Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 31. (1980)
1980 / 1. szám - KRITIKA - Szabó Sándor Géza: Györe Imre: A tényező
gadtatni a nézővel Petőfi és Kossuth forradalmiságát - ma. Követhető-e ez a forradalmiság, ha igen, milyen módon? Ennek felderítése érdekében didaktikus fogásokat alkalmaz. Kikiáltót (narrátort) szerepeltet, a színpadra egy fiktív előadás közönségét ülteti, sőt a rendező is színre lép - akinek szerepét ő Győré - játssza. Eszményeihez híven azonosulva Petőfivel, azaz gyerekkora Petőfi-képével. Az előadás és a színpadon zajló történet keveredik tehát - s ez a deheroizálás és a groteszk felé lendíti a darabokat. Az egyes szituációkat ezzel a módszerrel azonnal értelmezi-magyarázza is; a darab cselekménye voltaképpen abban mérhető, hogy a színpadon ülő „néző” hogyan reagál a történelmi események provokációjára. A két darabot tartalmazó könyv (Világos közben és A tényező) a szabadságharc, illetve Petőfi történetét tablószerűen mutatja be. Tablószerűen vásári komédiások módján. Győré sokat vesz át a középkori misztériumok-moralitások s az újabban „kétszintes drámának” nevezett nyugati színpad módszereiből. Drámái azt a viselkedésformát mutatják be, amit gyakorolnunk kell ahhoz, hogy emberként élhessünk, hogy életünk szebb legyen. Ezt a „kell”-t képviseli a mindennapi tények hálójában vergődő vagy taktikázó szereplőkkel szemben Kossuth és Petőfi. A forradalom azért bukik el - írja Győré -, mert azoknak is lehetetlenné vált a szabad cselekvésük, akik életüket a szent ügyre tették fel, megfojt mindent az elkényelmesedés, a kispolgáriság. Nyílt utalás ez napjainkra: „Hová? Fel! Balatonvilágos felé!” - adja ki utolsó napiparancsát Görgey. Pedig vannak helyzetek, mikor nem lehet okosan politizálni, farizeuskodni, vagy józan megfontolást hirdetni. Ez az eset az apostol, az aszkéta-forradalmár alternatívája - mondja a rendezőt játszó Győré. S mivel fanatikusan hisz igazában - mindenkinek ugyanilyen mércét állít. Ám mindenkitől méltán követelheti is ezt az új Petőfi: többszöri bukása ellenére maradt meg a forradalom közkatonájának, és sohasem autóból, szarvasbőr kesztyűben hirdette az igét. Amennyire igaznak, tisztának érezzük ezt a magatartást, legalább annyi aggályunk van vele kapcsolatban. Kétségeink vannak, hogy a 48-as eszmerendszer marxista ideológiával (sőt annak vulgarizált, frázisos változatával) való vegyítése a leghelyesebb mód-e a cél elérésére. Visszás érzéseket kelt az is, hogy a deheroizáló szándék és a groteszk megjelenítés ellenére végül is heroizál, egy nem egészen korszerű történelemszemlélet jegyében (Lobogónk: Petőfi!). A történelemnek olyan leegyszerűsített változatával találkozunk itt, mint a tankönyvekben: ez a színpadon szükségszerűen a puszta illusztrációhoz vezet. Márpedig a moralitások csak akkor érthetőek, ha az egész közönség ismeri mögöttes tartalmukat, az eredeti cselekményt, azt a láncot, amelyre a képek fel vannak fűzve. Mindez azonban csupán részletkérdés. A mű értékéről az dönt, hogy a két főszereplő - Kossuth és Petőfi - mennyire kerülnek közel hozzánk, mennyire motivált emberi figurák. Nos, egyéni lélektani problémákról, vívódásokról nincs szó; mindketten biztosak dolgukban. Ha ideig-óráig meg is inganak, tudják s mondják a leckét. A szerző pedig azonosul velük. Nem ítélőszéket tart írói énje felett; eleve felmentést ad magamagának. (Szépirodalmi) SZABÓ SÁNDOR GÉZA