Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)
1985 / 7. szám - FÓRUM - Megéltem és túléltem...: Máté Iván emlékezései (Lejegyezte: Szendrei Lőrinc)
Néhány nappal később megismerhettem az ellenem összeállított vádakat. A jegyzőkönyv bűnlistája szerint, mint szocdem parlamenti tudósító nyugati újságírókkal érintkeztem, kiszolgáltam az angol titkosszolgálatnak dolgozó Szakasits Árpádot, Ries Istvánt, Kéthly Annát, Justus Pált... tehát én is kém vagyok. Szerepelt a nevek között a francia AFP egykori tudósítója, bizonyos Clairgier, akit ők angol újságíróvá minősítettek, hiszen rosszul írták le a nevét: Clair Giernek keresztelték át, és természetesen ő szervezett be engem - állították. Ezt annyira nevetségesnek tartottam, hogy nem is szóltam miatta. Dr. Alapi, az ügyész a fejemre olvasta a Rákosira tett megjegyzéseimet is. Valamelyik túlbuzgó szabad népes csíphette el és súghatta be ezeket. Nem zavart ez sem, hiszen komolyan gondoltam a viccnek szánt megjegyzéseimet. Minden vádat elfogadtam. Eleinte azon gondolkoztam, latolgattam, hogy tiltakozom, jelenetet rendezek, de láttam, hogy teljesen felesleges. Végül már csak az érdekelt, hogy ne a magánzárkába vigyenek vissza. Szünet. Egy fél cigarettát szívhattam el. . . ez maximum két perc. . . Hat év börtönbüntetésre ítéltek . . . harminc percig indokolták... ez készült el két perc alatt. Később már azt sem tartották fontosnak, hogy a bíróság elé cipeljenek, távollétemben tíz évre növelték a büntetésemet. Ez a plusz négy év már nem érdekelt, sokkal fontosabbnak tartottam, hogy megszűnt a magánzárkafogságom. Hárman kerültünk egy cellába. Zsigmondi Endre, a Szabad Nép kiadóhivatalának egykori igazgatója, Szőnyi segítségével tért haza Angliából, és azzal vádolták, hogy beszervezte az Intelligence Service. Másik cellatársam Káldor Gyula, a Pénzintézeti Központ egykori vezérigazgatója volt. Ő is Angliában élt a háború alatt. Mindketten ültek az emigráció alatt is börtönben, de megállapíthatták, hogy a legkeményebb rabságukat Rákosi szabta ki rájuk. Meggyőződéses sztálinistaként viselkedtek, nem vesztették el hitüket a meghurcoltatások ellenére sem. Sőt Zsigmondi megfogadta: nem árulja el lányának, hogy ártatlanul ült, nehogy kételyt keltsen benne a rendszerrel szemben. Ez volt elég sok rab alapmentalitása. Zsigmondi felfigyelt egyszer egy intelligens fasiszta rab dumájára, amit az őr is nyugodtan hallgatott. „Jelentsük a parancsnokságnak” - javasolta, mire megmagyaráztam neki, hogy nekünk, rabként, nem feladatunk védeni az államrendet. . . egyébként sem adnának nekünk igazat. Később azt kérdezte tőlem, hogy megleptek-e a történtek? „Számíthattunk rá” - válaszoltam, mire ő nem kevés malíciával megjegyezte: „Jellemző, hogy milyen körökben forogtál annak idején...” Később, 1956-ban, már kiszabadulásunk után, ismét nem értettünk egyet. Ők akkor már jobban szidták Sztálint, mint én. Amikor másik cellába helyezték őket, a Grősz-perben elítélt rabokkal kerültem egy zárkába. Volt méltóságos urakkal zártak össze, megint csak ellenzékbe kerültem, hiszen velük szemben baloldalinak számítottam. Állandóan vitatkoztunk, és ezeket az összetűzéseket általában azzal zártuk le, hogy adott esetben kölcsönösen felakasztanánk egymást. A börtönben alig-alig érzékelhettük a kinti világ változásait. Az őrök szinte egyáltalán nem beszéltek velünk... de a háborús bűnösökkel rendszeresen szóba álltak. Általában a volt SS-legényektől szivárogtak át hozzánk is az információk. Az 1953-as Nagy Imre-kormányalakítást megéreztük. Egy öreg, volt alispánnal ültem egy cellában. Betegeskedett. Nagyon durván bántak vele, belekötöttek, amikor csak lehetett, nem akarták orvoshoz engedni. Egyik nap mintha kicserélték volna az őröket, úgy legyintettek a kérésére. . . mehetett az orvoshoz, amikor akart. Biztató jel volt ez. . . majd láttuk, hogy egyenként szivárognak be az őrök a grófokhoz, volt földbirtokosokhoz, ispánokhoz... hűség-