbeszélés mindkét célt szolgálhatja. Úgy fogalmaznék, a nemzetállamok szolgálatában álló 19. századi narratív történetírás haladó volt, mivel a nemzetállam átalakította azokat a társadalmakat, melyek korábban a királyi és nemesi kiváltságokon alapuló hierarchikus államrendre épültek. Ebben az értelemben a nemzetállamot történelmi szempontból haladónak kell te­kinteni. De ahogy Marx és Lenin kimutatta, a nemzetállam hamarosan alig jelentett többet az új osztály, a burzsoázia hatalmának fenntartására szolgáló eszköznél. Ezután az egyete­meken bevezetett történelem alapozta meg a történettudományt, vagyis a nemzetállam hozta létre a történelem diszciplínáját az egyetemeken, melyeket viszont az állam szponzo­rált, irányított, s így ezek lényegében az állam - és a burzsoázia - céljait segítették elő. Vé­gül a történészek mindinkább a (burzsoá) nemzetállam szolgálói lettek, s elbeszéléseik az új államapparátusok legitimálását biztosították. A 19. századi történészek újra és újra így jár­

Next