A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-06 / 14. szám

Az Adósságtörlesztésről — olvasói szemmel Soha türelmetlenebbül könyv megjelenését nem vártam, mint Mécs Adósságtörlesztését. Talán azért, mert már az ízelítő, melyet az Irodalmi Szemle és a nő hasábjain olvashattunk, mondanivalójának sejtetésével eleve magához láncolt. Nem célom bírálóan szólni a könyvről, annak irodalmi értékét, erényeit, esetleg hiányosságait méltatni, hiszen ahhoz felkészültségem aligha lenne elegendő. Azt majd elvégzik az arra hivatottak, a kritikusok. Én csak mint olvasó szeretném a magam véleményét elmondani azzal a könyvvel kapcsolatban, amelynek valamennyi sora azt az élményt idézte fel bennem, amelyet egyszer már — nagyon szomorú körülmények között — volt „szerencsém“ átélni. A könyv olvasása közben állandóan az a gondolat motoszkált bennem, amit már rég óhajtottam kimondani: igen, irodalmi, művészi formában kell testet öltenie annak a temérdek szenvedésnek, amely az 1945 utáni évek során szennyes áradatként zúdult a csehszlovákiai magyar tömegekre. Olvasva a könyvet, szinte minden mozzanatában újra átéltem azokat a napokat, heteket, hónapokat, amikor naphosszat teheneket őriztünk, amikor a vakáció végtelen volt. Iskolába nem járhattunk, mert minket nem tekintettek embereknek, olyanok voltunk, mint akiknek elkövetett bűneik miatt nem volt joguk az élethez. Bűneinket kitalálták, hogy okuk legyen emberek tízezreit kiűzni otthonaikból. Néhány napig jártam ugyan a szomszéd faluban levő jubileumi iskolába, de az igazgató úr csakhamar tudtunkra adta néhányunknak, hogy ha apáink reszlovakizálnak, továbbra is járhatunk iskolába. Ha nem, hát... ?! Én nem tudtam, tizenegyéves fővel nem tudhattam, mit jelent reszlovakizálni, de tudta apám, aki összeszorított ajakkal, haragos tekintettel, szigorú határozottsággal adta tudtomra: Nem! Azt nem lehet, nem szabad! Hát igen, a Szekeres Bálintok a Széldömökiek és a többiek — sok tízezer magyar — szilárd határozottsága, kitartása például szolgálhat mindazok számára, akiket már az első lenge szellő megfordít, s végső kétségbeesésükben saját halálos ítéletüket is képesek egyetlen szóra aláírni. Kétségbeesésében hány ember tagadta meg fajtáját, hogy mentse azt, amit két keze munkájával összekuporgatott, hogy munkát kapjon, és biztosítsa övéinek a puszta fizikai létet. Vajon milyen magyarázatot lehet fűzni ahhoz, hogy a 20. század kellős közepén, a civilizált Európa szívében, emberek tízezreinek igazolványt kellett saját akaratuk ellenére — puszta létezésük érdekében — aláírni nemzetiségi hovatartozásukat illetően. Ha nem tették, a számkivetettség, kétévi csehországi internálás várt rájuk. Másokban a nemzetiségi hovatartozás tudata erősebb volt, és egyenes derékkal, még a teljes létbizonytalanság ellenére is, vállalták a legszárnyűbb áldozatot; azt, hogy tájvíz idején marhavagonokban útnak indítsák őket Csehország felé. Hogy azóta sok minden megváltozott, bizonyítja Mács könyve is, amely azt hiszem a legelső, teljes egészében ilyen témájú muzsa. Ő vállalta, hogy azt a temérdek és mérhetetlen szenvedést, amelyet népünknek a 40-es évek végén át kellett élnie, irodalmi élménnyé formálvá még egyszer felelevenítse mindazoknak az emlékezetében, akik mindezt átélt és éppen úgy, ahogyan az író könyvében elénk tárja. Azért merem ezt így állítani, mert a saját bőrömön tapasztaltam azt, amit Mács József könyvének hősei átéltek, a kétségbeesést, a sírást, a jajszót s a reménytelenséget. Bálint édesanyjának jajszavai, könnyei, nagymamám fájdalmas sírását, jajgatását idézni emlékezetembe, talán azzal a különbséggel, hogy Szekeresné az övéit, a lányát, unokáját siratta, maga viszont otthon maradt, de nagyanyámnak és még nagyon sok ártatlan magyarnak szívethasító fájdalommal kellett elszakadnia a háztól, amely felnevelte, a falu közösségétől, amellyel egyek voltak. Soha borzasztóbb látványt, mint mikor kivittek bennünket az állomásra: egy egész falu sírt ott, vádolta a sorsot, hogy mindezt miért...? Azok voltak igazán a „hideg napok“, negyvenezer ember teljes kisemmizése ... Mács könyve valóban adósságot, nagy adósságot törleszt, amikor közelbe hozza a művészet formáló erejével mindazt a sok szenvedést, azt a történelemben példátlan kegyetlenséget, amelyet ránk szabadítottak 1946—47 telén — hogy emlékezetessen, hogy megértesse, főleg a fiatalabb nemzedékkel: ez volt, tudd meg, te fiatal, s dolgozz úgy, hogy e nép fölött végre derűs legyen az ég, hogy a határmenti emberek megbékélve, boldogan nézhessenek a jövőbe. TÖRÖK JENŐ Jókai Anna: Kötél nélkül Egyéni hangú, szigorúan zárt novellákat és gazdagon motivált, érett elbeszéléseket tartalmaz Jókai Anna kötete. Témaköre, hangulata és előadásmódja rendkívül változatos. Írói világában, amely a „legjelenebb“ jelen, feltűnnek öregek és fiatalok, tehetetlenek és küzdők, ügyesek és ügyetlenek, munkások és artisták, orvosok és betegek és persze pedagógusok is (Jókai Anna maga is tanár). Nyomát fe leljük e kötetben a nőíróknál oly gyakori elérzékenyülésnek, de kegyetlenül kritikus megfigyelései mégsem lehangolóak, hanem ösztönzőek, mert túlmutatnak önmagukon. Szilágyi Ferenc: Főnixmadár Egy rendkívül gazdag élet eseményei tárulnak fel e kötet lapjain. Zrínyi Miklós, költő és hadvezér a magyar történelem, a magyar haditudomány, a magyar irodalom egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb alakja. Környezete, neveltetése, vagyona és született tehetsége tette alkalmassá arra a jelentős szerepre, melyet európai színvonalon a XVII. században játszott. Ízig-vérig reneszánsz figura, két pogány — a német és a török — ellen harcol. Fegyvere a politika, a toll és a kard. Művelt főúr, aki itáliai virágoskertté szerette volna varázsolni Magyarországot, szabaddá, gazdaggá tenni hazáját s benne még nagyobbá a Zrínyi nevet. Ő állít örök emléket dédapjának, a szigetvári hősnek. Életét nagy akarások, nekigyürkőzések, bölcs meggondolások, tudásvágy, megtorpanások, műveltség és számtalan akadály, nehézség és hősies helytállás jelzi. Émile Zola: Nana kell-e ismertetni és magyarázni Zola Emil életét és munkásságát? Hiszen már ez a hátra vetett keresztnév is mutatja (akár Verne Gyula esetében), hogy mennyire meghonosodott nálunk. Kevés külföldi írónak volt olyan nagy és tartós hatása, mint neki. Sok kitűnő írónkat megihlette a zalai mű, Justh Zsigmondtól Nagy Lajosig, hogy Móriczról vagy Bródyról ne is szóljunk. Ami pedig az olvasókat illeti, ők szinte elkapkodták és falták a párizsi kiadás után egy két évvel magyarul is megjelent regényeit (némelyiknek öt magyar fordítása is volt). A Nana-t is többen lefordították (köztük Vajthó László és Gergely Győző), s nálunk is nagy népszerűségre tett szert, bár ennek bizonyos korokban más-más előjelű akadályai támadtak a szemforgató álszemérem bajnokia jóvoltából. Hunyady Sándor: A hajó királynője Johann David Wyss: Robinson család Minden kényelemmel megáldott luxushajó, illetve elegáns magaslati szanatórium a Tátrában: ezek a színhelyei Hunyady Sándor kötetünkben szereplő két hosszabb elbeszélésnek. A napos oldalon levők, a könnyítéletűek világa ez; azoké, akiket az író oly belülről ismert, s akiket ugyanakkor mégis a „vendég“ tárgyilagos pillantásával nézett, a realista művész hűvös józanságával ábrázolt. A címadó írás főszereplője, Mrs. Haxton, ez a pénzére és pénzén megőrzött szépségére gőgös-dölyfös amerikai asszony félelmetes figurája ennek a világnak. A hajón — mellyel a második világháború kezdetén Amerikából Londonba tart — az összes kiszemelt férfit igájába hajtja. Ám az első európai kikötőben egyeduralmát „megzavarja“ a történelem, s neki hirtelen csak tapasztalnia kell, hogy nem ő a legfontosabb... Míg Defoe Robinson regénye egyetlen ember életútjával példázza az emberiség fejlődésének több korai szakaszát, addig ebben a történetben a magányos hős helyett egy egész kis közösség harcolja ki magának emberi létkörülményeit a természettől. Itt valóban társadalmi fejlődés útján lesz ember az ember, győzi le a természetet, dióhéjban. A történet valamilyen titokzatos Egyenlítő környéki földrészen játszódik, ahová hatnapos vihar után vetődnek partra hőseink: egy svájci házaspár és négy fiuk. Ezer és ezer kedves, szórakoztató és izgalmas kaland közben hódítják meg maguknak kis tartományuk buja trópusi növényzetét és azt a töméntelen sok állatfajtát, amely több világrész faunjának egyedülálló keverékét alkotja. Berzsenyi Dániel összes művei „Manapság gúnyolódni szoktunk az ihleten... az agynak a létünk mélyéről felszálló erekciója az ihlet. Vannak, akikbe látogatóba jár, mint üdére a toronyba, vannak, akiken állandóan átvilágít, s vannak, akik mint a zseblámpát, gombnyomásra gyújtják. Berzsenyi ihlete nem ilyen volt. Nála az agyi ihlet csak egyik megnyilvánulása volt az egész test ihletettségének. Zömök, erős testének a tánc, birkózás, lovaglás, szerelem, mind szomótázás volt; a nyelv hegyén lebegő csak fokról fokra szerezte meg köztük az elsőséget. Más súrlódik, csiszolódik a világon; Berzsenyi csak ebben a hatalmas vegetatív ihletben tudott a világgal érintkezni.“ Jirí Mucha: Elmosódott arc A ma ötvenhárom éves Jirí Mucha ezzel az 1963-ban megjelent regénnyel tért vissza a filmirodalomból a regényirodalomba. Előző könyveihez hasonlóan ebben a művében is maradéktalanul érvényre juttatja mindazokat a művészi jellemvonásokat, amelyek írói lényét oly rokonszenvessé teszik s amelyek oly kifejezően közvetítik a szerző érdekes élményeit, kitűnő környezetismeretét, élettapasztalatát és eredeti gondolatait.