A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
cseréptálat a falról, odatette a tűz mellé. (A tékozló két menyecske már délben begyújtott az estebédhez.) Levett egy nagy kést a falról s egy öreg tyúknak, amely épp óvatosan belépdelt a konyhába, levágta a nyakát. — Jó lesz a virrasztóknak, — mormogta, hamar megkopasztotta a tyúkot, reszelte tagjait, feltette cseréptálban a tűzre, aztán odahúzott egy kispadot a padkához s úgy leste onnan, hogy föl-e már a tyúkleves. Néhány perc múlva bóbiskolni kezdett s lassan elaludt. Úgy öt óra tájban János gazda meg a halottkém, Molnár János megérkeztek. Ott találták az öregasszonyt a kispadon alva. Mindkettőben elhűlt a vér. Molnár János tüstént egy rémes esetet mondott el, mely hosszú évi halottvizsgálati praxisa alatt történt, amelyben a halott szintén megelevenedett. De amaz a história éjjel történt s a halott nem főzött tyúklevest, így hát borzasztóbb volt. A többi is megjött mind. A két asszony csahos menyecsketársukkal, Molnár Jánosnéval (ki gazdalány létére a kopogt halottkémhez ment feleségül, mire visz a szerelem!) meg István gazda is a virrasztókkal. Mind ott állt most a pitvarajtóban s nem tudta, mi tevő legyen. Lidi asszony volt köztük a legbátrabb. Bement a konyhába. Előbb belenézett a tálba, megkeverte a bugyborékoló levest, aztán felébresztette az öregasszonyt. — Anyám, ébredjék fel figyelmed, már azt hittük, meghatt. Az öregasszony felocsúdott, lassan körülnézett a mindenségen, aztán odatekintett a tálra, forr-e már a tyúkleves. — Hát visszagyüttetek? — kérdte. — Vissza mi, — felelt neki Lidi asszony, s bele akart kötni, maga se tudta miért — vissza kigyelmed is napamasszony, a túlvilágról. — Nem a, lányom. Csak innétről jövök, nincs is mit mondanom. — Van nekünk, van — szólalt meg István s közeledett az anyjához. — Az új néktek, hogy itt ülök. Ez nékem jó— Jó az nékünk is — tette hozzá János. — Az a, most is meglepett, kész a vacsora, — mondta Mónus Zsuzsa, ki a kenyérsütés mesterségén kívül a főzést sem igen tudta. Eszébe jutott, hogy milyen jó, hogy most már nem kell szolgálót fogadni. — Hát kész a leves, — jelentette özvegy Balla Gergelyné — jut a kémnek is, meg a feleségének, meg a virrasztóknak is, jutna még itt tíznek is. Nekem úgyse kell. A gazdák meg Molnár János elhelyezkedtek az asztal körül a vásárhelyi festett padon. A menyecskék fehér abroszt tettek eléjük. Molnárné a két virrasztóasszonnyal a kemence mellé telepedett s ott várta, míg majd rájut a sor. Özvegy Balla Gergelyné lassan lehúzta a levesestálat, odatette fiai meg a halottkém elé. Aztán egyszer megtörülte petyhüdt ajkait a kék kötőjével, aztán imigyen szólalt meg: — De azért csak rátok iratom holnap a nyolc fertályt meg a négy holdat, hogy ne kelljen azt a rongyos illetéket fizetni. Ezzel lassan, csoszogva odacammogott a kemence mellé s ott a két virrasztóasszony között leült a padkára. RÁCZ OLIVÉR versei Repedt kupák összecsengnek, így volt ez mindig, s így lesz ezután: foltot toldoztunk szertemállt gúnyán, addig rongyoljuk, amíg szertehull, aztán gyászoljuk, tunyán, botorul, néhányon, gyászolok. Tetemrehívást játszunk, véreset, halotti tort is ülünk, fényeset, összeborulunk, összezokogunk, s néha már-már gyászolni sem tudunk, néhányan, siratok. Máglyát rakunk a múltból, magasat. S mert olykor vélünk látni látomást, s amíg rá mások rozsét hordanak, bámuljuk lángját kábán, réveteg, és álmodozunk csodaszépeket, néhányan, álmodok, iszunk rá legott duhaj áldomást, és mert már a fene rég megette, hát igyuk magunk még részegebbre, néhányon, magyarok. 1944 decemberében, Bajcsi-Zsilinszky Endre kivégzése után Májusi ájtatosság Márai Sándornak, aki hajdan szomszédunk volt a kassai Szent Flórián utcában, s aki példaképem lett a Város iránti hűségben és szeretetben Május utóján álltam álmodozva ódon, palástos Mária-kép alatt, s a színes ablak kékre fátyolozta a bágyadt napfényt és az árnyakat. Tudtam: ez itt most sziget és világ. Kőoszlopok közt végső menedék, s velünk mormolják a litániát kőcsipke, oltár, ódon Mária-kép. Tépett álmunkból, ím, ennyi maradt; régi szó zeng a sápadt ajkakon: vert élet, tört szárnyak, vén templomfalak, kassai polgár, kassai Dóm, Hóhérbástya, Piactér, Honvédszobor: szavak, szavak, halott szavak, szavak: az Akasztóhegy felett felleg honol, s fanyar vizét gyáván viszi a kis Csermely-patak. Egy percre még megállsz és hallgatod az Orbán-torony öblös harangszavát: pehely vagy csak, a szélvész felkapott, és nem tudod, hova sodor tovább. De ott, a mohos, vén Várhegy fölött, hol most az alkony lágy köde szitál, felénk teríti lelkeinkre szőtt, megváltó fátylát Estefán király. 1947, az áttelepítések és kitelepítések idején * A Kassai érátokból kimaradt versek egyike ÉGTÁJAK A HÉT 13