Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2010 (171. évfolyam)
2010 / 7. sz. - A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ LEVELEZŐ TAGJAI - Gyáni Gábor
Magyar Tudomány • 2010/7 telek között adhatja elő csupán a múlt vélt igazságát. Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni tudományos pályafutása során? Részben válaszolható meg csupán a kérdés, hiszen egy dolog, hogy mit várok magamtól a közeli jövőben, és teljesen más kérdés, hogy mi történik valójában e tekintetben. Nem szeretném gúzsba kötni a kezemet a jövőt illetően azáltal, hogy előre megtervezem kutatásaim jövőjét. A legtöbb, amit erről mondhatok, hogy mind a társadalom- és mentalitástörténet, mind pedig a történetelmélet körében további tanulmányok írására készülök, amelyek a várható jövőben aktuálissá váló kérdésfelvetésekre is rezonálnak majd. A múlt ugyanis nem rögzített entitás, hanem olyasmi, aminek a jelentősége és kivált a jelentése ki van téve a történész folytonosan változó jelenidejének. Nem valószínű, hogy a jövőben egy vagy több monográfiát írnék majd, bár ez sem teljesen kizárt. Az utóbbi időben kialakult munkastílusomhoz, és nem utolsósorban az aktualitásoktól sarkallt rugalmas szellemi reflexió fontosnak érzett kívánalmához jobban igazodik ugyanis a rövidebb tanulmány, olykor a tudományos esszé műfaja, ezért az utóbbiakat kívánom a jövőben is előnyben részesíteni. Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének — nem feltétlenül saját tudományterületéről—, és miért éppen öt... ? Kétségbeejtően nehéz őszintén felelni a kérdésre, mivel olyan sok gondolkodó és szaktudós gyakorolt rám hatást az egyetemes tudomány világából, hogy hosszú listába kellene őket foglalnom. Ami nemcsak, hogy lehetetlen vállalkozás, de egyúttal semmitmondóvá is tenné a választ. Történészként közvetlenül hatott rám az angolszász társadalomtörténetírás egy sereg kiemelkedő képviselője, így többek között az angol E. R Thompson vagy az amerikai Charles Tilly, hogy kettejük emblematikus alakjának megnevezésénél maradjak ezúttal. Elméleti tekintetben pedig Michel Foucault és Hayden White jelentette számomra talán a legtöbbet. Az ő elméleti inspirációjuk nélkül aligha lettem volna képes úgy beszélni a múltról, és persze magáról a történeti megismerésről, mint ahogyan erre szüntelenül törekedtem. Nem állítom, hogy a megnevezettek mind a példaképeim lennének, igaz, elementáris hatással voltak történetírói működésemre. A példakép eszményként elgondolt és így is kezelt személy, aki az egyedül fontos mérce számunkra. Miközben mindig lebilincselt az a mód, ahogyan az előbb említett tudósok (és persze még sokan mások) kutattak és gondolkodtak, a hozzájuk fűződő szellemi viszonyomban mindig távolságot igyekeztem tartani. Talán azért is, mert olyan, szellemi tekintetben, dogmatikus beidegződésekkel teli világban nőttem fel, amely arra tanított, ajánlatos lesz tartózkodni a feltétlen intellektuális odaadástól, a kritikátlan szellemi azonosulás magatartásától valamely eszmerendszer és gondolkodó iránt, mert abból soha semmi jó nem sülhet ki. Milyen tudományos eredményt szeretne látni a legszívesebben a következő tíz évben? Akár a saját, akár más diszciplínák köréből... ? Történészi identitásom a legerősebb, s ez egyúttal a hivatalos imázsom is, ennek ellenére nem egyetlen diszciplína keretei közé beszorított tudósnak képzelem magam. Ez okból arról szólnék tehát, hogy milyen felismeréseket (és nem „eredményeket") látnék legszívesebben a tágan vett humaniórák és a társada-