A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-14 / 20. szám

A dicsőség árnyéka 1492: A paradicsom meghódítása A kiemelkedő történelmi személyisé­gek sorsához — vagy inkább utó­életéhez — általában az is hozzá­tartozik, hogy nevükhöz mítoszok és antimítoszok, félreértések és legen­dák sokasága tapad, jócskán meg­nehezítve az igazság kiderítésén fáradozó történészek munkáját. Ese­tükben végül az a paradox helyzet áll elő, hogy minél többet tudunk róluk, annál ismeretlenebbnek tűn­nek, s a lehetséges és valószínű "igazságok" átláthatatlan szövevé­nye takarja el az általunk megismerni óhajtott arcot. Kolumbusz portréján oly szeszé­lyesen és vakítóan vibrálnak a fények és az árnyékok, hogy igazi arcvoná­sait alig lehet kivenni. Nagy fába vágja a fejszéjét, aki ezeregyedszer is megpróbálkozik ezzel a feladattal. S ha véletlenül filmrendező az illető, sokan máris tudni vélik, hogy kísér­lete kudarcra ítéltetett. Ezt az előí­téletet a nagy hírverés közepette bemutatott "Kolumbusz Kristóf, a felfedező" című film tökéletesen igazolta, de a mozilátogatók szeren­cséjére a jubileumi év egy másik rendezőt is megihletett, egy bizonyos Ridley Scottot, akinek látatlanban is némi bizalmat szavazhattunk, gon­dolván, hogy a Nyolcadik utas: a Halál, a Szárnyas fejvadász, a Fekete eső s a Thelma és Louise alkotója talán most sem okoz csa­lódást. Nos, nem csalódtunk, bár... de ne vágjunk a dolgok elébe. Az 1492: A paradicsom meghódítása valóban olyan film lett, amelyért hűvös, esős délutánon is érdemes moziba menni. Ridley Scott műve mindenekelőtt az időutazás élményével és kalandjával teszi gazdagabbá a nézőt, aki ámul és borzad, izgul és gyönyörködik, s ha — eretnek módon — eszébe is jut, hogy mindez csak illúzió, azonnal kénytelen beismerni, hogy ez az illúzió félelmetes és lenyűgöző. Rid­ley Scott látomása a késő középkori Spanyolországról s a világtörténelem egyik legnagyobb kalandjáról minden fantasztikuma ellenére is ízig-vérig hitelesnek tűnik: magával ragad, felemel és lesújt, s a két és félórás vetítési idő múltán is fogva tart és nyugtalanít. Egy grandiózus és riasz­tó színjáték bontakozik ki előttünk, melyben minden rokonszenvünk a megszállott főszereplőé, a jöttment idegen hajósé, aki őrültnek mondott álmával, vakhitével és konok akara­tával új irányt szabott a történelem­nek. Gerard Depardieu kiváló alakí­tását aligha érheti kifogás, bár a nagy álmodozó életrajzi tényeinek ismeretében időnként feltámad ben­nünk a gyanú, hogy az "igazi" Kolumbusz talán cinikusabb volt és kegyetlenebb, s legfeljebb akkor fogta el az érzelgősség, ha önma­gára gondolt, de hát ki ismerheti az "igazit"? Kétségtelen, hogy nem helyezhető egy sorba a népirtásban jeleskedő későbbi konkvisztádorok­kal, s úti naplójában maga is hangsúlyozza: helytelen és szükség­telen az indiánokkal szemben erő­szakot alkalmazni, de e megállapí­tásához korántsem maradt hű. Gyar­matépítő erőfeszítéseit figyelve azt hihetnénk, hogy valamiféle Utópia létrehozására törekedett, ami leg­alábbis téves beállítás. Mind­azonáltal Ridley Scott Kolumbusz­­képe alapjában igaznak tekinthető: az Újvilág felfedezője jellemének árnyoldalai ellenére is konok idealista volt, akinek az események könyör­telen logikája folytán végzetszerűen szembe kellett kerülnie a vér és az arany minden emberségükből kivet­kőző megszállottaival. A kor termé­szetesen őt ítélte bukásra, igaz, a halhatatlanság ígérete még e caesari becsvágytól fűtött embernek is je­lenthetett "némi" kárpótlást... Mielőtt bárki is túlértékelné fenti kifogásaink jelentőségét, le kell szö­geznünk, hogy Ridley Scott filmje nem tekinthető apológiának, a ren­dező nem aranylapokra kívánkozó hősi legendaként ábrázolja "a törté­nelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezetének" (Szerb Antal szavai) kezdetét. Mű­véből egyértelműen kiderül, hogy a paradicsom meghódítása voltakép­pen annak elvesztését jelenti. "Azt hiszem, visszatértünk az Édenkert­­be" —, jegyzi föl Kolumbusz, nem is sejtve, hogy e "visszatérés" egyik legfőbb következményeként a meg­talált éden néhány évtized alatt pokollá változik, s nem csak az őslakosok számára. Az indián rab­szolga levágott keze hatásos horror­motívumnak tűnhet, pedig mindenek­előtt egy sötét korszak iszonyatos szimbóluma. De ne legyünk igazság­talanok: a városépítők hősies erőfe­szítésének diadalát hirdető óriási harang is jelképpé nő, s méltán. Ridley Scott ezúttal is az atmosz­­férateremtés már-már utolérhetetlen mesterének bizonyul; az érzelmi állapotok s a szeszélyesen változó hangulatok hatásos kifejezése való­színűleg azokat is megragadja, akik a történet, a mese, a kaland kedvéért ültek be a moziba. Őket sem éri csalódás, bár aki valamiféle vérbe mártott "történelmi akciófilmre" szá­mít, alighanem elégedetlenkedni fog, mert a rendező éppoly visszafogott a borzalmak ábrázolásában, mint a Nyolcadik utas: a Halál­ban volt — igaz, az eretnekégetés vagy a lázadó nemesek kivégzésének képsorai lát­tán nem könnyű megőrizni a nyu­galmunkat. Az elénk táruló látványt azonban legtöbbször a "lenyűgöző" jelzővel kell illetnünk: a Caspar David Friedrich festményeit idéző ezüstö­sen fénylő tenger, a titkokat őrző néma csillagvilág, a végtelen messzeségben egybeolvadó óceán és égbolt, a hihetetlenül buja ősva­don s a trópusi naplemente tűzara­­nya szemkápráztató látomásként je­leníti meg a felfedező előtt feltáruló ismeretlent. A hatást nagymértékben fokozza Vangelis csodálatos, szug­­gesztív zenéje; a szintetizátor va­rázslója egyenrangú alkotótársa a rendezőnek, hangszerével mindent ki tud fejezni. Summa summarum. Az Óceán Tengernagya maradandó filmemlék­­művet kapott az utókortól. Ridley Scott alkotását nem fogja belepni a feledés pora. G. Kovács László Gérard Depardieu mint Kolumbusz Kristóf

Next