Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 10. (1959)
1959 / 1. szám - Kardos Pál: Ady
Ady Kardos Pál: Negyven éve, hogy meghalt. Felvilágosult, materialista világnézetű ember sem könnyen szabadul a gondolattól, hogy ez az évforduló valamiképp összefügg a többi negyvenedik évfordulóval, amelyeket sorra ünneplünk e fél esztendőben. Kivált a kortárs, aki ifjan, a nagy benyomásokra nagyon érzékeny lélekkel élte át az első világháború tragikus kudarcát, a kirobbanó polgári forradalmat, a kommunista párt magyarországi megalakulását, a tanácsköztársaság születést és — két forradalom között — Ady temetését. Micsoda sodró sora az eseményeknek! Mennyi haloványulhatatlan emlék! S ha ma az irodalomtörténet tanára jól tudja is, hogy a magyar forradalom előhírnökének, a maga félisteni erejét mámorban, szerelemben, népéért vállalt küzdelemben egyaránt tékozló Adynak a korai hullása csak véletlenül esett a forradalom forrongó idejére, az akkori elsőéves bölcsészethallgató élményei mégis szétbonthatatlan egységben újulnak meg a négy évtizedes visszaemlékezés véres és gyászos ragyogásában. Talán nagyon is romantikus gondolat volna a magyar proletárforradalomnak e forradalom diadala előtt néhány héttel elhunyt váteszét az ígéret földjének határán elhalt Mózeshez hasonlítani. Ám annyi kétségtelen, hogy ha Ady halála nem is, de Ady temetése kiszakíthatatlan láncszeme a forradalmi események sorozatának. Igazi forradalmi szertartás volt, tartalmában és formájában elképzehetetlen más viszonyok között. A múlt még nem halt meg, sőt sunyin leste, hogy visszakaparintsa hatalmát. Az Akadémia igazán csak véletlenül ülésezett Ady halála napján és meghatott kegyelettel emlékezett meg... Sörös Pongrácról, az ugyanakkor elhunyt történetíróról. Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban azt a megjegyzést fűzte az általa mindig alacsony módon gúnyolt költő halálához, hogy Ady dicsősége megnőtt, hiszen azok a pártok, amelyekből rajongói regrutálódtak, mindinkább benyomulnak a közhatalomba. De kivénhedt testületek süket elzárkózása, avatag pennák mérges döfkölődése ellenére is a köztársasági kormánynak volt igaza, amikor Adyt a nemzet halottjává nyilvánította. Nagyobb igaza, mint maga hitte, mert Ady azé a nemzeté volt, amelyet a polgári demokrácia már képviselni nem tudott. Adynak már a puszta neve is olyan tömegerőt bűvölt föl, amelyet Károlyi Mihályék kormánya, noha egyre inkább a szociáldemokrata Vezetők befolyása alá került, nemhogy irányítani, még féken tartani sem volt képes. Megmutatta ezt a Nemzeti Múzeum csarnokában megrendezett gyászszertartás is: a százezrével tolongó tömeg között hasztalanul próbált fegyelmet tartani a még Tisza Istvántól örökölt rendőrség. A gyászolók, a kíváncsiak, vagy talán egyszerűen csak az utca népe, amely akkortájt joggal érezhette, hogy neki nem parancsol senki sem, ellepték a múzeum kertjét, fölkapaszkodtak a rácsra, a téli fák kopár ágaira, egy csapat suhanc még Arany János szobrára sem röstellt fölhágni. Szinte jelképnek érzett: a forró fejű rajongók fölébekerekedtek a múlt század halhatatlanjának, hogy láthassák a maguk halottját. Mi, az Eötvös Kollégium diákjai, közösen vonultunk át Budáról. Lelkesen szólított föl erre és menetünk élén haladt ifjúsági elnökünk, akiről ugyan ki sejtette volna, hogy valaha majd Hitler birodalmának a buzgó polgára lesz. "