Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 30. (1979)
1979 / 1. szám - Várkonyi Anikó: Bányászlámpás Orpheus (vers)
Bányászlampás Orpheus okos-bolond asszonyod elátkoz, megáld. Te meg csak nevetsz. A nagyon-nagyon öregek s a gyerek nevet úgy befelé, magának, csöndesen, ahogyan te nevetsz, mint aki innen és túl már mindenen. Más fontos ez, ki most kel útra, rendtévő Derű, egy eljövendő tisztább kor fia. Szerszámosláda gondja vállán, fejében bonyolultan egyszerű elektronikák. Ám, akár az a hajdani, a sosem látott rémteli másba száll alá. Ó, az ő dalai Be új s be ősi egyaránt. Pokolra viszi önmagát miként vagyon valakiért mindenestül egy asszonyért. Türelmes lángú Tűzvivő, nehezen gyúló, aluvó, titkokat tettel vallató, szörnyű hatalmú szörnyeket szelíd erővel lebíró kevésszavú. Holdlámpással halad. És mennyi, mennyi hang! A káosz rendért kiált, s a rend szólítja káoszát. Együtt mennek, kézen fogva, a bátorság meg a félelem. És mégis mégis ő remeg. Eurüdiké: maga az illanó idő, a jelenlévő s a távoli, elmúlt- és lesz-, vaksötét, láthatatlan Pillanat. A lámpa ég, akár a Hold, s akár a hűség, peng a lant. De tudják ketten ők: magányuk kettős üvegét széttörheti a Hiány: a kéz,4