A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-02 / 40. szám
A borravaló ■ A legbonyolultabb dolog a világon. Terjedésének oka kifürkészhetetlen és áttekinthetetlen. Nem tanítják tantárgyként az iskolában, sem semmilyen politechnikai órán, mégis virágzik, fénykorát éli, mégis megtanulja mindenki, hogyan kell embertársaitól pénzt kicsikarni. ■ A legkritikusabb nemzetközi helyzet is megváltoztatható, kedvezőbbre fordítható, csak a borravalóval nem tudnak mit kezdeni a politikusok, a filozófusok, a tudósok és a szakemberek. ■ A legjobb és legbecsületesebb pénzügyi szakértők is tanácstalanok a borravalót illetően. Adják és kapják az emberek változatlanul Londonban, Párizsban, Rómában és Budapesten. S talán, sőt minden bizonnyal, Budapesten szeretik a legjobban. Ebben a csodálatosan szép fővárosban borravalót vár és kap mindenki: a virágárus, kiválasztott virágért, a borbély, hajnyírásért és borotválásáért, a hivatalnok, bizonyos folyó ügyek gyors intézéséért, a kalauz nő, a villamosjegyért, a templomszolga a harangozásért és talán a határtalan bátorságért, amiért derék és vitéz Hunyadi Jánosunk nándorfehérvári győzelme emlékére déltájban újra meg meri kondítani a harangot, a városnéző kisautóbusz vezetője, mert a közlekedés eme óriási dzsungelében nem megy neki senkinek, ügyesen kikerüli az összeütközésre kedvező helyeket, a tárlat felügyelője, mert türelmesen üldögél és szunyókál a kiállítási teremben, a polgári eskető, mert békét, szeretetet és szocialista együttélést kíván a házasfeleknek, a sírásó, mert rákaparja a hantot a megholtra, az orvos, mert becsületesen végigkopogtatja a hátad a fülhallgatóval és gyöngéden mondatja veled: á, á, ál, a fogorvos, amiért nem a nyakad csavarja ki, hanem az agyaradat, a szülész nő, mert nem felejti asszonytársában a gyereket, a portás, amiért jószívű, s tisztelettel viseltetik irántad, nem küld a nehézgépipari minisztériumba, ha történetesen Kolcsay Alfréd magánhangszerészt keresed, a közlekedési rendőr, aki éberen vigyáz az életedre és rád ripakodik sípjával, ha tilosba tépsz, kínai módra éppen akkor, amikor pirosat jelez a revizionista lámpa, a folyamőr, aki csónakba emeli és nem a vízbe nyomja a fuldoklót, a szakács, mert világszerte ismert híres és magyaros ételeket főz, a felszolgáló, mert kihozza és átszellemült, étvágygerjesztő ábrázattal eléd rakja, amit kértél és előzékenyen jó étvágyat is kíván, a fizetőpincér, aki többszöri szólításra végül is odacammog hozzád, s az étlapon feltüntetett ár szerint felszámolja, amit fogyasztottál, s te boldogan fizetsz, sőt még borravalót is adsz, és nem is egy két forintot, mert itt több dukál annál, hanem négyet-ötöt, a színházi elárusító, amiért rá tud beszélni az unalmas műsorfüzetre, a pereces, amiért ujjaidra aggatja a sajátos budapesti és csak színházban kapható készítményt, hogy tudniillik rágjuk a perecet, ha a legújabb "magyar darabot nem tudja megemészteni a gyomrunk, a magánkisiparos, amiért az állami vállalatoknál sokkal gyönyörűbben elkészíti a rendelést, az állami szolgálatban álló kisiparos, mert terméke színvonalban már majdnem eléri a magánkisiparos termelési színjét, és folytathatnám a sort foglalkozás és munkaterület szerint a végtelenségig! Még a kalauz nélküli kocsi ládája is rajtunk, utasokon áll bosszút, s borravaló címén megvágja azokat a jámbor utasokat, akik aprópénz nélkül szállnak fel a villamosra... Egyszóval: Budapesten az emberek nem élhetnek borravaló nélkül. Ebben a szép fővárosban mindennek önkéntes felára van: a mosolynak, a szívességnek, a hajlongásnak, a nyájasságnak, az emberségnek, a jóakaratnak, a szánalomnak, az örömnek, a szomorúságnak, a jó és rossz hangulatnak, az Esti Hírlapnak, a Halászbástyának és a Mátyás templomnak, stb. S én csak tűnődöm, mi ennek a tébolyult felfelé átkerekítésnek az oka, amelyet nem a jövő és távozó kormányok, hanem az egyszerű pesti emberek csinálnak? De nem tudom megfejteni, esetleg csak találgatni tudom. ■ Talán, mert minden pesti polgár borravalót ad minden polgártársának, azért nem unják a ceremóniát: a pincér a másik pincérnek, a pereces a másik perecesnek, a borbély a másik borbélynak, a tűzoltó a másik tűzoltónak, az eskető a másik esketőnek, a sírásó a másik sírásónak, a harangozó a másik harangozónak, a kalauznő a másik kalauznőnek. ■ Minek következtében Pesten marad a pénz, a bentlakók egymás között osztozkodnak, amit egyik polgártárs a másiktól kap, odaadja a harmadiknak és fordítva. Csak a vidékiek károsulnak Pesten és Budán, akik költenek, borravalót fizetnek és távoznak. ■ Ha pedig ez így van, akkor a borravalót megszüntetni nagy kockázattal járna, mert ilyen vagy olyan formában minden pesti polgárt érintene, s ez nem szülne jót, ellenkezést váltana ki. A borravaló tehát valami olyan Budapesten, mint „most és mindörökké“ a Miatyánkban, talán még olyanabb! MÁCS JÓZSEF A balesetről már tudtak a városban, mielőtt még hazamentek volna reggel hét óra felé az első éjjeli műszakosok. Szinte pontban éjjel háromkor történt, hogy a fedi az ötödik tárnában, a „Napfény" elnevezés telep ötödik keleti szakaszán, húsz méter fronthosszon beomlott. Nyolc embert temetett be a kőzet, ötöt három óra alatt sikerült megmenteni; megsebesültek ugyan, de egyébként rendben voltak. Órák hosszat tartottak még a mentési munkálatok, a többi három embert keresték. Végre, délelőtt tizenegy óra tájban, őket is megtalálták holtan. Egyébként semmi különös nem történt. Baleset - öten életben maradtak, hárman meghaltak, tehát ezúttal még jól is mentek a dolgok. Az esti órákban már csak azok beszéltek a városban a balesetről, akiket közvetlenül érintett vagy sújtott. A rádió és televízió helyi adásában hírt sem adott a balesetről. Minek az izgalom .három munkás miatt, akiket agyonütött a bánya?! A világban nap mint nap annyi minden változik, országok rázkódnak meg, városok omlanak össze. Folyók lépnek ki a medrükből, hegyek okádnak tűz- és kéneset; minek hát felizgatni magunkat három emberen, akik csak hivatásuknak estek áldozatul? A Ruhr-vidéken megszokja az ember az effajta híreket, hozzátartoznak a hétköznapokhoz, akár a por. Tizenkét óra. A halottakat felszólították a napvilágra, az irodában pedig egybegyűlt az üzemvezetőség és az üzemi tanács, hogy megtárgyalják a körbecikázó kérdést: ki értesítse a családokat. Olyan feladat ez, amely alól a vezetők éppúgy igyekeznek kibújni, mint a szánalomraméltó családtagok barátai, végtére is senki sem szeret jelen lenni a fájdalom első kitörésénél, hogy aztán ott álljon a vigasztalanságban, mint egy gonosztevő, aki rémületet plántált az előbb még derűs otthonba. Két család meglátogatására hamar akadt küldött, de a harmadik útra sokáig nem jelentkezett senki, a jelenlévők mindegyike visszariadt ettől a feladattól, mert a családnak három éven belül két fia maradt ott a bányában, az utolsó pedig, a huszonegy éves ifjú, most ott fekszik a halottas kamrában, a fürdőház mögött. A bénult csendben hirtelen megszólalt Brinkhoff, az üzemi tanács tagja: - Majd én elmegyek! Határozottan mondta ezt, de a hangja rekedtes volt, és figyelmesen szemlélte kollégáinak lárva-arcát, hogy lesz-e az utolsó pillanatban talán egy, aki átvállalná tőle ezt az utat. De a két arc csupán megkönynyebbülést árult el, hogy akadt valaki, és nem kellett, mint oly sokszor az elmúlt években, sorshúzással dönteni. Gyáva banda, gondolta, nagy a pofájuk, amikor nincs kockázat, de behúzzák a nyakukat, amikor mondani is kellene valamit. Egyremegy, jelentkeztem, és kész, de semmiképp se mulasszam el a meccset ma délután a tévében. A Haugk-család, amelyet Brinkhoffnak fel kellett keresnie, a sok városszéli telep egyikén lakott. Hau papa, akit szilikózisa miatt tíz éve leszázalékoltak, kiskertjében dolgozott. Brinkhoff észrevette, hogy időnként leereszti a gereblyét, felegyenesedik, szeme elé tartja a kezét, és végignéz az úton, ugyanazon az úton, melyen Brinkhoff jött. Az üzemi tanácstag megállt a kertajtóban: - Szervusz, Wilhelm! Ne dolgozz már annyit, máskorra is hagyj valamit. Szép ma az idő. De hát kellett is már. Brinkhoff lassan és közönyösen mondta ezt Úristen, milyen jó dolga van az öregnek, gondolta Brinkhoff, a maga ura, tehet, amit csak akar. Semmiképp se mulasszam el a közvetítést. - Ja - mondta Haugk -, te vagy az, Fritz. Szervusz. Igen, a gyom, az csak nő és nő, egy kicsit minden nap kell törődni a kerttel, ha az ember látni akarja, mi a virág és mi a gyom. Semmiképp se mulasszam el a meccset, gondolta Brinkhoff. Vajon Uwe játszik-e? - Vársz valakire? - kérdezte Brinkhoff. - Hogy várok-e? Igen, a fiam még nem jött meg, éjjeles, és mindjárt két óra. Biztos megint dupla műszakot vállalt az ostoba kölyök. Most egy olyan rongyrázó lánynak udvarol, mindenáron motorkerékpárt akar venni magának. Tudod, hogy van ez a mai fiatalságnál, csak el hazulról, a kert nem érdekli őket. De hát mindig ez a túlórázás ... Pedig nem lenne szüksége rá, kipótolnám neki a nyugdíjamból. - Hát igen - mondta Brinkhoff, és a meccsre gondolt, egy óra múlva kezdődik a tévében. - De hát persze ezek a fiatalok fejjel mennének a falnak - mondta az öreg Haugk, és kicsit bosszús volt. - Milyen gyártmányút akar venni? — kérdezte Brinkhoff. Motorkerékpár, gondolta, micsoda marhaság. Ki vesz ma még motorkerékpárt. Négy kerék mégiscsak négy kerék, és a fedél fölötte, az se kutya. Vajon játszik-e ma Uwe? - Engem ne kérdezz, Fritz, én aztán nem ismerem ki magam. Valami olasz gyártmány. Mondhatom, az elmúlt estéken a fiam meg a kislány folyton csak katalógusokat meg prospektusokat böngészett. Hátul, ahol régen az istálló volt, garázst épített magának, remek, mondhatom. Még ki is tapétázta mindenféle maradék tapétával. Kicsit tarka lett, de egyébként igazán csinos. Hogy micsoda ötleteik vannak ezeknek a mai fiataloknak. — Haugk elégedetten mosolygott. Ha így folytatjuk ezt a locsogást, még elmulasztom a nemzetközi mérkőzést, gondolta Brinkhoff, de ezt mondta: - Hát igen. És tulajdonképpen mikor akarja megvenni azt a berregőt? Sokba kerül? - Azt mondta, jövő héten. Én is örülök már, az a terve, hogy elvisz majd mindenféle galamb- meg baromfikiállításra. De nem szabad bérregének nevezned. Azt mondja ugyanis, az ő gépe a legcsendesebb, ami csak kapható. Fonnál mérik az ilyesmit, valahogy így hívják. Uramisten, gondolta Brinkhoff, hogy is lehet ilyen gyanútlan, körülötte mindenki tudja a dolgot, de senki sem mondta meg neki, épp nekem kell megmondanom, tetejébe még önként is jelentkeztem - micsoda badarság. Vajon játszik-e ma Uwe? - Tulajdonképpen mit keresel itt mifelénk? - kérdezte az öreg Haugk egyszeribe. - Galambokat akarsz venni? Brinkhoff az órájára nézett. Ha ez így megy tovább, gondolta, még elmulasztom a futballmeccset. - Szabadságon vagy? - kérdezősködött tovább az öreg Haugk. - Nem, Wilhelm, az már márciusban megvolt, rendbe kellett hoznom a kis házamat, hát kivettem a szabadságomat. - Hát persze, Fritz, így legalább elvégezheti az ember a dolgát. Azelőtt én is mindig így csináltam. De most van időm ... Igen, gondolta Brinkhoff, rokkantnak kellene lenni. - ... el se hinnéd, mi mindent lehet megcsinálni egy ilyen hosszú nap alatt. Nincs többé hajsza, se hajcsárok, se „mozgás! mozgás!“.