Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)
1996 / 11. szám - Szabó Magda: Petőfi Sándor: Lehel (1842)
SZABÓ MAGDA Petőfi Sándor: Lehel (1842) Élete egy szakaszában a szó szoros értelmében betű volt az elérhető ennivalója, épp a szent öreg — Virág Benedek — Magyar Századok című könyvét ne forgatta volna, amelynek az Árpádház kihalásáig vezető része már 1808-ban megjelent? Bűneivel, erényeivel, csillogó, olyakor esztelen gőgjével, valódi hősiességével, néha sírnivalóan gyerekes hősködésével együtt vállalta el a nemzetet, nincs megkapóbb szerelmi kitörés a Magyar vagyok kezdetű döbbenetes vallomásnál. Hogyne vonzotta volna őt is a múlt, két évvel a Zalán születése előtt jött a világra, az anyaméhben kialakuló testét a reformkövetelő és a megvalósító korszak szelíd, majd egyre viharosabbá váló lehelete táplálta oxigénnel. Virág Benedek emberi , szakmai hitele olyan meggyőző volt, hogy még Kosztolányi is a tabáni szent öreg lábához menekül saját kora tigrisei világából, a pályakezdő, iskolás Petőfi nyilván kigyúrt fülekkel lelkesült a magyar múlt történetén, az igazolható adatoknál még többet adtak a változó, olykor az eltérő krónikaszövegek miatt bizonytalan rendeltetésű, de a büszke fantáziát Hadúrig emelő epizódok a nagy elődökről; szenvedélyes magyarságában a nagy hadvezérek, Lehel, Bulcsú vértestvérei. A tizenkilencedik század alkotói művészetében sajátságos egyszerűséggel és természetességgel társul a leírt szóhoz az ábrázolt szöveg, a születő magyar színjátszás világa, a deszka szent, mert a nyelv csiszolódásának nemzeti eszköze; jószerivel egyetlen reményünk és kapaszkodónk az idegenek világában. Vörösmarty költeményei nagyrésze párperces zsugorított színdarab, Arany nagy alkotása is azonnal filmre volna vihető, a széles vásznon ég a kopár szik, és csak a pénz hiányán múlik, hogy nincs valódi János vitézünk, vagy Apostolunk képernyőn. Petőfi, akár Arany, a színpad nem szent szándék nélküli szerelmese, művész-szeme Virág történelmi művében benne látja a reformkor céljait támogató ideológiát — elég a könnyekből! — s a félig mese, félig történelem kulisszái között természetes anyaggá válik az ősök megírandó színdarabja, a győztes, vesztesen is dicső magyarság drámája. Taksony századában a Virág művét olvasó majdnem gyermek Petőfi hamar szembesül az idegenek nem éppen fair play- haditechnikája fogásaival, s ismeri meg a tizedik századbeli, a jelennél is bonyolultabban alakuló Európáját, mert a német római császárság intézménye csak papíron egyszerű. A németek egymás ellen is háborút kezdenek, az imperátort saját testvére fenyegeti azzal, ráuszítja az amúgy is közelében kószáló magyarokat. Mire a császár feleszmél, a Fekete-erdőig mindent feldúlnak a keleti szomszédok, eleinte ragyog Hadúr győzelmes kardja, csehek, svábok pusztulnak a magyar támadások során, s ha nem érkeznék meg a császár veje, Konrád, a frank segédcsapatokkal, eufóriás diadal koronázná a nemzetközi jognak ugyan nem megfelelő, de módfelett sikeres magyar expanziós kísérleteket. De Hadisten megelégeli a győzelmek sorát, őseink elérkeznek a Licus — azaz Lech — vizéig, ahol elvesztik a csatát, foglyaikat, a hadizsákmányt, sőt a legyőzött sereg életben maradt részét Burgundi Konrád kiír-