A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
képesztő tobzódásait írja le: csoportos szeretkezéseket elképesztő alakzatokkal és pozitúrákkal, kínzásokat, melyek olvastán heveny rosszullét vesz rajtunk erőt. De nem ez a lényeg — ami igazán fontos és érdekes, az a sade-i filozófia : a korát és társadalmát jól ismerő, rendkívül olvasott márki, a „fény századának" gyermeke, könyörtelenül bírálja, „élveboncolásnak” veti alá a felvilágosodás valamennyi eszméjét és illúzióját; szánalmas egyéni sorsa, a társadalomban szerzett negatív tapasztalatai s nem utolsósorban a társadalmi fejlődés irányának pontos felmérése alapján kialakítja negatív élvezetfilozófiáját, melynek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a felvilágosodás posztulátumaival. Sade — Rousseau-val ellentétben — azt vallja, hogy az ember eredendően rossz; istentagadóként elveti a vallásban gyökerező morált s csak a természetelvet fogadja el az emberi tett megítélése alapjául, a természet pedig — szerinte — arra tanít bennünket, hogy gátlástalanul tegyünk meg mindent, amit ösztöneink, vágyaink, érdekeink sugallnak, amit az érzelemmentes értelem diktál — márpedig mindez végletes individualizmushoz vezet, amit Sade mind a halódó feudalizmus, mind a születő kapitalizmus rendszerében éltető és alapvető eszmeként fedez föl. A felvilágosodás az emberi értelmet, a rációt magasztalta, mint a haladás, a világ humanizálásának zálogát. Sade ad absurdum végiggondolta az „ész uralmának" lehetséges és lehetetlennek tűnő változatait s következményeit, majd levonta a következtetést: a végletekig vitt racionalizmus egyenlő a tökéletes dehumanizálással, a legszélsőségesebb önzés apológiájával, egy olyan világ törvényesítésével, ahol az erősek és a gazdagok mindent megtehetnek a gyengékkel és a szegényekkel, ahol a hatalmasok szabadsága azonos lesz a bűnök és a perverziók egyeduralmával, s ahol a társadalom kizárólag elnyomókból és elnyomottakból, zsarnokokból és rabszolgákból áll, a szexualitás aspektusából tekintve pedig kéjencekből és az örömeiket szolgáló, eszközzé, tárggyá lefokozott, tökéletesen kiszolgáltatott szerencsétlenekből. Sade a forradalomtól átveszi a szabadság és az egyenlőség eszméjét, de fölöttébb furcsán értelmezi ,őket. Számára azt jelentik, hogy mindenkinek jogában áll az összes eszébe jutó gaztettet elkövetni, mindegy, milyen módon és kinek a kárára, hiszen csak a cél számít — a gazdaság és a hatalom megszerzése, a gyönyörök hajszolása és az élvezetek halmozása. Ezért szónokolnak Sade hősei minden emberi törvény megtagadásáról. Sade hőseiről elmondható, amit az erényt képviselő s a gonosz világ által szüntelenül megcsúfolt és gyötört Justine állapít meg a bűntanyává változtatott kolostor züllött és kegyetlen szerzeteseiről: „öröm csak akkor villan a szemükben, ha nyakig merülnek a bűn mocsarába." Amikor Juliette, az író leghírhedtebb regényalakja beszámol a kiválasztott áldozatok megöléséről, nem felejti el megjegyezni: „élvezkedtünk a kínhaláluk alatt." Juliette oktatója, madam Clairwill büszkén jelenti ki: ,,Szeretem a bűnt, borzadok az erénytől..tanítványa pedig egy más alkalommal ezt mondja: „Az erkölcstől mindig borzadtam .. Abban a világban, ahol Juliette és Clairwill képviselik az uralkodó osztályt és „erkölcsöt", az számít alapelvnek, amit a Juliette avagy a bűn virágzása legundorítóbb alakja, a kannibál Minski deklarál: „pénzzel azt tesz az ember, amit akar." Aki gazdag, átadhatja magát „képzelete összes eltévelyedésének", s teheti ezt nyugodt lelkiismerettel . .. sőt, lelkiismeretre semmi szükség, hiszen az igazi Sade-hős nem tesz mást, mint követi ösztönei és hajlamai, azaz a természet parancsszavát, márpedig ez a parancsszó a márki értelmezésében feljogosítja az embereket házasságtörés, vérfertőzés, nemi erőszak, mindennemű aberráció és gyilkosság elkövetésére. Persze, ennek a „teljes szabadságnak" nélkülözhetetlen előfeltétele minden erkölcsi gátlás tökéletes megszüntetése. „Ah, törjétek össze ezeket a láncokat, a természet kívánja így, ne ismerjetek el más korlátot, mint saját hajlamaitok korlátait, más törvényt, mint saját vágyaitokat, más morált, mint a természetét!" — olvasható a Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer! címet viselő szélsőségesen anarchista kiáltványban, melyet a szerző a Budoár filozófiája című regénye betéteként bocsátott az olvasók elé. Mi azonban nem kívánjuk gyötörni az olvasót a sade-i univerzum részletesebb bemutatásával. Talán sikerült érzékeltetnünk, a márki valóban szürrealisztikus, burjánzó fantáziája milyen félelmetes, teljességgel abszurdnak tűnő, de a társadalomban nagyon is valóságosan létező Rosszra alapozott világot teremtett. Elborzadunk, bejárva e világ rémítő helyszíneit , a bűnbarlanggá és hatalmas kínzókamrává változtatott kolostorokat és a sziklára épített, megközelíthetetlen várkastélyokat, a föld alatti pincéket, folyosókat, termeket, labirintusokat, ahol csak a leírhatatlan kínzásokat elszenvedő áldozatok sikolya és a hóhérok gúnykacaja visszhangzik —, de hamar ráeszmélünk, hogy a történelem ugyancsak túlszárnyalja a márkit, aki az embertelen eszmék és módszerek kiagyalásával már Hitler, Sztálin, Pol Pot és társaik rémuralmát előlegezte. A nemiséghez kapcsolódó torz ösztönök, meghökkentő és beteges jelenségek ábrázolásával Freuds a modern pszichológia és szexológia előfutárává vált. A bűn és az eltorzult szexualitás hatalmának abszolutizálása irritálja az olvasót, de látnia kell azt is, hogy márki mindenki másnál könyörtelenebbül leplezte le és gúnyolta ki az eszmék és a társadalmi gyakorlat közti ellentmondást, a forradalom jelszavainak kiüresedését, ideáljainak prostituálódását, a morál kétarcúságát. Bár huszonhét évet töltött börtönben, volt ideje és módja a megfigyelésre: részt vett a forradalomban, bíróként (mily különös paradoxon, hogy enyhe, humánus ítéletei miatt ítélték halálra a gyanakvó jakobinusok!), a Robespierre-ék bukását követő években pedig láthatta az igazságtalanság és az elnyomás új rendszerének kialakulását, s a napóleoni önkényuralom születését is megérte. A „közerkölcsöt veszélyeztető pornográf írót" 1801 -ben letartóztatták, majd két évi fogság után a charentoni elmegyógyintézetbe vitték, ahol a márki éveken át furcsa, az arisztokrácia által igencsak kedvelt színházi előadásokat rendezett. Itt érte a halál 1814. december 2-én. G. KOVÁCS LÁSZLÓ -I • Nyugalmasabb időkben a költők fiatalok voltak, tizenévesek, jöttek, s tüneményként egyik napról a másikra irodalmunk egére kerültek. Századunk második felében aztán egyre több lett a harminc és negyven közötti „fiatal" költő, mintha a költészet időritmusa — vagy az emberé? — lelassult volna ... Ezért hát nem kis öröm számomra, hogy most két fiatalembert — negyedikes gimnazistákat — mutathatok be, akik kifogván az imént említett időritmus zavarain, akkor lépnek elénk költőkként, amikor az illik: tizenévesen. Lukács Zsolt és Petrik Szilárd a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium negyedéves diákjai; gondolom, azon túl, hogy verset.Írnak, alig különböznek kortársaiktól. Csakhát amit írnak, az költészet. Tágas, szabad gondolattársításaik, a szójátékok, a groteszk és a szatíra elemei egyaránt fellelhetők verseikben — frissek, maiak, s persze ebből következően olykor kíméletlenek is. Ahogy az ebben a korban helyénvalónak is mutatkozik. Ám mindezen túl tudják, miként azt Lukács Zsolt egyik versében meg is fogalmazta, „rendje van a világnak." S ebben a rendben ahogy Petrik Szilárd írja, „méhek viszik tovább a hírt... hogy él a vers." Örömmel és szeretettel ajánlom a szerkesztők és az olvasók figyelmébe e két fiatalembert, nemkülönben mostani, s majdani verseiket. GÁL SÁNDOR Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA LUKÁCS ZSOLT A kalapács ... ... lecsapott! Fémes ezredvillanás: megzsivajlottak a légmolekulák. Aztán az óra háromszor nem ütött. (Az idő csak nyelt és csuklótt egyet, adott nekem töprengeni. .. Hogy fordulna meg.) PETRIK SZILÁRD ! Kérdés és megbékélés a jómúltkor sokadszor állítottak meg s kérdezték mondd te mindig hülye vagy (nem szívemhez állók voltak már akkor sem) a képlet rém egyszerű válaszoltam és mosolyogtam ugye az a bizonyos mosoly akik tudják és válaszoltam szélesen könnyedén mindig és veled esetleg mondom esetleg érdekből és miegymásért barátkoznék marha és mennyire igaza volt és otthagyott még egy-két jó szót és otthagyott mimásért (sikoltásom majdhogynem felverte a holtakat is) mimásért (mindezzel kapcsolatban az álmom is milyen meghökkentő volt: Ő mentén furcsa pózban fejemet messze előrenyújtva elképedt arcába lestem pedig iszonyúan távol járt már) vonultam igyekeztem gyorsan tovább tovább mert a hatalmas letargia után a megbékélés ugye de nekem adtak szerenádot a bokrok és fák a madarakról most nem szólok — megállított maga a harag csevegünk aztán sorban a többi a többiek jó jó nevettem mind az enyém vagytok Az óra negyedszer sem ütött. Csönd csak később lett. S a csöndben az iménti még hosszan visszaseregélylett. 13