A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-30 / 13. szám

badít és a túlvilági létbe menekít, hogy ott megtalálja a vágyott nyugalmat s örökké együtt lehessen szerelmével, Margaritával. A Mester és Margarita története — ha szabad ezt a kifejezést használnunk — a mitikus Jó és Rossz viadalának a története. Bulgakov arra a kérdésre keres választ, mi a mértéke jónak és rossznak a hatalom birto­kosainál, s miképp szállhatunk szembe a cinikussá, majd immorálissá váló hatalom­mal. A Pilátus előtt álló Jézus jósága, áldo­zatkészsége, bölcsessége és szeretete ré­vén lesz erősebb ellenfelénél — alighanem ez a rész tolmácsolja e talányos remekmű legfontosabb üzenetét. Bármilyen eltérőek is legyenek azonban a Mester és Margarita egyes olvasatai, abban a regény valamennyi méltatója egyetért, hogy a groteszk realiz­mus egyik legkiemelkedőbb alkotásával ál­lunk szemben. Írásunk elején említettük egyes hajdani hatalmasok Bulgakov iránti ellenszenvét: fölöttébb boldogok lettek volna, ha a jeles szó nem is létezik. Nos, óhajuk meglehető­sen gyorsan teljesült: fél évszázaddal eze­lőtt az alig negyvenkilenc éves művész a nemlétbe távozott — e nemlét azonban az ő esetében a halhatatlanságot jelentette. Azt már talán fölösleges is hozzáfűznünk, hogy rosszindulatú ócsárlóinak az emlékét is el­törölte az idő. A „perben", mint oly sokszor, a történelem mondott ítéletet. G. KOVÁCS LÁSZLÓ Roppant év, rettentő év volt 1918 Krisztus születése után, a második forradalom kitöré­sének esztendeje. Nyara verőfénnyel, tele hóval áldott, s kivált két csillag ragyogott fenn az ég magasán: az idilli alkonyi Venus és a vörösen remegő Mars. Ám a napok nyílvesszőként suhannak há­ború, béke esztendeiben egyaránt, s a Turbin fiatalok észre sem vették, máris beköszön­tött a fehér, molyhos december. Ó, fenyőfás vénapánk, te hótól, örömtől derengő! Mama, sugárkirálynő, merre vagy? Egy évvel később, hogy Jelena, a leány, megesküdött Szergej Ivanovics Talberg kapi­tánnyal, azon a héten, mikor az idősebb fiú, Alekszej Vasziljevics Turbin, a keserves had­járatok, a katonáskodás és tenger nyomorú­ság után hazaérkezett Ukrajnába, a Városba. Fotó: Dimitrij Jermakov (1846—1916) Halászok (1900 körül) a szülői házba, az anya porhüvelyét fehér koporsóban levitték a meredek Alekszejev parton Podolra, Jótevő Nyikolaj vzvozi kis templomába. Az anya gyászszertartása májusban volt, meggy- és akácfák simuló ágboga fonta be a csúcsíves ablakokat. Alekszandr atya búsan, ballábasan csetlett-botlott, szikrázva s lábot vetve az aranyzuhatagban, míg a szerpap lila nyakkal-ábrázattal, nyikorgó, más csizmájáig aranypáncélban, mogorván mormolta a gyermekeit árván hagyó anya búcsúzsolozs­máját. Alekszej, Jelena, Talberg, a Turbin háznál felnőtt Anyuta és a halálesettől letaglózott Nyikolka, jobb szemöldökére csüngő hajtin­csével, ott álltak sorjában, az idők során megbámult szent lábainál. Nyikolka hirtelen­kék szeme megtörtén révedezett hosszú ma­dárorra tövéből. Tekintetét időnként az iko­­nosztázra emelte, s hunyorogva nézte az oltár félhomályba vesző boltozatát, ahol fen­nen székelt a kifürkészhetetlen, gondviselő atyaisten. Miért sújtott le rájuk? Miért volt ilyen igaztalan? Miért vette el anyát épp most, amikor végre ismét együtt vannak, s könnyebb lehetne az élet? A sötét, repedezett mennyekben lebegő isten nem felelt, és Nyikolka még nem tudta, hogy mindig minden úgy történik, ahogy történnie kell, s ahogy egyedül rendjén való. Véget ért a gyászszertartás, kivonultak a kongó kövezetű templomtornácra, majd elkí­sérték az anyát végig a nagyvároson, ki a temetőbe, ahol az apa régen ott feküdt a fekete márványkereszt alatt. És mamát elte­mették. Ó,jaj... Hosszú esztendőkkel e gyászeset előtt az Alekszejev part 13. alatti ház ebédlőjében csempekályha melengette, nevelte a kis Je­lenkát, a nálánál idősebb Alekszejt és az öklömnyi Nyikolkát. De sokszor olvasták a meleget sugárzó csempe közelében a Saar­­dami ács­ot, az órán gavott csendült, de­cember végén mindig fenyőillat lengedezett, s a zöld ágakon tarka paraffin gyertyák égtek. A bronzóra gavottjára — akkor az anya hálószobájában állt, ma Jelenáéban — az ebédlő faliórája válaszolt toronyóra-kon­­dulással. Régen vette az apa, mikor a nők még puffos vállú ruhákat viseltek. E puffok azóta eltűntek, az idő tovaszállt, mint a szikra, jobblétre szenderült a professzor apa, a gyerekek felcseperedtek, de az óra maradt a régi, s megkondult, mint a toronyóra. Úgy megszokták már mindannyian, hogy ha vala­mi csoda folytán eltűnt volna a falról, éppoly szomorú lett volna, mint mikor egy testvéri hang némul el, melynek hiányát nem pótolja semmi. Ám az órák szerencsére halhatatla­nok, a Saardami ács is halhatatlan meg a holland kályhacsempe, mely a legzordabb időkben éltet és hevít, mint a bölcsesség sziklája. Nos, ezt a csempét, az ódon, vörös bár­sonnyal bevont bútorokat, az ágyakat, csillo­gó gömböcskéikkel, a tarkabarka s málnaszí­­nű, kopottas faliszőnyegeket — egyiken Alekszej Mihajlovics sólyommal a kezén, másikon XIV. Lajos heverészik egy selymes tó partján, holmi édenkertben­­, a török szőnyegeket, keleti síkjukon fantasztikus in­dákkal, melyek ott kísértettek a kis Nyikolka skarlátvízióiban, az ernyők alatt megbúvó bronzlámpákat, a világ legpazarabb, rejtel­mes, ócsokoládé-illatú könyvszekrényeit Na­tasa Rosztovával. A kapitány lányá­val, az aranyozott csészéket, ezüstöket, portrékat, drapériákat — a hét poros, agyonzsúfolt szobát, amely az ifjú Turbinokat felnevelte, mind, mind a legnehezebb időben hagyta gyermekeire az anya, s már ereje fogytán, akadozó lélegzettel így szólt a síró Jeleňa kezébe kapaszkodva: Szeretetben ... éljetek. De hogy éljenek?.! Hogyan? Alekszej Vasziljevics Turbin, az idősebb fiú, a fiatal orvos huszonnyolc esztendős. Jeleňa huszonnégy. Férje, Talberg kapitány harmincegy, Nyikolka pedig tizenhét és fél. Életüket akár hajnalok hajnalán törték volna derékba. Észak felől már régóta süvölt az orkán, süvölt, süvölt és nem csitul, s hova­tovább egyre cudarabb. Az idősebb Turbin fiú a Dnyeper menti hegyeket megrengető, első pusztító hullám után tért vissza szülő­városába. Eh, gondolta az ember, majd csak vége lesz valahára, s kezdődik az élet, melyről a csokoládébarna könyvekben ír­nak, s nemhogy nem kezdődik, de körös­körül minden egyre keservesebb. Északon zúg, üvölt a fergeteg, emiatt pedig dübörög, morajlik a láb alatt a föld felbolygatott mélye. Tizennyolc már a végét járja, s napról napra komorabb, tövisebb. Ledőlnek a falak, a megriadt sólyom el­rebben a fehér kesztyűről, a bronzlámpák­ban kialszik a láng, s A kapitány lányá­t a kályha tüzére vetik. Az anya azt mondta gyermekeinek: Éljetek Amazoknak pedig nincs más választásuk, mint gyötrődni és meghalni. Egy alkonyon, nem sokkal az anya teme­tése után, Alekszej Turbin meglátogatta Alekszandr atyát, és azt mondta: — Bizony, szomorúak vagyunk, Alek­szandr atya. Nehéz elfelejteni a mamát, s ráadásul ezek a nehéz idők ... Az a helyzet, ugyebár, hogy nemrég jöttem vissza, gon­doltam, egyenesbe hozzuk az életünket, és tessék ... Elhallgatott, s csak ült az asztalnál a szürkületben, s tűnődve bámult az alkonyi messzeségbe. A templomudvar faágai a kis paplakot is körülfonták. Mintha sejtelmes, loboncos, tavaszi erdő zöldellt volna köz­vetlenül a könyvekkel dugig rakott, talpalat­nyi dolgozószoba falain túl. A város estéli bágyadtsággal morajlott, s orgonaillat úszott a levegőben. — Mit csináljunk, mit csináljunk? — mo­tyogta zavartan a pap. (Mindig zavarban volt, ha valakivel beszélnie kellett.) — Isten így akarta . . . — Lehetséges, hogy egyszer mindez vé­get ér? Hogy egyszer minden jóra fordul? — kérdezte Turbin, maga sem tudva, kitől. A pap izgett-mozgott a karosszékben. — Nehéz, nehéz idők, nem vitás — mo­tyogta —, de azért nem szabad csügged­ni... S kezét a reverenda sötét ujjából hirtelen kinyújtva, egy könyvcsomóra tette, és kinyi­totta a legfelsőt, ott, ahol egy hímzett könyvjelző tarkállott. — Nem szabad engednünk, hogy köze­lünkbe férkőzzön a csüggedés — szólt za­vartan s mégis mély bizonyossággal. — A csüggedés igen nagy bűn ... Noha érzésem szerint még jócskán lesznek megpróbálta­tások. Úgy, úgy, kemény megpróbáltatások — folytatta mind szilárdabban. — Tudja, az utóbbi időben folyton a könyveket búvom, persze legtöbbje vallásos tárgyú ... Felemelte a könyvet, úgyhogy az ablakból nyitott oldalára vetődött egy utolsó fénysu­gár, s fennhangon olvasta:­­ „A harmadik angyal is kitörte az ő poharát a folyóvizekbe és a vizeknek forrá­saiba , és változónak vérré". (Részlet Mihail Bulgakov A fehér gárda című könyvéből) Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA 13

Next