Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 1. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MEDGYESSY FERENC - Kocsis István: A megkoszorúzott (Jászai Mari - monodráma két részben, 1. rész)
s úgy néznek rám, mintha valami nagy, rettenetes számonkéréstől tartanának ... Hát nem mintha valami sokra tartanám a mai kor emberét. Még szerencse, hogy alaposan ismerem a történelmünket. Különben azt hinném, hogy az ember szükségszerűen ilyen kicsiny, jelentéktelen. Minden hozzáférhető történelmi munkát elolvastam! Legszívesebben dokumentumokat. És olvasmányaim alapján tudom, hogy a Nagy Teljes Ember létezett. . . István király, Margit királylány, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, Hajnóczy József, Széchenyi István, Petőfi Sándor a mi földünket taposták! A mi korunknak miért nem jutott a hozzájuk hasonlíthatókból? Vagy ha jutott, miért vagyok én annyira szerencsétlen, hogy tudni se tudok róluk?! (Szünet.) Akinek ma hatalma van, az zsarnok. Azzá válik akarva-akaratlan? Jó volna tisztán látni ebben a kérdésben ... A lényeg az, hogy a zsarnokság úgy pusztítja a lelket, mint a testet a nagy járványok. Mintha a zsarnok - legyen az legfelül vagy lent egy színidirektori székben - megmételyezné maga körül a levegőt. A zsarnokság levegőjében az emberi kipusztul az emberből. (Magába mélyed, majd felszabadultan, vidáman.) Széchenyi korában kellett volna élnem! A nép ékes szavú hangadójaként neki ajánlottam volna fel a hatalmat. Megtaláltam volna én a módját. Még mindig elértem, amit nagyon akartam! De valami rettenetes betegségben szenvedhetett akkor is az ember - sok ezer éves lehet ez a betegség! -, ha képesek voltak Széchenyi Istvánt eltaszítani maguktól. Kedvét szegték, ahelyett hogy erősítették volna hitében. Kossuth kiütötte őt a nyeregből, pedig arra kellett volna törekednie, hogy majd - győzelmük után - Széchenyi István király mellett ő lehessen a miniszterelnök . . . De Kossuthnak a második hely nem volt ínyére, mintha oly igen megalázó volna milliók közül másodiknak lenni. (Töpreng.) Rejtély. A tehetséghez miért párosul majdnem mindig a nagyravágyás. . . Jogom van embertársaim nagyravágyását elítélni, mert önmagamnak sem bocsátom meg . . . Mikre lett volna képes a két óriás: Széchenyi és Kossuth, ha összefognak. (Rövid szünet, majd indulatosan.) Később, miután Széchenyi visszalépett, mi változott?! Összefogott szabadságharcunk idején Kossuth és Görgey?! Ha el tudták volna viselni egymás nagyságát, ma nem itt tartanánk. (Ironikusan felnevet.) És még később? Meg tudtak férni egymással honatyáink? Dehogy! De min vesztek össze?! Hogy ki kapott több rendjelet tehetetlensége vagy népárulása jutalmául! Kiknek a kezében a sorsunk ma is, istenem! Mekkora „nagyságok”! Kezdve az újabban egyre nagyobb lelkesedéssel és rajongással dicsőített császárunkkal! (Csúfondárosan.) Attól nagy, hogy nagynak nevezteti magát. És ha már nagy, miért is ne bocsássunk meg mindent neki, miért ne ajándékozzuk meg hazug szeretettel őszinte gyűlölet helyett? A tizenhárom, Aradon kivégzett tábornokunk vére, a Batthyány Lajos vére, a Petőfi Sándor vére és annyi neves és névtelen hősünk vére talán nem az ő lelkén szárad?! De mi már csak megbocsátani tudunk. Madách Imrének van igaza! Megírta ő, hogy milyen az ember! A szabadságtól jobban retteg, mint a szolgaságtól! (Szinte ordítva.) A szolgafélét sose szánjad! A szolgaságért a szolga felelősebb, mint a zsarnok! Mert tűri! (Csendesebben.) Ha kisszerű zsarnokok a vezetőink, a „fenséges” császártól le egészen a színidirektorig, csak önmagunkat van jogunk hibáztatni, átkozni, gyalázni, mert a vezetett felelős a vezetőért. Mert joga, hogy a zsarnokokat vesse ki a trónusokból meg a bársonyszékekből. De nem él jogaival, mert fél. Saját erejétől fél?! Leül a földre, hosszabb ideig ül lehajtott fejjel, majd hirtelen felveti a fejét. Én éltem szent jogommal, az egyszerű színésznő jogaival, s karmokká élezett körmökkel neki is estem a méltánytalanul felettem álló vezetőknek, igazgatónak.31