Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)
2001 / 6. szám - SZEMLE - Borbély Szilárd: Az inverz Petőfi (Margócsy István: Petőfi Sándor)
esetében az a makacs szándék vezette, amely a Petőfi-filológiát meghatározó vagy csak átszínező politikai ideológiák miatt a recepció- és kultusztörténet gazdag hagyományát mindvégig arra kényszerítette, hogy monolit elvek és célok érvényesítése irányába mutasson. Az ironikus Petőfi az indentitás rögzítetlensége (rosszabb esetben rögzíthetetlen) miatt kényes, sőt neuralgikus területe a kutatásnak, elegendő csak olyan kínos közjátékokra utalni, amelyek a szerző fiziológia-genetikai önazonosságának barguzini diskurzusa révén tolakodott be az irodalomtudománynál sokkal szélesebb nyilvánosság területére. (Az eset parodisztikus jellegéhez méltatlanul sokkal tanulságosabb az a rejtett és újra elnyomott feszültség, amelyre a nemzeti önazonosság szimbolikus kódjainak rejtett és (újra) elnyomott feszültsége utal.) Fontos összefüggések deklarálására kerül sor ebben a fejezetben, amely a recepciótörténetben kialakult és tovább örökített Petőfi-kép megkonstruálását érinti, miszerint Petőfi kanonizálása és a recepciót kezdetétől fogva szorosan átszövő kultuszképzés szövegkorpuszát érinti: „[Mindez ugyanis akkor zajlik (az 1850-es években), amikor a Petőfi életműnek egy nagyon jelentős hányada még nincsen kiadva, egy jelentős hányadáról pedig politikai okokból nem lehet vagy nem szabad beszélni; a töredékes ismeretek elhallgatással és elfojtással párosultak.” (38.1.) Margócsy István elemzéséből kiviláglik, hogy nem csak a cenzurális, hatalmi szándékok nem kívánták a kényelmetlen szövegek bevonását a kanonizálás folyamatába, de épp így tartózkodtak ettől a korabeli irodalomkritika meghatározó szereplői is. Mindennek tanulságaként megfogalmazódó következtetés azonban, miszerint a „figura, jóval előbb lett kanonizálva, kultusza előbb lett megalapítva, mintsemhogy [!] teljes [...] életműve részletesen ismert lett volna...” (39. 1.), elbizonytalaníthatja az olvasót, vajon a figura a recepció vagy a kultusz fogalmai szerint értendő-e? Inkább azt gondoljuk, hogy épp a határterületen foglalnak helyet az értelmezés további megállapításai, így a fejezetzáró megjegyzések értelmezési alakzatai azért látszanak elbizonytalanodni: „Petőfi életműve, másfélszázéveséletében, hatásában, olvasataiban, amint elszenvedi a kultusz mechanizmusát és rítusait, maga is állandóan újrateremti és működteti azt - ezért is tűnik kilátástalannak, hogy szétválasszuk: mikor van vagy lehet szó Petőfiről, figurájáról, költészetéről vagy kultuszáról.” Az itt jelzett problémagóc a bizonytalanságot épp a rendszer önmozgó, öngerjesztő retorikai stratégiáink kultusz (és recepció) történeti megelőzhetetlenségéből látszik származtatni. Már megint bementünk a csőbe, az a gyanúm. Azonban Margócsy István továbbra is a kifordítás eszközét használja, és az előző bekezdés és az első fejezet végén sejtett kérdésből, mely szerint ki vagyunk szolgáltatva annak a mechanizmusnak, amely a kultusz retorikája, van kiút. Erre válaszol könyve talán leghatásosabb, leginkább kezdeményező fejezetében: Petőfi és az irodalmi gépezet című fejezetben. Az alcíme szerint Petőfi mint modern polgári író mindenképp a legfrissebb része a könyvnek, mivel a legkevésbé terhelte meg a Petőfi-filológia fogalmi hagyománya és idoljainak buja szövedéke, és egyben magával ragadó olvasmány is. Sikerül benne közelebb kerülni ahhoz a kérdéshez, amely a kultuszkutatás és az irodalomtörténeti kutatás nehezen tud választ adni, hogy miként érvényesül a kultusz aktív szerzői támogatása (lásd 41. 1.).