Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 23. (1972)
1972 / 1. szám - KÖNYVEK KÖZÖTT - Rónay László: Zelk Zoltán: Bekerített csönd
tott formával is kapcsolatos. A Válogatott egyperces novellák legjobbjai sem tudják elnyomni azt a sejtelmet, hogy az egyperces műformája hatványozott szellemességgel való telítettsége ellenére (netán éppen emiatt) a társadalmi, eszmei, etikai közölni való súlyát tekintve meglehetősen korlátozott felvevőképességgel, illetve teherbírással rendelkezik. Naivság volna ebből arra gondolni, hogy bizonyos témák megírására alkalmas, másokhoz pedig alkalmatlan az egyperces novella belső formája. Sőt, azt is látni kell, hogy Örkény írói útján ez a műforma nem véletlen rátalálás, hanem egy logikus és konzekvens felismerés eredménye. Tulajdonképpen az egypercesek struktúrája illene leginkább ahhoz az írói magatartáshoz, „amely nem veszi komolyan a világot s valójában talán csak ez veszi komolyan — a világnak abban az állapotában, amiben most vagyunk." Mégis azt gyanítom, hogy egy olyan mély, sokoldalú s érzékeny írói valóságtudat gazdag tükröztetésére, mint az Örkény Istváné igazában, főként hosszabb távlatban, nem az egypercesek sorozata alkalmas. Néhány éve egyik interjújában azt mondotta: „Persze, eszem ágában sincs egyedül üdvözítő és egyedül lehetséges ábrázolási módnak kikiáltani, de valahogy úgy érzem, a mai kor velejét, lényegét, ellentmondásait legjobban a groteszk nyelvén fogalmazhatjuk meg." A megváltoztatandók megváltoztatásával, ebben most is megnyugodhatunk. (Magvető, 1971.) KUN ANDRÁS Zelk Zoltán: Bekerített csönd Töprengő, révedező kérdéssel indul Zelk Zoltán új kötete, ismét megzengetve azt a nosztalgikus, szomorkás alaphangot, amely már a Tűzből mentett hegedűben is meg-megcsendült, s szinte uralkodóvá erősbödött a Felforrt égben. Korábban azonban inkább egy alapvető költői alkat, sokat hányatott sors fogalmazódott meg e kérdésekben, míg most a múló idő, a kérlelhetetlenül rövidülő élet válik alapélményévé: „Hány ezer év ez a hatvan meg az árnya? - töpreng tűnődve. Részben épp az elmúlással való szembenézés kényszere fordítja a múlt felé: tört színek, emlékek, tűnő hangulatok szövik át verseit, kilobbanó fények, sötéten ásító mélységek fölött egyensúlyoz, hátha sikerül kimondania a kimondhatatlant: „hogy mondjam el hólepte szájjal / azt a hólepte éjszakát?". Ez különben Zelk költészetének egyik döntően fontos motívuma, hiszen ahogy az igazi alanyi költők, mindent saját magán keresztül néz és ábrázol, s így minden jelenség túlemelkedik önmaga arányain megkülönböztetett hangsúlyt kap. Régebbi kötetében a Lásd élni szeretnék című prózavers egyik darabjában írja: „Aki elmondtam már az elmondhatatlant, az én múlhatatlan gyászomat, most megint az elmondhatatlant kell elmondanom: a te fiatal tested igézetét". Minden ilyen elmondhatatlan csoda a számára. Költészete szüntelen felfedező út a titkok birodalmában. Néha megáll, „hátát egy felhőnek támasztja", s hallgatja, amint kopog, kopog lebontott háztetőkön, csorog, csorog széthordott falakon. Mi? Hol? Mikor? Ezek a kérdések érvényüket vesztik e költészettel s e versmodellel szemben. A szubjektum, a tér és az idő elveszíti valóságos kiterjedését, tünékeny konglomerátummá alakul, középpontjában a mindent feldolgozni, megemészteni kész emberrel, aki látszólag jelentéktelen tényekből, szürke eseményekből is ki tudja csiholni a költészet varázslatát. Mert az ember, lett légyen bármily apró, esendő - mint Zelk költészetében is -, meg tudja kísérteni a teljességet, s a hatalmas távlatok vonzását érezve szüntelen följebb, magasabbra tör kereső útján. A Rianás című remek verse szüntelen szintetizáló készség ésélmény egyik legteljesebb megnyilatkozása.