Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 1. szám - KÖNYVEK KÖZT - Pályi András: Mészöly Miklós: Saulus
írónak mutatkozott, s a Saulust is szenvedélyes gondolatiság fűti át. „Ami nem eléggé éles, még nem eléggé önmaga" - villan föl Saulban az oktatáson tanult bölcsesség, s nem véletlen ez a fölvillanás: érzi, bármennyire következetesen és egyértelműen teljesíti hivatását, nincs meg benne a teljes rend. „Nem tudom - mondja -, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is tovább hajszol, mikor más megnyugodnék - vagy az értelmemet, ami magát sem kíméli." Az elkötelezett ember egyre feszítőbb dilemmája ez, melyből néha már nincs más kiút: „Valahogy szükségem van rá, hogy érezzem a testi fáradást. Ha nem érzem, attól félek, hogy elhagyott az Űr." S ez mégsem megoldás. Nem lehet az, voltaképpen csak kibúvó. Saul lelkét egyre forróbb nyugtalanság fogja el, mely kísértetiesen hű tükörként fogja fel a palesztinai társadalom viszafojtott nyugtalanságát is. Ott vibrál ez a mindent megkérdőjelező bizonytalanság a regény szinte minden jelenetében; abban, ahogy Redmah fölkapja fejét Saul szakadt sarujának ismétlődő csattogására; abban, ahogy Guveir utcáján az ezüstpénzzel játszó gyerekek riadtan hátrálnak meg Saul és kísérői előtt, de már abban is, hogy két gyerek hajnalban egy ezüstpénzzel játszik az utcán. S ott vibrál abban is, ahogy A. titkos ügynökei föl-föltűnnek az A. szolgálatában szorgoskodó Saul körül, s abban is, ahogy a megtörtént dolgokról kiderül, hogy talán nem is történtek meg, s a meg nem történtekről, hogy esetleg meg is történhettek, mint Jójada esete a nyúllak Megette-e szombaton Jójada a tisztátalan állatot? Vagyis: vétkezett-e Jójada? Saulnak valahogy át kell hidalnia a bizonytalanság szakadékát: „Szerintem vétkezett. Csak nem követte el." Jajada, sógora ügyében rabbi Abjatárnál jár Saul. De rabbi Abjatár nem „intéz el" semmit, csak kérdez. Neki már csak a keresztkérdések maradtak meg, s valami végső cinizmus. Rabbi Abjatár, aki kizárólag értelmileg akarja megközelíteni a világot, már eljutott arra a pontra, ahonnan nincs továbblépés. A logika erre is, arra is bizonyít, s aki „következetesen" tárgyilagos kíván maradni, végül is orientációs pontját veszti el: mit miért? Tudásával hajlandó a jó és a rossz cinkosa lenni, vállalja a zsarnok A. mellett a „szürke eminenciás" szerepét, de ugyanakkor ő az, aki a lángoló lelkű ifjú Sault „belehajszolja" a tisztulásba. Saul viszont sohasem tudja megtagadni elkötelezettségét, s így mindvégig mintegy ellenképe marad rabbi Alatárnak. De Saul más szempontból is ellenkép. Mészöly regényének egyik alapvető aspektusa, amire a regény élén a Camus-mottó is utal, Camus Közönyével való vita. A Közöny főhősének, Meursault-nak azért értelmetlen az élete, mert oly közömbösen viszonyul hozzá, hogy úgy tűnik, nem illeszthető be az alapvető emberi normák közé. Megöl egy embert, s tettének nincs lélektani indoka: egyszerűen értelmetlen cselekedet. Saul is öl. Annak az Istefanosnak a megkövezésében vesz részt, akivel nem sokkal előtte - névtelenségbe burkolózva - élete talán legmélyebb barátságát kötötte. De Sault a szent elkötelezettség tudata vezeti a gyilkosságba. „Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?" - olvassuk a Camus-idézetet. S Mészöly azt kérdi: vajon a szent küldetés tüzétől hajtva szabad-e ölni? S itt érkezünk el Mészöly morális alapállásához. Kérdezhetnénk, hogy milyen társadalmitörténelmi körülményekre gondol az író, amikor ezt a kérdést fölteszi. De Mészöly fölkészült a válasszal, ezért választotta Sault. Mert „pálfordulás" lett volna-e a pálfordulás, ha Pál, aki azelőtt Saul volt, Pálként majd azokat pusztítja, akik közül kivált? A válasz egy adott aspektusában kitérő is: azt bizonyítja, hogy Mészöly Miklóst nem a társadalmi-történelmi tényezők érdeklik, hanem a morális szempont. Azaz morális szempontját elvonatkoztatja e tényezőktől. Vagyis számára a „pálfordulás" lényege nem más, mint hogy Saulban kifullad a gyűlölet, s meg kell értenie, hogy a legigazoltabb gyűlölet dimenziója is véges. Ha nem fordul el ekkor a gyűlölettől, úgy rabja lesz, s elveszti tisztaságát. Ezen a ponton megáll az író. Nyilvánvalóan szembefordul rabbi Abjatár „mindentudó" cinizmusával, s nyilvánvalóan megmutatja Saul gyűlöletének szükségszerűségét is. De ugyanakkor erkölcsi követelményt állít hőse elé, a fölismerés követelményét, a teljes egyértelműséget. Saul megvakulása - amivel a regény zárul-e követelmény jelképes elfogadása. A jelkép közelebbi kifejtése azonban elmarad. Végül hadd említsük meg azt, ami úgy tűnik, Mészöly legerősebb oldala: a pontos lélekrajzot, ahogy a robbanásszerű fordulat előkészítését, a problémák egyre elviselhetetlenebb megsűrűsödését, érlelődését megrajzolja. Mintha minden mondat, jelző, hasonlat, kép mértani pontossággal lenne elhelyezve a regényben: jelenetről jelenetre úgy készül Saulban a végső döntés, mint a nagy pszichológiai váltások általában, először csak a tudat legmé