A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
Egy májusi napon madonnaarcú, törékeny kislány hagyta el észrevétlenül az iskolaépületet a tanítási órák szünetében és kiment a folyópartra. Megállt a Vág flilattvelfi hídon, majd átlendült a korláton s zuhanó testét csobbanva elnyelte a víz. Nem messze munkások dolgoztak s fel sem figyeltek volna a csobbanásra, de május közepén még nem igen szoktak fürdeni, beszaladtak a víz mellé, akkor már felmerült egy fes a csapzotthajú úszó kifelé értekért. A lány közeledett a parthoz, papírforma szerint már nem volt életveszélyben, mégis tudták, hogy segítségre szorul. A hídon közeledő teherautót figyelmeztették, az lelassított s mikor a csuromvizes lányka partot érve lerogyott, már nem volt egyedül. Az iskolában csengett a telefon. A kórház jelentkezett. Így tudták meg, hogy mi történt Évával. Miért tette? Bármilyen őszinték is a vallomás szavai, túlságosan szegényesek ahhoz, hogy egy félig még gyereklány, félig már ne meggondolatlan és végzetessé válható tettének bonyolult összetevőit kifejezzék. Éva magának sem tud számot adni, pontosan milyen hatások, milyen benyomások sodorták magukkal azon a májusi napon. — Nekem mostanában semmi sem megy — mondja — és akkor minden úgy összejött. . . Egy mondaton belül a semmi és a minden. Súlyuktól megfosztott nagy szavak. Éva színésznő akar lenni, demég nem ismeri föl jövendőbeli mesterségének anyagát, a szavak jelentőségét, nincs tisztában erejükkel. Elbeszéléséből kibontakozik, hogy éppen a színésznői ambícióival kapcsolatos iskolai affér volt kiindulópontja Vág felé vezető útjának. — A színművészeti főiskolai felvételinél is hátrasimítja homlokába hulló hajit, — természetesen előnyben részesítik azokat, akik már ki tudnak mutatni valamiféle szereplést, eredményt . . . A CSISZ Husiéban működő csoportja előadásra készült és hiányzott egy énekesnő. Én ugyan prózai színésznőnek készülök, de szívesen énekelek is. Így, mikor megkértek, hogy vállaljam a fellépést, igent mondtam. Az esti próbák későre nyúltak, előfordult, hogy csak tíz felé jutottam haza, holott nekünk diákoknak, nyolc óra után csak indokolt esetben szabad még kint járni. (Hadd jegyezzem meg, hogy a nyolcórai határidő a nyári időszakban kissé mégis korai). Ebből természetesen baj lett. A legbántóbben az érintett, mikor megjegyezték, hogy az épületbe, ahol próbatermünk volt, huligánok, káleshirű személyek is járnak. Úgy éreztem, valamiképpen kapcsolatba hoznak ezekkel. A megjegyzés nagyon felkavart. És éppen akkor apa is ... apa gyakran iszik és olyankor otthon . . . Éva szája megremeg. Erről legszívesebben nem beszélne, de kell, hiszen ez nagyon is lényeges körülmény. A tanulási eredménye is egyszerre leromlott. A kilencedikben a még kitüntetett diák volt. A tizedikben már nem ment úgy a tanulás és idén, egy évvel az érettségi előtt — hát bizony . . . Igen, négyesek is lesznek. Mindez együtt, mint ráomlással fenyegető sötét hegy tornyosult föléje és nem látott kiutat. Kézenfekvő kérdés ebben a korban, hogy nem volt-e a feltűnő hanyatlásban esetleg abban az ugrásban is része valami szerelemnek, amely az elnézhetnél sokkal nagyobb mértékben köti le idejét, gondolatait? Éva rögtön bevallja, igen, szeret egy fiút, de tiltakozik az ellen, hogy ennek köze lenne a rossz jegyekhez, vagy ahhoz a lépéshez. Ezekben az időkben éppen ő jelentette az egyedüli világos, biztató pontot az életében. Azt is meg kell kérdeznem, valóban komoly volt-e szándéka a vízbeugrással, hiszen tud úszni. Hirtelen támadt, parancsoló vágy vezetett a semmibemenekülni, eszembe se jutott, hogy megmenthetem magam — feleli. — A vízben pedig egyszerűen muszáj volt úsznom, ha már egyszer úszó vagyok. A magyarázat hihető, hiszen össze is zúzhatta volna magát a régi híd babok alatt meghúzódó csonkjain. De ha mégis — na sértődj meg a feltevésért, Éva —, valami tals is szerepet játszott volna az ugrásban, nemcsak egy elkeseredett, sötét, reménytelen pillanat, hanem valami tudatalatti vágy, hogy az érdekesség hullámai gyűrűzzenek körülötte, hogy a figyelmet magára irányítsa, hogy publicityt kapjon . . . még ezt is meg lehetne érteni és meg lehetne bocsátani akkor, ha abban a kritikus korban amelyben van, kusza és téves elképzelései szerint ez a szerencsétlen és ellenszenves lépés valahogy mégis közelebb segítené kitűzött céljához. Mert mindig imponáló, ha valaki szenvedélyesen küzd céljai eléréséért. De nála az a mantsikörülmény hiányzik. Meglepett, amikor ezt mondta: — „Ön nem akarja, hogy színésznő legyek. Ha kitartunk egymás mellett — mert csak most megy katonának — akkor más pályát választok. Eddig azt hittem, hogy olyan kislánnyal állok szemben, aki tudja mit akar, s ha jönnek is zökkenők, kitérők, ha nem is érheti el célját könnyen, de szemét állandóan ráfüggesztve, feléje tűr. Most látom csak, hogy Éva kapkod, bizonytalanul eszik, tétován veszi az Irányt, maga sem tudja, hol is fog majd partot érni. Éva osztályfőnökével is beszéltem. Azt állítja, hogymindig kifogástalan magaviseleti diák volt. Kellemetlensége sem tett volna, ha a szereplésre engedélyt kér. Az iskola támogatása nem hiányzik, de a siker elsősorban rajta múlik. Mert a főiskolán nemcsak azokat részesítik előnyben, akik mögött már szereplések, kisebb-nagyobb sikerek állnak, hanem azokat is, — sőt, ez elengedhetetlen feltétel , akik a tanulásban is megállják helyüket. A jövő évi érettségiig még sok minden történhet. Éva bebizonyíthatja, hogy le tudja küzdeni a nehézségeket, s nem azok győznek rajta. A legközelebb eső cél a matúra. Ha ezen sikeresen túljut, akkor tekinthet csak tovább. A jó érettségi fontos, bármilyen fordulót vesz is élete. Akit tett, azért felelnie kell, mert bár minden körülményt tekintetbe vesznek, egy gondolkodó ember felelős tetteiért. Az a vix kimosta fejéből a sötét gondolatokat, a képzelt reménytelenséget. Éva újra úgy mosolyog, mint a többi tizenhét évesek, akiknek az élet a leggyönyörűbb csoda. Éva most partot ért, ha ez még nem jelenti a teljes megoldást. Rendet kell teremtenie szorongó, kusza, határozatlan, felelőtlen önmagában, átvitt értelemben is partot kell érnie. ORDÓDY KATALIN Erről legszívesebben nem beszélne , Éva újra úgy mosolyog, mint a többi tizenhét éves