Aetas, 2005 (20. évfolyam)
1-2. szám - HATÁRAINKON TÚL - „… humanista vagyok, és szerintem a humaniórák lényegében az olvasásról szólnak.” Beszélgetés Hayden White történésszel (Az interjút készítette: Kisantal Tamás, Krommer Balázs)
a megnézett filmek, a szüleinktől hallott történetek, az iskolai olvasmányok stb. mind-mind ilyen modellek bevésődését eredményezik. Szóval a történészeket nem nagyon érdekelte a könyvem. A Braun Róbert által összeállított magyar válogatáskötet címadó tanulmányát 1963-1964 körül írtam, tehát még a Metahistory előtt. Ebben megpróbáltam a történetírás és az irodalmi írásmód kapcsolatát feltárni. Ekkor az irodalmit még „fikciónak" neveztem, ám inkább „irodalmi írásmódnak" kell ezt hívni, mivel sok nem fikcionális irodalmi, művészi szöveg is van. A nagy történészek művei is irodalminak nevezhetők, pedig egyáltalán nem fikciók, vagy legalábbis nem szokás őket fikcióknak tekinteni. Mit gondoltak a történészek erről és a Metahistoryról? Nos, nagy vonalakban az volt a helyzet, hogy kaptam ugyan pár elismerő kritikát a történészektől is, de más tudományterületeken nagyobb hatás váltott ki a könyv, a filozófiában, a társadalomelméletben, a diskurzusanalízis terén, sőt még a pszichológiában is. Furcsának tűnik, de egyszerű a magyarázat: ekkortájt sokan foglalkoztak a narratívumok kérdésével. Bár a könyv csupán a történelmi elbeszélés strukturális elemzésével foglalkozott, akkoriban számos pszichológus az elbeszélést magát tekintette az emberi identitást kialakító közegnek. Amikor a Metahistory megjelent németül és olaszul, nagyon kedvezően fogadták. Még orosz fordítása is van, és Braun válogatásának köszönhetően számos tanulmányom magyarul is olvasható. Létezik még a Metahistorynak koreai, kínai, spanyol, portugál és japán változata is... Nagyjából tizenöt nyelven hozzáférhető már, és persze a recepciója kultúránként más és más. Például az oroszoknak tetszett, mivel a módszerem hasonló az orosz formalizmuséhoz, és azt hiszem, némelyik orosz formalistán kívül még senki sem elemzett így történelmi szövegeket, habár őket sokkal inkább érdekelték az irodalmi művek. Sok történész szerint egy történészi szöveg strukturalista elemzésének semmi köze a történelemhez. Azt állították: „a történelem levéltári kutatást jelent, White pedig soha nem foglalkozott ilyesmivel". Szerintük irodalmár vagyok, mivel kereszteztem e két területet. Konzervatív Ön szerint a történetírás? Ha jól értelmezzük az Ön tanulmányaiban kifejtett koncepciót, állítása szerint a 1g. szoszadi szaktörténetírás realisztikus elbeszélő technikái egy alapvetően konzervatív ideológiát hordoztak, amennyiben a születő nemzetállamok számára legitimálták történeti hagyományukat. E tendencia a 20. századi elbeszélő, realisztikus intenciójú történetírásra is jellemző? Az elbeszélő történetírás alapvetően konzervatív? Jó kérdés, azt hiszem, viszonylag röviden válaszolhatok is rá. A narratív reprezentáció konzervatív és haladó célokat is szolgálhat. Az elbeszélés alkalmas arra, hogy megismertessük és ábrázoljuk a kibontakozófélben lévő, haladó szellemű jelenségeket. A radikális gondolkodók mindig ilyen célra használják az elbeszélést, míg a jobboldali konzervatívok inkább megpróbálják semmibe venni, elleplezni az ilyesfajta jelenségeket. Vagyis az elbeszélés mindkét célt szolgálhatja. Úgy fogalmaznék, a nemzetállamok szolgálatában álló 19. századi narratív történetírás haladó volt, mivel a nemzetállam átalakította azokat a társadalmakat, melyek korábban a királyi és nemesi kiváltságokon alapuló hierarchikus államrendre épültek. Ebben az értelemben a nemzetállamot történelmi szempontból haladónak kell tekinteni. De ahogy Marx és Lenin kimutatta, a nemzetállam hamarosan alig jelentett többet az új osztály, a burzsoázia hatalmának fenntartására szolgáló eszköznél. Ezután az egyetemeken bevezetett történelem alapozta meg a történettudományt, vagyis a nemzetállam hozta létre a történelem diszciplínáját az egyetemeken, melyeket viszont az állam szponzorált, irányított, s így ezek lényegében az állam - és a burzsoázia - céljait segítették elő. Végül a történészek mindinkább a (burzsoá) nemzetállam szolgálói lettek, s elbeszéléseik az új államapparátusok legitimálását biztosították. A 19. századi történészek újra és újra így jár