Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 6. szám - SZEMLE - Bényei Tamás: Krausz Tivadar: Herpesz Triszmegisztosz
A beavatottaknak ilyen (nem kevésbé lelkes) táborára számít Krausz Tivadar is, amikor tudományát elénk tárja (még akkor is, ha az „elénk rejti” kifejezés sokkal szerencsésebb lenne). Meggyőződésem azonban, hogy Hermész Triszmegisztosz tanítványainak jóval könnyebb dolguk volt. Ha csak allegóriákat kellene megfejtenünk, még elboldogulnánk valahogy; ebben a könyvben azonban néhol még a szöveget sem találjuk. S még a sorok közötti olvasással is hiába próbálkozunk, ha a sorok helyén a szavak kipontozott (hűlt?) helyére lelünk. Tanácstalanságunkat itt-ott mérsékli (vagy növeli, hisz vakon találgatunk) néhány segítségül (félrevezetésül) megadott betű. Az olvasó kezdi úgy érezni magát, mint egy becsapott rejtvényfejtő, aki a fekete-fehér kockák alatt a meghatározások helyén újabb rejtvényt talál. A meghatározások (megfejtésekről beszélni sem érdemes) azért megvannak: Krausz Tivadar első kötetében, a Szövetségekben, két kivétellel az összes kipontozott vers teljes terjedelmében megtalálható; az új könyvben van húsz új vers, huszonhat régi — mindegyik kommentárokkal kiegészítve. Bizonyosan ezek miatt született a Herpesz Triszmegisztosz. Mindenesetre aki az első kötettel nincs közeli ismeretségben, az a másodikkal akár ne is próbálkozzon. S hogy ez a módszer mire jó? Például így lehet a nagyon kíváncsi (talán csak a hivatalból kíváncsi) olvasót rábírni, hogy ne lazsáljon, hanem szorgalmasan olvassa el az egész életművet (amely egyelőre kényelmesen kicsi). Vagy igazi alkimistaként a szerző valóban csak a beavatottak kicsiny körére számít? Netán a kipontozott helyek alkotásra buzdítják az olvasót, ekképp valósítva meg az írd magad! mozgalom keretében az abszolút nyitott mű fogalmát? Így annyi apokrif változat létezne, ahány Herpesz Triszmegisztosz (vagy ahány birkatürelmű olvasó). Mindenesetre ez a gondos belterjesség figyelmes olvasásra késztet, amely talán meghozza gyümölcsét — ez azonban semmiképp nem a tudás a kötetben is említett almája lesz, inkább az egyik versben szereplő fekete narancsnak vélhetné az ember. A verseket (teljeseket és kipofozottakat) követő kommentárokat magyarázatnak tekinteni túlzott elbizakodottság volna. Annyi mégis kiderül belőlük, hogy az eltűnt versek rejtélyének megoldása: az átlényegülés. A titok nyitja a „láthatatlanná (olvashatatlanná) lényegült szöveg”, a „negatív poézis” (megvalósult volna a tökéletes nemlétező?). A kötet szerkezeti és gondolati középpontja az átlényegülés — talán Hamvas Bélát követve, aki szerint „az egyetlen biztos és szilárd alap, ha az átvalósulást követem ... A világ súlypontja az átvalósulás.” Krausz Tivadar könyve az ellentétekről, az ellentétek egymásba lényegüléséről szól, amely lehet transzcendentális átlényegülés („lényegtelenné válnak a dologi módon tapasztalhatók, de még a tapasztalat előtti preigék is”), felfokozott transzformizmus, halál, a bűn eltüntetése („a megbocsátás kegyelmi folyamata”), de az átlényegülés talán csak szélhámosság, talán nincs is; lehet, hogy az ember alaptermészete („költő vagy magad is, akkor is, ha nem, mert neked is természeted az átlényegülés”), talán az örökösen ismétlődő, ekképp fárasztóvá váló feltámadás („a túlélés egy kínossá fajult változata: túlontúlélés”). És persze itt van a keresztény hit zavarbaejtő gasztronómiai átlényegülése, és még egy, aminek az olvasás során tanúi lehetünk: „A kenyér testté, a bor vérré lényegül, a szöveg pedig önmaga kritikájává. Ugyanaz a kegyetlen mozzanat ismerhető fel mindhárom esetben.” És átlényegülhetnek (mágiával) a durva fémek is: arannyá. Az átlényegülés misztikus kapocs a végletes ellentétek között: semmi