A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-08 / 36. szám
Mit takar Itália kék ege ? A párszáz lakosú Cella falucskának csak egyetlen kútja van. Évente mintegy kámániás ember vándorol ki Dél-Olaszországból. Van, ahol csak a férfiak távoznak , otthon hagyják apró földeiken családjukat, mások családjukkal ágyútt hagyják el otthonukat. Az utóbbi tíz év folyamán 450 000 ember vándorolt ki Kalábriából. Dél-Itáliát Szicília ás Szardínia szigetekkel együtt „Mezzogiorno“ néven szokás emlegetni, ami magyarul „delet“, „déli napfényt“ jelent. A szó magában kedves csengésű, az éltető napfényt juttatja az ember eszébe. Milyenek azonban a viszonyok az „olasz csizma“ déli részén, amelyek tízezreket kényszerítenek otthonuk, sz ülőföldjük elhagyására. A kérdésre egy ottani orvos, dr. Argiroffl segített megtalálni a választ. Doktor Emilio Argiroffl Taurlanovában, egy húszezer lakosúkisvárosban él, mely Regio Calabria tartományban fekszik. Igen-igen szegény városka ez, szerény konyhákkal, szegény lakókkal. A legtöbb asszony az elivabogyó szüretelésénél dolgozik. A falvak és városok körül hoszszú kilométerekre mindenütt olajfaligetek húzódnak. Egy este újdonsült barátom, miközben a jó olasz bort kortyolgattuk, vékony kis füzetet nyomott a markomba. A brosúra az olívaszüretelő nők helyzetéről szólt, s a doktor maga volt a szerzője. Megkértem, hogy mondja el röviden könyvének tartalmát. Sok olajszüretelő nő barátom páciense. Nemcsak mint orvos, de mint érző ember is igyekezett megismerni őket. „Hihetetlen állapotokkal találkoztam. Száz asszonyt kezeltem és megtudtam tőlük, hogy például évente csak kétszer kerül náluk hús az asztalira, 82 százalékuk még sohasem evett tojást, 38 százalékuk évente egyszer sem eszik halat, 60 százalékuk nem fogyaszt tejet, 82 százalékuk még sohasem ivott kávét és 92 százalékuk nem tudja, milyen a lekvárnak az íze. Egészen természetes, hogy az ilyen táplálkozásnak a nehéz testi munka mellett gyakori és sokszor súlyos megbetegedés a következménye. Legtöbbjük súlyos idegbajban szenved, gyakori az amnézia és a gyomorban. A legveszedelmesebb betegségek egyike az ankylostomantasis, egyfajta vérbaj, amit paraziták okoznak, amelyek bejutnak a dnodénumba (nyombél) a mocsárban mezítláb dolgozó asszonyok lábán. Asszonyok jönnek hozzám, akik fél liter vért is veszítenek naponta. A helyzet az, hogy a munkásnők felének nincs cipője. A sors iróniája, ha az ember meggondolja, hogy az olasz divatcipő a legkeresettebb az európai nagyvárosokban.“ A gyerekek egészségi állapota is kétségbeejtő. Argiroffi doktor folytatja: „Köztudomású, hogy Kalábria vezet egész Olaszországban az analfabetizmus terén. A lakosság 32 százaléka, az olívaszüretelő nők 90 százaléka nem tud írni-olvasni.“ Ott-tartózkodásom alatt olykor elkísértem a doktort beteglátogató körútján. Egyszer egy olajfaligetek közt fekvő, apró falucskába érkeztünk. Letértünk a műútról és kerékpárjainkon, tengelyig merülve a sárba, jutottunk el Cellába. Mintegy harminc család él itt, nyomorúságos viskókban . . . Alig szálltunk le a gépről, egy csoport gyerek vett körbü minket. A falucska teljesen el van vágva a világtól, civilizációnak semmi nyoma, nem ismerik a rádiót, televíziót, villanyt, vízvezetéket, csatornázást. Bemegyünk az egyik „házba“, amely mindössze egyetlen sötét helyiségből áll, benne két ágy, egy asztal, néhány szák és egy szekrény. A falakon a hozzátartozók megsárgult fényképei. Egy öregasszony áll a nyitott tűzhely előtt és valamit főz. A füst a menyeseibe vágott kürtőn távozik. Grade Cardadotto özvegy, most hat gyermekéről beszél. Négyen Franciaországban dolgoznak, kettő kivándorolt Ausztráliába. Legkisebb fia börtönben áll. Egy környékbeli férfinak volt valami elintézetlen ügye a fiú bátyjával , meg akarta gyilkolni, de a legfiatalabb Cardacciotto gyorsabb volt. . . Igen, Kalábria szomorú rekordot tart sok mindenben: a szegénység, az elmaradottság, az analfabetizmus, a gyermekhalandóság terén. Most egy újabbról szereztem tudomást, a vendettáról, a vérbosszúról. Sokan költöznek a Mezzogiornéból az iparosított Észak-Olaszországba, még többen távoznak külföldre. Kétharmaduk tengerentúlra, egyharmaduk a különböző európai országokba. 200 000 ember hagyta el 1945 és 1958 között Dél-Olaszországot. Csak az utóbbi években csökken a kivándorlás mértéke, mert az iparosodott Észak-Olaszország nagyobb mennyiségű munkanélkülit képes foglalkoztatni a Mezzogiornébél. A délolaszok segítenek megteremteni a „gazdasági csodát“ Észak- Olaszországban, az NSZK-ban, Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, miközben a Meszogiorno nyomata nem csökken. Meddig még? H. BERGER, Roma K. Seliger felvételei Ezek a gyermekek csak fényképről ismerik az édesapjukat, aki az Egyesült Államokban dolgozik. Aki először látja a gyönyörű Nápolyi-öbölt, még nem tudja, milyen nyomorral találkozhat lejjebb, délre. Jellegzetes dél-olaszországi falucska