A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-15 / 24. szám

képesztő tobzódásait írja le: csoportos sze­retkezéseket elképesztő alakzatokkal és po­­zitúrákkal, kínzásokat, melyek olvastán he­veny rosszullét vesz rajtunk erőt. De nem ez a lényeg — ami igazán fontos és érdekes, az a sade-i filozófia : a korát és társadalmát jól ismerő, rendkívül olvasott márki, a „fény századának" gyermeke, könyörtelenül bírál­ja, „élveboncolásnak” veti alá a felvilágoso­dás valamennyi eszméjét és illúzióját; szá­nalmas egyéni sorsa, a társadalomban szer­zett negatív tapasztalatai s nem utolsósor­ban a társadalmi fejlődés irányának pontos felmérése alapján kialakítja negatív élvezetfi­lozófiáját, melynek alapelvei homlokegye­nest ellenkeznek a felvilágosodás posztulá­­tumaival. Sade — Rousseau-val ellentétben — azt vallja, hogy az ember eredendően rossz; istentagadóként elveti a vallásban gyökerező morált s csak a természetelvet fogadja el az emberi tett megítélése alapjául, a természet pedig — szerinte — arra tanít bennünket, hogy gátlástalanul tegyünk meg mindent, amit ösztöneink, vágyaink, érdeke­ink sugallnak, amit az érzelemmentes érte­lem diktál — márpedig mindez végletes individualizmushoz vezet, amit Sade mind a halódó feudalizmus, mind a születő kapita­lizmus rendszerében éltető és alapvető esz­meként fedez föl. A felvilágosodás az emberi értelmet, a rációt magasztalta, mint a hala­dás, a világ humanizálásának zálogát. Sade ad absurdum végiggondolta az „ész uralmá­nak" lehetséges és lehetetlennek tűnő válto­zatait s következményeit, majd levonta a következtetést: a végletekig vitt racionaliz­mus egyenlő a tökéletes dehumanizálással, a legszélsőségesebb önzés apológiájával, egy olyan világ törvényesítésével, ahol az erősek és a gazdagok mindent megtehetnek a gyengékkel és a szegényekkel, ahol a hatal­masok szabadsága azonos lesz a bűnök és a perverziók egyeduralmával, s ahol a társada­lom kizárólag elnyomókból és elnyomottak­ból, zsarnokokból és rabszolgákból áll, a szexualitás aspektusából tekintve pedig ké­­jencekből és az örömeiket szolgáló, eszköz­zé, tárggyá lefokozott, tökéletesen kiszolgál­tatott szerencsétlenekből. Sade a forrada­lomtól átveszi a szabadság és az egyenlőség eszméjét, de fölöttébb furcsán értelmezi ,őket. Számára azt jelentik, hogy mindenki­nek jogában áll az összes eszébe jutó gaztet­tet elkövetni, mindegy, milyen módon és kinek a kárára, hiszen csak a cél számít — a gazdaság és a hatalom megszerzése, a gyö­nyörök hajszolása és az élvezetek halmozá­sa. Ezért szónokolnak Sade hősei minden emberi törvény megtagadásáról. Sade hőse­iről elmondható, amit az erényt képviselő s a gonosz világ által szüntelenül megcsúfolt és gyötört Justine állapít meg a bűntanyává változtatott kolostor züllött és kegyetlen szerzeteseiről: „öröm csak akkor villan a szemükben, ha nyakig merülnek a bűn mo­csarába." Amikor Juliette, az író leghírhed­­tebb regényalakja beszámol a kiválasztott áldozatok megöléséről, nem felejti el megje­gyezni: „élvezkedtünk a kínhaláluk alatt." Juliette oktatója, madam Clairwill büszkén jelenti ki: ,,Szeretem a bűnt, borzadok az erénytől..tanítványa pedig egy más alka­lommal ezt mondja: „Az erkölcstől mindig borzadtam .. Abban a világban, ahol Juli­ette és Clairwill képviselik az uralkodó osz­tályt és „erkölcsöt", az számít alapelvnek, amit a Juliette avagy a bűn virágzása legundorí­tóbb alakja, a kannibál Minski deklarál: „pénzzel azt tesz az ember, amit akar." Aki gazdag, átadhatja magát „képzelete összes eltévelyedésének", s teheti ezt nyugodt lelki­ismerettel . .. sőt, lelkiismeretre semmi szükség, hiszen az igazi Sade-hős nem tesz mást, mint követi ösztönei és hajlamai, azaz a természet parancsszavát, márpedig ez a parancsszó a márki értelmezésében feljogo­sítja az embereket házasságtörés, vérfertő­zés, nemi erőszak, mindennemű aberráció és gyilkosság elkövetésére. Persze, ennek a „teljes szabadságnak" nélkülözhetetlen elő­feltétele minden erkölcsi gátlás tökéletes megszüntetése. „Ah, törjétek össze ezeket a láncokat, a természet kívánja így, ne ismerje­tek el más korlátot, mint saját hajlamaitok korlátait, más törvényt, mint saját vágyaito­kat, más morált, mint a természetét!" — olvasható a Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egy­szer! címet viselő szélsőségesen anarchista kiáltványban, melyet a szerző a Budoár filo­zófiája című regénye betéteként bocsátott az olvasók elé. Mi azonban nem kívánjuk gyötörni az olvasót a sade-i univerzum rész­letesebb bemutatásával. Talán sikerült érzé­keltetnünk, a márki valóban szürrealisztikus, burjánzó fantáziája milyen félelmetes, teljes­séggel abszurdnak tűnő, de a társadalomban nagyon is valóságosan létező Rosszra alapo­zott világot teremtett. Elborzadunk, bejárva e világ rémítő helyszíneit , a bűnbarlanggá és hatalmas kínzókamrává változtatott kolosto­rokat és a sziklára épített, megközelíthetet­len várkastélyokat, a föld alatti pincéket, folyosókat, termeket, labirintusokat, ahol csak a leírhatatlan kínzásokat elszenvedő áldozatok sikolya és a hóhérok gúnykacaja visszhangzik —, de hamar ráeszmélünk, hogy a történelem ugyancsak túlszárnyalja a márkit, aki az embertelen eszmék és mód­szerek kiagyalásával már Hitler, Sztálin, Pol Pot és társaik rémuralmát előlegezte. A ne­miséghez kapcsolódó torz ösztönök, meg­hökkentő és beteges jelenségek ábrázolásá­val Freud­s a modern pszichológia és szexo­­lógia előfutárává vált. A bűn és az eltorzult szexualitás hatalmának abszolutizálása irri­tálja az olvasót, de látnia kell azt is, hogy­­ márki mindenki másnál könyörtelenebbül leplezte le és gúnyolta ki az eszmék és a társadalmi gyakorlat közti ellentmondást, a forradalom jelszavainak kiüresedését, ideál­jainak prostituálódását, a morál kétarcúsá­gát. Bár huszonhét évet töltött börtönben, volt ideje és módja a megfigyelésre: részt vett a forradalomban, bíróként (mily különös paradoxon, hogy enyhe, humánus ítéletei miatt ítélték halálra a gyanakvó jakobinu­sok!), a Robespierre-ék bukását követő évek­ben pedig láthatta az igazságtalanság és az elnyomás új rendszerének kialakulását, s a napóleoni önkényuralom születését is meg­érte. A „közerkölcsöt veszélyeztető pornog­ráf írót" 1801 -ben letartóztatták, majd két évi fogság után a charentoni elmegyógyinté­zetbe vitték, ahol a márki éveken át furcsa, az arisztokrácia által igencsak kedvelt szín­házi előadásokat rendezett. Itt érte a halál 1814. december 2-én. G. KOVÁCS LÁSZLÓ­ ­ -I • Nyugalmasabb időkben a költők fiatalok voltak, tizenévesek, jöttek, s tüneményként egyik napról a másikra irodalmunk egére kerültek. Századunk második felében aztán egyre több lett a harminc és negyven közötti „fiatal" költő, mintha a költészet időritmusa — vagy az emberé? — lelassult volna ... Ezért hát nem kis öröm számomra, hogy most két fiatalembert — negyedikes gimnazistákat — mutathatok be, akik kifogván az imént említett idő­ritmus zavarain, akkor lépnek elénk költőkként, amikor az illik: tizenévesen. Lukács Zsolt és Petrik Szilárd a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium negyedéves diákjai; gondolom, azon túl, hogy verset.Írnak, alig különböznek kortársaiktól. Csakhát amit írnak, az­­ költészet. Tágas, szabad gondolattársításaik, a szójátékok, a groteszk és a szatíra elemei egyaránt fellelhetők verseikben — frissek, maiak, s persze ebből következően olykor kíméletlenek is. Ahogy az ebben a korban helyénvalónak is mutatko­zik. Ám mindezen túl tudják, miként azt Lukács Zsolt egyik versében meg is fogalmazta, „rendje van a világnak." S ebben a rendben ahogy Petrik Szilárd írja, „méhek viszik tovább a hírt... hogy él a vers." Örömmel és szeretettel ajánlom a szerkesztők és az olvasók figyelmébe e két fiatalembert, nemkülönben mostani, s majdani verseiket. GÁL SÁNDOR Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA LUKÁCS ZSOLT A kalapács ... ... lecsapott! Fémes ezredvillanás: megzsivajlottak a légmolekulák. Aztán az óra háromszor nem ütött. (Az idő csak nyelt és csuklótt egyet, adott nekem töprengeni. .. Hogy fordulna meg.) PETRIK SZILÁRD ! Kérdés és megbékélés a jómúltkor sokadszor állítottak meg s kérdezték mondd te mindig hülye vagy (nem szívemhez állók voltak már akkor sem) a képlet rém egyszerű válaszoltam és mosolyogtam ugye az a bizonyos mosoly akik tudják és válaszoltam szélesen könnyedén mindig és veled esetleg mondom esetleg érdekből és miegymásért barátkoznék marha és mennyire igaza volt és otthagyott még egy-két jó szót és otthagyott mimásért (sikoltásom majdhogynem felverte a holtakat is) mimásért (mindezzel kapcsolatban az álmom is milyen meghökkentő volt: Ő ment­én furcsa pózban fejemet messze előrenyújtva elképedt arcába lestem pedig iszonyúan távol járt már) vonultam igyekeztem gyorsan tovább tovább mert a hatalmas letargia után a megbékélés ugye de nekem adtak szerenádot a bokrok és fák a madarakról most nem szólok — megállított maga a harag csevegünk aztán sorban a többi a többiek jó jó nevettem mind az enyém vagytok Az óra negyedszer sem ütött. Csönd csak később lett. S a csöndben az iménti még hosszan visszaseregély­­lett. 13

Next