Aetas, 2007 (22. évfolyam)
1. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Szélpál Lívia: A történelem jövője: bevezetés egy nem hagyományos történetírás (unconventional history) elméletébe
sával és áramlásával".14 Ezt Stephen Greenblatt rezonanciának nevezi, ami feltételezi, hogy az irodalmi művek nem önálló, ideális entitások, amelyek magukban hordozzák jelentésüket, hanem kultúraspecifikusak. Az adott kultúrába a szöveg beágyazódik, míg maga a kultúra is szövegszerűvé válik az olvasó számára.15 így az újhistorizmus gyakorlata túlmegy az Új Kritika (New Criticism) a historikus formalista szövegkritikáján. Az Új Kritika a szöveget autonóm és önmagában álló entitásnak tekintette, mely azt feltételezte, hogy az irodalmi alkotás univerzális jelentésekkel és inherens értékkel bír, s így a kritikus feladata az, hogy szövegközeli olvasattal (close reading) helyesen interpretálja azt. Ezzel szemben az újhistorizmus gyakorlata, a reneszánsz tanulmányokból kinőve, azt feltételezi, hogy az irodalmi és nem irodalmi szövegek egymástól elválaszthatatlanul áramlanak, beágyazódva a társadalmi kapcsolatok és anyagi tevékenységek hálózatába.16 így a szövegértelmezés a szerző, az olvasó, a társadalmi intézmények, konvenciók, ideológiák és gyakorlatok közti dialógus terméke, vagyis az irodalmi alkotásokat történeti kontextusukban kell vizsgálni. Mindemellett az újhistorista szövegértelmezés módszertanának lényeges részét alkotja az ön-reflexív metaperspektíva, amellyel az újhistoristák önnön befolyásoltságukra és motivációikra kívánnak rávilágítani.17 Az újhistorizmus a kultúra poétikájaként a kulturális tudományok (cultural studies) területén belül átjárhatóságot biztosít a különböző tudományok és gyakorlatok között, így Claire Colebrook szerint elmossa a határokat a hagyományos történetírás és az irodalomkritika között is.18 Ennél fogva az újhistorizmus az irodalmi szövegeket nem tekinti autonóm, a társadalmi és történeti kontextusoktól különálló entitásoknak, s ellenzi a hagyományos történetírás nagy narratíváit és annak pozitivista objektivitásra és igazságtartalomra törekvő módszertanát, így az újhistorista gyakorlat Louis Montrose szerint a történelmet textuálisnak, míg a szövegeket történetinek tekinti.19 A különböző meghatározások közül Hayden White definíciója tűnik leginkább helytállónak, mely az újhistorizmus gyakorlatát egy olyan kísérletként írja le, amely megpróbálja összekapcsolni azt, „amit néhány történész a történelem tanulmányozásában a »formalista« tévedésnek tart (kulturalizmus és textualizmus), azzal, amit néhány formalista irodalomelmélet-író az irodalomtudományok »historista« tévedésének tart (genetizmus és referencialitás)".20 Összességében elmondhatjuk, hogy az újhistoristák a történelemhez fordultak, leginkább nem az érdeklődésük középpontjában lévő irodalomról szerezhető információkért, hanem azért a módszertani tudásért és gyakorlatok sokaságáért, melyet a történelmi megközelítés adhat.21 Ezzel párhuzamosan az Új Történelem a történettudomány berkein belül a „nyelvi fordulattal" átértelmezte a történetírást, és a korábbi pozitivista történelemszemlélettel el- 14 Kiss Attila Atilla: Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban. Helikon, 9. évf. (1998) 1-2. sz. 5. 15 Greenblatt, Stephen: A reneszánsz költészet rezonanciája. (Ford.: Matuska Ágnes) Aetas, 14. évf. (1999) 1-2. sz. 302. 16 Veeser, Aram H. (ed.): The New Historicism Reader. New York, 1994. 2. 17 Kiss: Hatalom, szubjektum, genealógia, 6. 18 Colebrook, Claire: New Literary Histories. New Historicism and Contemporary Criticism. Oxford, 1997. 2. 19 Montrose, Louis A.: Professing the Renaissance: The Poetics and Politics of Culture. In: Veeser, Aram H.: The New Historicism Reader, 23. 20 White, Hayden: Megjegyzés az újhistorizmushoz. (Ford.: Nemes Péter) Helikon, 9. évf. (1998) 1-2. sz. 35. 21 White: Megjegyzés az újhistorizmushoz, 42-43.