Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 48. (1997)
1997 / 2. szám - Kontra Ferenc: Fénykazuisztika (kisprózák)
KONTRA FERENC Fénykazusztika (NEGATÍV) Felfelé az úton kettévált az erdő, oldalt drótfüggönyt feszítettek a vörös sziklatestre, kövek és göröngyök hevertek lakásban a túlsó oldalon, ahonnan rálátás nyitt a messzi ködre; fák között a csendre új zöldet terítettem egyetlen fordulattal, és barnába váltott a lomb, ebből lesznek a feketék és a fehérek, aztán megint újra néztem, előbukkannak-e a kör közepén a táncosok, akikre elszántan lestem, mint egy vadorzó, tenyerembe simult a henger, mint a puska féme, óvatosan emeltem szemmagasságba, megtöröltem a lencsét szarvasbőrrel, hátha a pára nem engedi látni a részleteket, csikorogva tekeredött a film, nem bírta a tempót, a táncban benn az élet, nem mehettem közel, mert meglátják nálam a gépet, a szíjat, és elrontja a mozdulatot az előítélet, mert nem szabad látnia senkinek, hogyan lesz tánc a mozdulatokból, aki tiltja, hogy lencsevégre kerüljenek, ellenére van a kérdés: miért ne mártózhatna meg bárki porcukorban, olyan hamvas lenne a bőre, mint a régi szobroké, de akik láthatatlanoknak gondolják magukat, nem azért bújnak és menekülnek előlem, hogy arcuk felderengjen a hívatálban, mozdulataikat kioldja a papír felületéből a vegyszer, mert a szemük érzékeny a vörös fényre; ahogy előjönnek egy-egy fatörzs mögül, olyan valószerűtlenül soványak, mintha nem is az erdőt laknák, hanem az üvegpolcokat, ahova egyenként helyezték őket, hogy épségüket megőrizzék, most mégis mintha azt mondanák, hogy nem, nem vagyunk törékenyek, meg tudjuk magunkat védeni a betolakodók ellen, elüldözzük, aki ránk talál, bebizonyítjuk, hogy azért is lehet; fényképész vagyok, széttárom a karom, magyarázkodom nekik, hogy szomorú képeket szerettem volna készíteni, őszintéket, mert mindenkit elárul a tánca, és ennél szomorúbbat még sohasem láttam, az egész csak véletlen, mint minden, ami a filmre kerül, akár ezek az egymásra rakott rönkök vagy odafent az angyalok, látni akarjátok a kezem?, miért éppen a kezem?, nem szóltok semmit?, nincs lélek a gépben, gyertek elő, nem akarok tagadni!, itt csak fák vannak, ez csak egy erdő, egyszer mindenkit becsapnak. (PANORÁMAEFFEKTUS) Csattogott a tenyerem a kövön, négykézláb másztam, amikor nem néztek oda, csak azért is, jólesett inni a pocsolyából, megszomjaztam a víz közelében, későn tanultam meg járni, ezek a jelenetek nem időrendi sorrendben jöttek elő, aztán hogyan töltöttem ki az első kérdőívet a személyi igazolványhoz, miért vérzett az orrom, amikor először próbáltam vakmerő lenni, elfelejtett szagokat éreztem, előjöttek a szekrényből a fényképek, ez nem mind én vagyok!, valamikor régen rejtettem el őket a törülközők közé, előmásztak a kutyák a fa alól, mindegyiket autóbá-