A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-05 / 19. szám

desanyám, én, mi se bántuk meg, mert annyira szerettük olyannak, amilyen volt. Talán ha fiatal korában sokat kell szenved­nie, ha nem egy egészséges, vidám falusi fészekből indul ki, ha imádott édesanyja nem a magyar háziasszonyok és anyák mintaké­pe, aki a legboldogabb fiatalságot teremti fiainak, ha vannak szomorú, álmatlan éjsza­kái, talán akkor már fiatalon megérti, hogy csak egy dologban élheti ki magát az ember, s többet néz befelé a lelke mélyébe. Ha a múzsához valahonnan, valamitől néha me­nekülnie, ha a múzsának néha barátot, vi­gasztalót, asszonyt, szerelmet pótolni kellett volna... De nem volt kit pótolni! Nem volt honnan menekülni ! Mert mindenütt jó volt: otthon az anyja mellett. Pesten, a társaságban, szép­asszonyok, jóbarátok között mindig, minde­nütt jó volt, mindenki szerette. Neki az élet vígsága, a nap ragyogása elől kellett menekülni! Elutazott, bezárkózott, hogy egyedül le­hessen. Olyankor azután, a magány teremtő órá­iban születtek lelke legmélyéből életért felsí­ró képei: bűbájos tájképvázlatok, bibliai kompozíciók. Olyankor, titkon, lázasan, szin­te lopva dolgozott, míg hagyták. Hívta, hívta az élet, rohant a karjába , s a műterem napokig üres maradt megint. Azután Jókaival hozta össze a sors és Jókai barátaival, akik bármilyen nagy írók és politikusok voltak, a művészethez nem igen értettek. Édesanyám meséli, milyen kedves, gyere­kes, naiv fogalmai voltak nagyapának a kép­zőművészetről. Pápába beleszuggerálták a tarokkparti kedves, öreg alakjai, hogy neki, Jókai vejének nagy, óriási, dekoratív történelmi képeket kell festenie, így született meg A magyarok bejövetele is. Mama és festő, kritikus, fiatal író barátai könyörögtek. Maradjon a tájképnél, senki úgy, mint ő a magyar földet nem érzi. Na­gyobb dicsőségére válik hazájának, ha világ­hírű festő lesz, mintha ezerméteres figurális képeket fest. A Föld, a fa, a magyar fűzfák sohse fogják megcsalni. Hiába volt. Majd! Ha ezzel kész lesz. Ez volt az örökös reménytelen válasz. Szegény édesanyám. Sokat szenvedhetett. Lemondott a saját művészetéről, hogy az apját ápolja, hogy az ura művészetében olvadjon fel és mind a két áldozat hiába volt. Utolsó éveiben egész beteges, különös, vallásos érzésévé vált a művészet imádása. És itt lesz Feszty Árpád tragikai hőssé: mikor az élet, a tapasztalat a nagyság valódi lényegének igazi felismerése intim, lelke mé­lyéből jövő munkához vitték volna, késő volt. Még megfestette azt a pár gyönyörű tájké­pet utolsó gyűjteményes kiállítására, lopva, mert akkor már robotmunkát kellett végez­nie. Akkor már összeomlott a kis velencei palota, minden. Ha ennek az embernek bűne, hibája, vala­mi levezekelnivalója lett volna a földön, azon a két rettenetes télen, mikor vacogva, pré­mekbe burkolva, dideregve festett olyan ké­peket, amiket gyűlölt, utált, mikor az álmaira még csak gondolni se mert, mikor szívdobo­gást kapott a kéjtől, vágytól, meghatottság­tól, ha hetenként egy órát, pár vonást oda­kenhetett két éve ott alvó egyik tájképére — az imádott gyallai tájra — azon a két télen levezekelt mindent... Lekopott róla minden, minden gyenge­ség, hiúság, dicsvágy. Megvalósult az álma: emberremekké lett... (Rövidítve — J. P.) Levelező írta ezt is: „... továbbá egész sor hóeke és más mechanizmus áll rendelkezé­sükre". Magyarul továbbá több hóeke és egyéb gép (esetleg eszköz) áll rendelkezé­sükre". Hetilapunkban olvastam: „Ezt köve­tően a színpadot az Ifjú Szívek táncosai foglalták el". Netán rohammal? Helyesebb lett volna így: „Ezután az Ifjú Szívek táncosai léptek színre". Napilapunk vasárnapi számá­nak sportrovatában olvastam: „Egyik ilyen ritka alkalmak egyike az év sportolója ankét eredményhirdetése". Két helyes megoldás: 1. „Az egyik ilyen ritka alkalom.. ." 2. „Az ilyen ritka alkalmak egyike .. ." Az egyik tudósító erről adott hírt: „Ma­­dách-könyvhetet nyitottak Szögyénben". Aj­tót nyitni, üzletet nyitni lehet, de könyvhetet aligha. Két jó változat: 1. „Megnyitották a Madách-könyvhetet Szögyénben". 2. „Szö­gyénben megnyílt a Madách-könyvhét". Erő­sen amatőr színvonalú hanglemezismerte­tésben olvastam az egyik hetilapban: „Az együttes dallamvilágához tartoznak a követ­kező számok:..." A szerző összetévesztette a dallamvilágot a repertoárral, bár én mellőz­tem volna a repertoár szót is, így: „Az együttes a következő számokat adja elő:..." Különösnek tartom a napilapunk­ban megjelent zenei tudósítás egyik monda­tát :......az itteni hangversenypódiumon már harmadik alkalommal mutatkozott be". He­lyesebb lett volna így: „... az itteni hangver­senypódiumon már háromszor (három alka­lommal) szerepelt". Bemutatkozni ugyanis még a zeneművészek is általában csak egy­szer szoktak. Némileg pajzán kicsengése van a karácsony előtt megjelent cikknek, mely szintén napilapunkban jelent meg: „Ahol a kiscsacsit gyártják". Helyesebb (és kevésbé félreérthető) lett volna így: „Ahol a játékcsa­csit gyártják". A riport ugyanis játékgyárban készült — a játékcsacsival együtt. S ha már a humornál tartunk, ide iktatom egy karácso­nyi üdvözlet szövegét, melyet a múlt évben egyik volt tanítványomtól kaptam: „Kellemes karácsonyt, sok boldog percet az új év nap­jaiban kíván eltölteni volt tanítványa, B. G." Ez ugyan nem a tömegtájékoztató eszközök terméke, ám lehet, hogy íróját a tömegtájé­koztató eszközök nyelve befolyásolta, még­pedig nem kívánatos módon. Fentebbi idézeteimmel sem gúnyolódni, sem kritizálni nem szándékoztam. Hivatásos újságírók és levelezők nyelvi hibáiról szól­tam. Magam is a sajtó külső munkatársa vagyok és tapasztalatból tudom, hogy a toll néha bizony „megugrik": nagy okosságot akarunk írni, és csak egy suta, nyelvileg is helytelen mondat sikeredik, ám az írás lázá­ban nem vesszük észre a hibát. De vala­mennyiünknek minden szavunkra, minden egyes kifejezésünkre nagyon kell vigyáznunk. Hiszen tömegek figyelnek ránk, tömegek ta­nulnak tőlünk fogalmazni írásban és szóban. SÁGI TÓTH TIBOR HRABAL és magyar társszerzője A könyvbarátok bizonyára jól ismerik a vala­mennyi könyvesboltunkban megvásárolható Nové knihy c. kétnyelvű (csehszlovák) hetila­pot, amely friss és megbízható tájékoztatást nyújt a csehszlovák állami kiadóvállalatok összes kiadványáról. Hasonló tehát a rendel­tetése a szintén közismert budapesti Könyv­világ c. havi könyvtájékoztatóéhoz, csakhogy az utóbbinál puritánabb és — valljuk meg — bizony szürkébb is tartalmilag, hiszen a könyvújdonságok legfontosabb adatait közli csupán, továbbá egy részünknek tömör né­hány bekezdésre szorítkozó ismertetését. Ennyire futja a pár lapnyi terjedelméből... A Nové kniky szerkesztősége és főleg kiadója (a Knizní velkoobchod, a Könyvértékesítő Vállalat) nyilván felismerte, hogy mindez nem elegendő a könyvtermés eredményes reklámjához, és létrehozta magazin jellegű kiadványát, a Vybor z nejzajimavejsich knih c. negyedévi tájékoztatót (magyarul talán a „Könyvérdekességek Kínálata" cím illenék rá). Ez a 64 oldalas ajánló folyóirat képekkel, interjúkkal és írói vallomásokkal kísért sze­melvényei által, tehát olvasócsábító ízelítők­kel igyekszik figyelmet és vásárlási kedvet ébreszteni a hazai kiadók érdekesnek ítélhe­tő új kötetei iránt. A talán kevésbé elterjedt könyvajánló ma­gazin rövid bemutatásához szerencsés alkal­mat szolgáltat a legutóbbi (1989/1.) száma, amely első helyen és bő terjedelemben ha­rangozza be a Kocky na kepesniku (azaz: Zsebcselek) c. „interjúregényt". Ez pedig nem egyéb mint kötetnyi lélegzetű s a lehető legváltozatosabb témájú beszélgetés. Szer­zői : Bohumil Hrabal (akit az európai olvasók­nak nem kell bemutatni) és kérdezőpartner­­ként — Szigeti László. (Utóbbi egyébként szintén nem szorul bemutatásra a csehszlo­vákiai magyar sajtó olvasói előtt!) A könyv­magazin címlapját (Hrapka Tibor színes fel­vételét) elnézegetve úgy tűnhet az olvasó­nak, hogy annyi bizonytalan híresztelés után végre céljához ér az a vállalkozás, amely három ember (a két szerző s a fotográfus) és három év (1983—86) munkáját testesíti meg egy kötetben. A kötet megjelenése ez év végén esedékes: a cseh eredetié Prágá­ban, a magyar változaté Budapesten. (E munka egyik állomása volt például Hrapka Tibor válogatott Hrabal-portréfotóinak buda­pesti kiállítása kis híján három esztendeje.) A mostani előzetes keretében mindkét társsze­­rv elmondja röviden (ki-ki a maga nézőpont­jából) a könyv születésének történetét, ami a részletek iránt is felkelti kíváncsiságunkat. A szerkesztő jegyzete pedig elárulja a kötetről a belőle közölt szemelvény alatt, hogy az „máris nagy érdeklődést keltett világszerte". Ezzel, ha nem tévedek, a fela­jánlott, illetve már lekötött olasz, francia, német, jugoszláv és egyéb kiadásokra céloz. Érthető az érdeklődés — mondhatnánk —, hiszen az idén márciusban 75. születésnap­ját ünnepelt Hrabal neve biztos siker Európá­ban. Igen, így van, de azt hiszem, rövidesen bárki meggyőződhet arról, hogy ez nem csupán egy újabb, hanem egy más Hrabal­­kötet. Ilyen még nem volt. És ez nem csupán egy újabb interjúkötet hanem más. Ilyen itt eddig nem volt. S az egész vállalkozás nem csupán újabb tétel a cseh—magyar „kulturá­lis kapcsolatok" listáján, hanem más. E két közép-európai nemzet között — most már — ilyen is van. BALLA KÁLMÁN Fotó: Hrapka Tibor 11

Next