A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-20 / 38. szám
nőkkel szemben. Komlós Aladár is ezt hangsúlyozta. .. ne higgyük, hogy Anna el nem érése tette őt tönkre; fordítva, lelki alkata és szerelmének természete volt annak oka, hogy nem érte el Annát. A kis színésznő csak véletlen alkalom volt, hogy ő halálos sebet kapjon. Juhász predesztinálva volt e sorsra, mert vallási imádatig menő szerelmében természetesen nem közeledhetett férfi módra a leányhoz." Sárvári Anna később a korabeli lapoknak többször is nyilatkozott a költőhöz fűződő kapcsolatáról, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni: „ ... összesen, ha kétszer-háromszor találkoztunk, és én nem tehetek róla, hogy olyan halálosan belém szeretett.. (1924) „Én Juhász Gyulát alig, de alig ismertem. Mindössze talán egyszer beszélgettem vele ... csak később hallottam, hogy verseket ír hozzám. Boldog voltam, örültem ... És akkor döbbentem rá nagyon, hogy nekem ezekhez az Anna-versekhez semmi, de semmi közöm. Ezek a csodálatos versek csak szőke hajamnak, kék szememnek és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak, de nem nekem és nem hozzám ..(1937) Sárvári Nusi telt szőkeségében nem sokáig pompázhatott a váradi színház deszkáin. Tehetségtelensége hamar kiderült, szerződését nem újították meg, 1909-ben távoznia kellett. Juhász Gyula csalódásai ellenére nem gondol rá haraggal, többek között így búcsúztatja: „Csupa törekvés, becsületesség és szorgalom volt ez a kedves, talentumos lány, akit mindenki rokonszenve kísér új étapja helyére, amely remélhetőleg szép és meleg sikereket tartogat számára .. Juhász Gyula 1925-ben makói barátainak elmesélte utolsó találkozását Annával Budapesten. Anna ekkor arról panaszkodott a költőnek, hogy sokat szenvedett miatta Váradon, holott Juhász jól tudja, hogy semmi sem volt közöttük. Anna szavaihoz többek között ezeket fűzte a költő: „Ő azt mondta, nem volt semmi. Én az életemet tettem föl rá. A legszebb érzéseimet adtam neki. Verseket írtam hozzá, s ő azt mondja, hogy közöttünk nem volt semmi... Mikor rájöttem a valóságra, hogy semmi sem vagyok neki, két hétig, mint az őrült, szaladgáltam a városban... Két hét múlva megírtam legszebb versemet, amelynek refrénje: „Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem ..Szerencsére nem temette el Annát, és azt a fogadalmát sem tartotta meg, amelyet egyik verse címében tett: „Annának, utolszor." Hiszen újra és újra verset írt Annához, egész ciklust, borzongatóan szép szerelmes verseket. Bár ez az Anna nem az a hús-vér Anna volt, akit egykor megismert, hanem a saját elképzelt és megalkotott Annája, ideálja, múzsája, egyetlen nagy szerelme. Ezt felvéste az örök idő falára is Comnatio című versében: „Szépség, szüzesség, ifjúság virága,/ Mint tépett párta, hullhat föld porába/. Örökkön él én édes, büszke, drága,/ Mennyei szerelmem ciprusága./ Annának már a koronája készül/ Aranyból és gyémántból szűz egekben,/ Ő nem szédülhet le már semmi égből,/ Anna örök, mert Annát én szerettem!" Robotos Imre tudósít bennünket arról, mi lett Anna további sorsa: „A húszas évek elején visszakerült Váradra, férjhez ment Mihelly Jenő fűszerkereskedőhöz, sót és petróleumot mért ki a gyér vásárlóknak ... 1924-ben elhagyta Mihellyt, újra férjhez ment Szántó Jenőhöz, a debreceni színház rendezőjéhez, aki hamarosan állás nélkül maradt. Annát 1938-ban baleset érte: csípője kificamodott. Egy évre Juhász Gyula öngyilkossága után 1938. július 25-én, Sár-vári Anna is önként megvált életétől. Holtteste mellett, állítólag, Juhász Gyula verseskönyvét találták a költő dedikációjával: „Annának örök szerelemmel." DÉNES GYÖRGY EGY KÓRHÁZ TÖRTÉNETE A regionális érdeklődés, a helyi sajátosságokra való fokozott odafigyelés korát éljük. Megnyilvánul ez a helyi kiadványok, újságok, könyvek, rádió-ill. televízióadások sikerében, élénkülő számában. A világszerte kimutatható jelenség valószínűleg reakció, afféle ösztönös védekezés a világunkra rátelepedő információtenger, annak tagadhatatlan uniformizáló hatása előtt. A helyi értékek iránti fokozott megismerési vágyról tett megállapítás természetszerűleg tájainkra is érvényes, bár érzésem szerint egyelőre a kívánatosnál kisebb mértékben. Ezért ajánlatos fokozottabban odafigyelni egy-egy sikerültebb munkára, amely érdemes módon képes gyarapítani önismeretünket, múlttudatunkat. A lévai (Levice) kórház az idén ünnepelte megalapításának századik évfordulóját. Ebből az alkalomból a járási közegészségügyi intézet gondozásában színvonalas, 140 oldalas kiadvány jelent meg. A szerzők — dr. Alt Ernő, Bába Jenő és dr. Huljak László, aktív ill. nyugállományban lévő helyi egészségügyi dolgozók — a lévai Barsi Múzeum, a járási közegészségügyi intézet dokumentációs anyaga, az intézmény első igazgatójának memoárja, illetőleg a kórház volt dolgozói visszaemlékezéseinek felhasználásával kellő részletességgel tárgyalják a város és környéke egészségügyének történetét,a legrégibb időktől napjainkig. A szlovákiai egészségügy történeti adalékának is tekinthető a könyv első része, amelyben a szerzők felvázolják a kórházak — az intézményesített közegészségügy — történetét tájainkon I. István korától a múlt századig, pontosabban a Monarchia bukásáig. Elmondják, hogy vidékeinken már az árpádházi királyok uralkodása alatt számos xenodochium, ill. lazaret működött, élükön a legősibb, az István király által 1000-ben alapított esztergomi XENODOCHIUM SANCTI LAZARI-val. Adatokat közölnek többek között az I. László király által 1095-ben alapított pozsonyi kórházról, majd a kassai, besztercebányai és bártfai stb. kórházak működéséről is. A történelmi Bars vármegyében először 1359 táján alapítottak szegényházat Újbányán 10 ággyal, ezt követte 1382-ben a körmöcbányai 12 ággyal. Az első megyei kórház 1864-ben alapult Hizéren a volt megyeház épületében, ez később, 1885. május 7-én Aranyosmarótra költözött. Léván az első szegényház megalapítása az 1732-es esztendőhöz és egy helybéli mágnás, báró Jaksi Miklós nevéhez fűződik. Ez azonban idővel még az említett megyei kórház segítségével sem volt képes kielégíteni a fokozott igényeket, így került sor 1879. április 22-én dr. Brach Ferenc megyei tiszti főorvos kezdeményezésére egy újabb megyei kórház alapjainak letételére Léván. Jókora anyagi áldozatok árán 1885-re elkészültek a munkálatokkal, a kórház a május 7-i ünnepélyes átadás után dr. Karafiath Manus igazgató főorvos vezetése alatt megkezdte működését. Izgalmas olvasmány a kórház százéves története, örömmel summázhatjuk, hogy a szép kiállítású részletes kiadvány újabb fehér foltokat tüntetett el. A szlovák nyelven megjelent könyv végén magyar és orosz nyelvű összefoglaló is olvasható. KLEISZNER ERZSÉBET A SZÜRREALIZMUS ENCIKLOPÉDIÁJA (René Passeron könyve) Aligha vitatható, hogy századunk avantgarde mozgalmai közül a szürrealizmus a legismertebb. Része lett a köztudatnak, s gyakori jelenség, hogy — joggal-jogtalanul — szürrealistának nevezünk mindent, ami álomszerű, bizarr, extravagáns. Úgy tűnik, hogy miközben egyre gyakrabban használjuk ezt a megjelölést, annál homályosabb lesz valódi értelme. Valószínűleg erre célzott a nem egyszer sommásan ortodox szürrealistának elkönyvelt világhírű spanyol filmrendező Luis Bunuel, amikor egy újságírónak a szürrealizmusra vonatkozó kérdésére ezt válaszolta : „Nem is értem, mit kérdez. Mi az, hogy szűr? Mi az, hogy realista?" S valóban, nem könnyű a sokszor egymásnak ellentmondó értelmezések és meghatározások összevisszaságában eligazodni és egyértelmű megállapításokhoz jutni. (Egyáltalán lehetséges-e definíciókkal, formulákkal kifejezni valamilyen művészet vagy műalkotás lényegét?) A szürrealista művészet labirintusnak is tűnhet, de a Corvina Könyvkiadó jóvoltából kitűnő „útikalauz" áll a rendelkezésünkre: A szürrealizmus enciklopédiája. Szerzője René Passeron nemcsak élvonalbeli elméletírója a szürrealizmusnak, de maga is aktív résztvevője a mozgalomnak. Ebből következően nem mentes az elfogultságtól, látásmódja bevallottan szubjektív. Ez azonban mit sem von le a könyv értékéből, melyről túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy több a hagyományos értelemben vett enciklopédiánál. A szerző érdekfeszítően, megírt fejezetekben ismertet meg bennünket a mozgalom történetével, bevezet képi világának rejtelmeibe, s választ kapunk a szürralizmussal kapcsolatban leggyakrabban felvetődő kérdésekre: mi is az oly sokat emlegetett automatizmus? Mit jelent az onirizmus? Milyen a mozgalom viszonya a politikához vagy Freud híres-hírhedt libidó-elméletéhez? Külön fejezet — valóságos kislexikon az enciklopédián belül tárgyalja az előfutárokat, akik között megtaláljuk az angol romantika nagy látnokát, William Blake-et, a szecessziós Aubrey Beardsleyt, Hieronymus Boscht, Albercht Dürert, a romantikus tájképfestészet nagy német mesterét, C. D. Friedrichet, az ijesztő látomásait páratlanul szuggesztív rézkarcokban megörökítő Goyát, a szimbolista Odilon Redont, a mítoszfestő Gustave Moreau-t és természetesen az egzotikus álomvilágot teremtő „vámos" Rosseau-t. Több, mint százoldalas bevezető rész után következik a voltaképpeni enciklopédia. A rendkívül hosszú névsort látva azt hihetnénk, hogy alighanem mindenki itt van, akinek csak legcsekélyebb köze is volt a szürrealizmushoz. Passeron — érthetően — a nagy mesterekre, a „klasszikusokra" összpontosítja figyelmét. Ernstről, Magritte-ről, Daliról, Tanguy-ról, Massonról akár kisebb esszének is beillő pályaképet (és egyben portrévázlatot) olvashatunk. A kevésbé ismert és kevésbé jelentős művészekről tömör, de lényegbevágó ismereteket közöl. S bár elfogult irántuk, nem fukarkodik az ironikus vagy éppenséggel bíráló megjegyzésekkel sem. Figyelme mindenkire kiterjedt: nem csupán a képzőművészekről ír, hanem megemlíti azokat is, akik irodalmi műveikkel, elméleti írásaikkal hatottak a művészekre. Így kerül a könyvbe Sade márki — akinek botrányos műveit a szürrealisták előszeretettel illusztrálták; ugyanez az oka Lautréamont szerepeltetésének is (főművét, a Maldoror énekeit a szürrealisták „bibliájuknak" tekintették); itt van Apollinaire, aki először használta a „szürrealista" szót; Aragon, aki a kollázsról írt monográfiát, s persze Breton, aki már 1928-ban megírta a szürrealista festészet történetét, és később is nagy figyelmet szentelt a szürrealista képzőművészet elméleti problémáinak. Külön fel szeretnénk hívni a figyelmet Mezei Árpád utószavára, ami voltaképpen nem más, mint a „magyar" szürrealizmus történetének áttekintése. Megtudjuk, hogy Csontváry és Gulácsy világviszonylatban is jelentős előfutárok; méltatja a fiatalon elhunyt Vajda Lajos munkásságát, a tragikus sorsú Ámos Imre Chagalléval rokon művészetét, s a kortársakat: Bálint Endrét (aki nemcsak egy kivételes jelentőségű festői életművet hozott létre, de kollázsai is rendkívül figyelemre méltóak), Anna Margitot, a szobrász Jakovits Józsefet, Korniss Dezsőt, Ország Lilit. A szürrealizmus Magyarországon nem hozott létre iskolát, de hatása számos művésznél kimutatható. Festészetről szóló könyvet nehéz elképzelni illusztrációk, reprodukciók nélkül. A szürrealizmus enciklopédiája e szempontból is elismerésre méltó: 416 műalkotás színes vagy fekete-fehér lenyomatát tartalmazza. Alig van művész, akinek munkásságát ne szemléltetné legalább egy kép, a „nagyok" esetében. Pedig a szerző — felsorakoztatva legjellemzőbb alkotásaikat — megpróbálta bemutatni stílusuk kialakulását, módosulásait. Összegezésként elmondhatjuk, hogy Passeron könyve lendületesen, szellemesen és rendkívüli tudással megírt mű, melyet nagy haszonnal forgathat mindenki, aki a szürrealizmus rejtelmes világának felfedezésére szánta el magát. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 11