Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)

1969 / 1. szám - KÖNYVEK KÖZT - Pályi András: Mészöly Miklós: Saulus

írónak mutatkozott, s a Saulust is szenvedé­lyes gondolatiság fűti át. „Ami nem eléggé éles, még nem eléggé ön­maga" - villan föl Saulban az oktatáson tanult bölcsesség, s nem véletlen ez a fölvillanás: ér­zi, bármennyire következetesen és egyértelmű­en teljesíti hivatását, nincs meg benne a teljes rend. „Nem tudom - mondja -, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is tovább hajszol, mikor más megnyugodnék - vagy az értelme­met, ami magát sem kíméli." Az elkötelezett ember egyre feszítőbb dilemmája ez, melyből néha már nincs más kiút: „Valahogy szükségem van rá, hogy érezzem a testi fáradást. Ha nem érzem, attól félek, hogy elhagyott az Űr." S ez mégsem megoldás. Nem lehet az, volta­képpen csak kibúvó. Saul lelkét egyre forróbb nyugtalanság fogja el, mely kísértetiesen hű tü­körként fogja fel a palesztinai társadalom viszafojtott nyugtalanságát is. Ott vibrál ez a mindent megkérdőjelező bizonytalanság a re­gény szinte minden jelenetében; abban, ahogy Redmah fölkapja fejét Saul szakadt sarujának ismétlődő csattogására; abban, ahogy Guveir utcáján az ezüstpénzzel játszó gyerekek riadtan hátrálnak meg Saul és kísérői előtt, de már abban is, hogy két gyerek hajnalban egy ezüst­pénzzel játszik az utcán. S ott vibrál abban is, ahogy A. titkos ügynökei föl-föltűnnek az A. szolgálatában szorgoskodó Saul körül, s abban is, ahogy a megtörtént dolgokról kiderül, hogy talán nem is történtek meg, s a meg nem tör­téntekről, hogy esetleg meg is történhettek, mint Jójada esete a nyúllak Megette-e szomba­ton Jójada a tisztátalan állatot? Vagyis: vétke­zett-e Jójada? Saulnak valahogy át kell hidal­nia a bizonytalanság szakadékát: „Szerintem vétkezett. Csak nem követte el." Jajada, sógora ügyében rabbi Abjatárnál jár Saul. De rabbi Abjatár nem „intéz el" semmit, csak kérdez. Neki már csak a keresztkérdések maradtak meg, s valami végső cinizmus. Rab­bi Abjatár, aki kizárólag értelmileg akarja megközelíteni a világot, már eljutott arra a pontra, ahonnan nincs továbblépés. A logika erre is, arra is bizonyít, s aki „következete­sen" tárgyilagos kíván maradni, végül is orien­tációs pontját veszti el: mit miért? Tudásával hajlandó a jó és a rossz cinkosa lenni, vállalja a zsarnok A. mellett a „szürke eminenciás" szerepét, de ugyanakkor ő az, aki a lángoló lelkű ifjú Sault „belehajszolja" a tisztulásba. Saul viszont sohasem tudja megtagadni elköte­lezettségét, s így mindvégig mintegy ellenképe marad rabbi Al­­atárnak. De Saul más szempontból is ellenkép. Mé­szöly regényének egyik alapvető aspektusa, amire a regény élén a Camus-mottó is utal, Camus Közönyével való vita. A Közöny főhő­sének, Meursault-nak azért értelmetlen az éle­te, mert oly közömbösen viszonyul hozzá, hogy úgy tűnik, nem illeszthető be az alapvető embe­ri normák közé. Megöl egy embert, s tettének nincs lélektani indoka: egyszerűen értelmetlen cselekedet. Saul is öl. Annak az Istefanosnak a megkövezésében vesz részt, akivel nem sok­kal előtte - névtelenségbe burkolózva - élete talán legmélyebb barátságát kötötte. De Sault a szent elkötelezettség tudata vezeti a gyilkos­ságba. „Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?" - olvassuk a Camus-idézetet. S Mészöly azt kérdi: vajon a szent küldetés tüzétől hajtva szabad-e ölni? S itt érkezünk el Mészöly morális alapállásá­hoz. Kérdezhetnénk, hogy milyen társadalmi­történelmi körülményekre gondol az író, ami­kor ezt a kérdést fölteszi. De Mészöly fölké­szült a válasszal, ezért választotta Sault. Mert „pálfordulás" lett volna-e a pálfordulás, ha Pál, aki azelőtt Saul volt, Pálként majd azokat pusztítja, akik közül kivált? A válasz egy adott aspektusában kitérő is: azt bizonyítja, hogy Mészöly Miklóst nem a társadalmi-törté­nelmi tényezők érdeklik, hanem a morális szempont. Azaz morális szempontját elvonat­koztatja e tényezőktől. Vagyis számára a „pál­fordulás" lényege nem más, mint hogy Saul­ban kifullad a gyűlölet, s meg kell értenie, hogy a legigazoltabb gyűlölet dimenziója is vé­ges. Ha nem fordul el ekkor a gyűlölettől, úgy rabja lesz, s elveszti tisztaságát. Ezen a ponton megáll az író. Nyilvánvalóan szembefordul rabbi Abjatár „mindentudó" ci­nizmusával, s nyilvánvalóan megmutatja Saul gyűlöletének szükségszerűségét is. De ugyan­akkor erkölcsi követelményt állít hőse elé, a fölismerés követelményét, a teljes egyértelmű­séget. Saul megvakulása - amivel a regény zá­rul-e követelmény jelképes elfogadása. A jelkép közelebbi kifejtése azonban elmarad. Végül hadd említsük meg azt, ami úgy tűnik, Mészöly legerősebb oldala: a pontos lélekraj­­zot, ahogy a robbanásszerű fordulat előkészí­tését, a problémák egyre elviselhetetlenebb megsűrűsödését, érlelődését megrajzolja. Mint­ha minden mondat, jelző, hasonlat, kép mér­tani pontossággal lenne elhelyezve a regény­ben: jelenetről jelenetre úgy készül Saulban a végső döntés, mint a nagy pszichológiai vál­tások általában, először csak a tudat legmé­

Next