A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-20 / 38. szám

nőkkel szemben. Komlós Aladár is ezt hang­súlyozta. .. ne higgyük, hogy Anna el nem érése tette őt tönkre; fordítva, lelki alkata és szerelmének természete volt annak oka, hogy nem érte el Annát. A kis színésznő csak véletlen alkalom volt, hogy ő halálos sebet kapjon. Juhász predesztinálva volt e sorsra, mert­ vallási imádatig menő szerelmében természetesen nem közeledhetett férfi mód­ra a leányhoz." Sárvári Anna később a korabeli lapoknak többször is nyilatkozott a költőhöz fűződő kapcsolatáról, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni: „ ... összesen, ha kétszer-három­­szor találkoztunk, és én nem tehetek róla, hogy olyan halálosan belém szeretett.. (1924) „Én Juhász Gyulát alig, de alig ismer­tem. Mindössze talán egyszer beszélgettem vele ... csak később hallottam, hogy verse­ket ír hozzám. Boldog voltam, örültem ... És akkor döbbentem rá nagyon, hogy nekem ezekhez az Anna-versekhez semmi, de sem­mi közöm. Ezek a csodálatos versek csak szőke hajamnak, kék szememnek és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak, de nem nekem és nem hozzám ..(1937) Sárvári Nusi telt szőkeségében nem sokáig pompázhatott a váradi színház deszkáin. Tehetségtelensége hamar kiderült, szerző­dését nem újították meg, 1909-ben távoznia kellett. Juhász Gyula csalódásai ellenére nem gondol rá haraggal, többek között így búcsúztatja: „Csupa törekvés, becsületes­ség és szorgalom volt ez a kedves, talentu­­mos lány, akit mindenki rokonszenve kísér új étapja helyére, amely remélhetőleg szép és meleg sikereket tartogat számára .. Juhász Gyula 1925-ben makói barátainak elmesélte utolsó találkozását Annával Buda­pesten. Anna ekkor arról panaszkodott a költőnek, hogy sokat szenvedett miatta Vá­radon, holott Juhász jól tudja, hogy semmi sem volt közöttük. Anna szavaihoz többek között ezeket fűzte a költő: „Ő azt mondta, nem volt semmi. Én az életemet tettem föl rá. A legszebb érzéseimet adtam neki. Ver­seket írtam hozzá, s ő azt mondja, hogy közöttünk nem volt semmi... Mikor rájöt­tem a valóságra, hogy semmi sem vagyok neki, két hétig, mint az őrült, szaladgáltam a városban... Két hét múlva megírtam leg­szebb versemet, amelynek refrénje: „Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem ..Sze­rencsére nem temette el Annát, és azt a fogadalmát sem tartotta meg, amelyet egyik verse címében tett: „Annának, utolszor." Hiszen újra és újra verset írt Annához, egész ciklust, borzongatóan szép szerelmes verse­ket. Bár ez az Anna nem az a hús-vér Anna volt, akit egykor megismert, hanem a saját elképzelt és megalkotott Annája, ideálja, múzsája, egyetlen nagy szerelme. Ezt felvés­te az örök idő falára is Comnatio című versében: „Szépség, szüzesség, ifjúság virá­ga,/ Mint tépett párta, hullhat föld porába/. Örökkön él én édes, büszke, drága,/ Mennyei szerelmem ciprusága./ Annának már a koro­nája készül/ Aranyból és gyémántból szűz egekben,/ Ő nem szédülhet le már semmi ég­ből,/ Anna örök, mert Annát én szerettem!" Robotos Imre tudósít bennünket arról, mi lett Anna további sorsa: „A húszas évek elején visszakerült Váradra, férjhez ment Mihelly Jenő fűszerkereskedőhöz, sót és petróleumot mért ki a gyér vásárlóknak ... 1924-ben elhagyta Mihellyt, újra férjhez ment Szántó Jenőhöz, a debreceni színház rendezőjéhez, aki hamarosan állás nélkül maradt. Annát 1938-ban baleset érte: csí­pője kificamodott. Egy évre Juhász Gyula öngyilkossága után 1938. július 25-én, Sár-­­­vári Anna is önként megvált életétől. Holt­teste mellett, állítólag, Juhász Gyula verses­­könyvét találták a költő dedikációjával: „An­nának örök szerelemmel." DÉNES GYÖRGY EGY KÓRHÁZ TÖRTÉNETE A regionális érdeklődés, a helyi sajátossá­gokra való fokozott odafigyelés korát éljük. Megnyilvánul ez a helyi kiadványok, újságok, könyvek, rádió-ill. televízióadások sikerében, élénkülő számában. A világszerte kimutatha­tó jelenség valószínűleg reakció, afféle ösz­tönös védekezés a világunkra rátelepedő információtenger, annak tagadhatatlan uni­formizáló hatása előtt. A helyi értékek iránti fokozott megismerési vágyról tett megállapítás természetszerűleg tájainkra is érvényes, bár érzésem szerint egyelőre a kívánatosnál kisebb mértékben. Ezért ajánlatos fokozottabban odafigyelni egy-egy sikerültebb munkára, amely érde­mes módon képes gyarapítani önismeretün­ket, múlttudatunkat. A lévai (Levice) kórház az idén ünnepelte megalapításának századik évfordulóját. Ebből az alkalomból a járási közegészségügyi intézet gondozásában szín­vonalas, 140 oldalas kiadvány jelent meg. A szerzők — dr. Alt Ernő, Bába Jenő és dr. Huljak László, aktív ill. nyugállományban lévő helyi egészségügyi dolgozók — a lévai Barsi Múzeum, a járási közegészségügyi in­tézet dokumentációs anyaga, az intézmény első igazgatójának memoárja, illetőleg a kór­ház volt dolgozói visszaemlékezéseinek fel­­használásával kellő részletességgel tárgyal­ják a város és környéke egészségügyének történetét,­­a legrégibb időktől napjainkig. A szlovákiai egészségügy történeti adalé­kának is tekinthető a könyv első része, amely­ben a szerzők felvázolják a kórházak — az intézményesített közegészségügy — törté­netét tájainkon I. István korától a múlt száza­dig, pontosabban a Monarchia bukásáig. Elmondják, hogy vidékeinken már az árpád­házi királyok uralkodása alatt számos xeno­­dochium, ill. lazaret működött, élükön a legősibb, az István király által 1000-ben alapított esztergomi XENODOCHIUM SANC­­TI LAZARI-val. Adatokat közölnek többek között az I. László király által 1095-ben ala­pított pozsonyi kórházról, majd a kassai, besztercebányai és bártfai stb. kórházak mű­ködéséről is. A történelmi Bars vármegyében először 1359 táján alapítottak szegényházat Újbá­nyán 10 ággyal, ezt követte 1382-ben a körmöcbányai 12 ággyal. Az első megyei kórház 1864-ben alapult Hizéren a volt me­gyeház épületében, ez később, 1885. május 7-én Aranyosmarótra költözött. Léván az első szegényház megalapítása az 1732-es esztendőhöz és egy helybéli mág­nás, báró Jaksi­ Miklós nevéhez fűződik. Ez azonban idővel még az említett megyei kór­ház segítségével sem volt képes kielégíteni a fokozott igényeket, így került sor 1879. ápri­lis 22-én dr. Brach Ferenc megyei tiszti főorvos kezdeményezésére egy újabb me­gyei kórház alapjainak letételére Léván. Jó­kora anyagi áldozatok árán 1885-re elké­szültek a munkálatokkal, a kórház a május 7-i ünnepélyes átadás után dr. Karafiath Manus igazgató főorvos vezetése alatt meg­kezdte működését. Izgalmas olvasmány a kórház százéves története, örömmel summázhatjuk, hogy a szép kiállítású részletes kiadvány újabb fehér foltokat tüntetett el. A szlovák nyelven meg­jelent könyv végén magyar és orosz nyelvű összefoglaló is olvasható. KLEISZNER ERZSÉBET A SZÜRREALIZMUS ENCIKLOPÉDIÁJA (René Passeron könyve) Aligha vitatható, hogy századunk avant­garde mozgalmai közül a szürrealizmus a legismertebb. Része lett a köztudatnak, s gyakori jelenség, hogy — joggal-jogtalanul — szürrealistának nevezünk mindent, ami álomszerű, bizarr, extravagáns. Úgy tűnik, hogy miközben egyre gyakrabban használjuk ezt a megjelölést, annál homályosabb lesz valódi értelme. Valószínűleg erre célzott a nem egyszer sommásan ortodox szürrealis­tának elkönyvelt világhírű spanyol filmrende­ző Luis Bunuel, amikor egy újságírónak a szürrealizmusra vonatkozó kérdésére ezt vá­laszolta : „Nem is értem, mit kérdez. Mi az, hogy szűr? Mi az, hogy realista?" S valóban, nem könnyű a sokszor egymásnak ellent­mondó értelmezések és meghatározások összevisszaságában eligazodni és egyértel­mű megállapításokhoz jutni. (Egyáltalán le­hetséges-e definíciókkal, formulákkal kife­jezni valamilyen művészet vagy műalkotás lényegét?) A szürrealista művészet labirintusnak is tűnhet, de a Corvina Könyvkiadó jóvoltából kitűnő „útikalauz" áll a rendelkezésünkre: A szürrealizmus enciklopédiája. Szerzője René Passeron nemcsak élvonalbeli elméletírója a szürrealizmusnak, de maga is aktív résztve­vője a mozgalomnak. Ebből következően nem mentes az elfogultságtól, látásmódja bevallottan szubjektív. Ez azonban mit sem von le a könyv értékéből, melyről túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy több a hagyomá­nyos értelemben vett enciklopédiánál. A szerző érdekfeszítően, megírt fejezetekben ismertet meg bennünket a mozgalom törté­netével, bevezet képi világának rejtelmeibe, s választ kapunk a szürralizmussal kapcso­latban leggyakrabban felvetődő kérdésekre: mi is az oly sokat emlegetett automatizmus? Mit jelent az onirizmus? Milyen a mozgalom viszonya a politikához vagy Freud híres-hír­hedt libidó-elméletéhez? Külön fejezet — valóságos kislexikon az enciklopédián belül­­ tárgyalja az előfutárokat, akik között meg­találjuk az angol romantika nagy látnokát, William Blake-et, a szecessziós Aubrey Beardsleyt, Hieronymus Boscht, Albercht Dürert, a romantikus tájképfestészet nagy német mesterét, C. D. Friedrichet, az ijesztő látomásait páratlanul szuggesztív rézkarcok­ban megörökítő Goyát, a szimbolista Odilon Redont, a mítoszfestő Gustave Moreau-t és természetesen az egzotikus álomvilágot te­remtő „vámos" Rosseau-t. Több, mint százoldalas bevezető rész után következik a voltaképpeni enciklopédia. A rendkívül hosszú névsort látva azt hihetnénk, hogy alighanem mindenki itt van, akinek csak legcsekélyebb köze is volt a szürrealiz­mushoz. Passeron — érthetően — a nagy mesterekre, a „klasszikusokra" összponto­sítja figyelmét. Ernstről, Magritte-ről, Daliról, Tanguy-ról, Massonról akár kisebb esszének is beillő pályaképet (és egyben portrévázla­tot) olvashatunk. A kevésbé ismert és kevés­bé jelentős művészekről tömör, de lényegbe­vágó ismereteket közöl. S bár elfogult irán­tuk, nem fukarkodik az ironikus vagy éppen­séggel bíráló megjegyzésekkel sem. Figyel­me mindenkire kiterjedt: nem csupán­ a kép­zőművészekről ír, hanem megemlíti azokat is, akik irodalmi műveikkel, elméleti írásaik­kal hatottak a művészekre. Így kerül a könyv­be Sade márki — akinek botrányos műveit a szürrealisták előszeretettel illusztrálták; ugyanez az oka Lautréamont szerepeltetésé­nek is (főművét, a Maldoror énekeit a szürre­alisták „bibliájuknak" tekintették); itt van Apollinaire, aki először használta a „szürre­alista" szót; Aragon, aki a kollázsról írt monográfiát, s persze Breton, aki már 1928-ban megírta a szürrealista festészet történetét, és később is nagy figyelmet szen­telt a szürrealista képzőművészet elméleti problémáinak. Külön fel szeretnénk hívni a figyelmet Mezei Árpád utószavára, ami voltaképpen nem más, mint a „magyar" szürrealizmus történetének áttekintése. Megtudjuk, hogy Csontváry és Gulácsy világviszonylatban is jelentős előfutárok; méltatja a fiatalon el­hunyt Vajda Lajos munkásságát, a tragikus sorsú Ámos Imre Chagalléval rokon művé­szetét, s a kortársakat: Bálint Endrét (aki nemcsak egy kivételes jelentőségű festői életművet hozott létre, de kollázsai is rendkí­vül figyelemre méltóak), Anna Margitot, a szobrász Jakovits Józsefet, Korniss Dezsőt, Ország Lilit. A szürrealizmus Magyarorszá­gon nem hozott létre iskolát, de hatása számos művésznél kimutatható. Festészetről szóló könyvet nehéz elképzel­ni illusztrációk, reprodukciók nélkül. A szür­realizmus enciklopédiája e szempontból is elismerésre méltó: 416 műalkotás színes vagy fekete-fehér lenyomatát tartalmazza. Alig van művész, akinek munkásságát ne szemléltetné legalább egy kép, a „nagyok" esetében. Pedig a szerző — felsorakoztatva legjellemzőbb alkotásaikat — megpróbálta bemutatni stílusuk kialakulását, módosulá­­sait. Összegezésként elmondhatjuk, hogy Pas­seron könyve lendületesen, szellemesen és rendkívüli tudással megírt mű, melyet nagy haszonnal forgathat mindenki, aki a szürre­alizmus rejtelmes világának felfedezésére szánta el magát. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 11

Next