Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 6. szám - FÓRUM - Szegedy-Maszák Mihály: Hagyomány és (újra)értelmezés (Esterházy magyarul és idegen nyelven)
zet, s a könyv egésze mintegy nekünk szegezi a kérdést: hol húzódik a határ kettejük között? Az olvasó egyfelől történeti emléknek tekinthető szövegek hosszú sorával, másrészt viszont már a kezdettől fogva olyan részletekkel találkozhat, amelyek következetesen elidegenítik az eseményeket a történetinek nevezett hiteltől. A „Számozott mondatok az Esterházy család életéből” tizenkilencedik szakasza például így kezdődik: „Bartók Béla kinevezte édesapámat Magyarország királyának.” A szereplők azonossága minduntalan változik, és a nyelv a múltnak egymástól távoleső darabjait helyezi egymás mellé — így az idézettet közvetlenül követő szakasz szerint „édesapám” egyike azoknak a Kanizsát ostromló vitézeknek, akik „látták, hogy a török nem enged a negyvennyolcból”. A későbbiekben olyan szövegrésszel is találkozhat az olvasó, amelynek állításait rendre azoknak tagadása követi: „Édesapám az úton libát terel (az én édesapám úton libát sose terelt), az árokban füvet szed (árokban füvet nem szedett)” és így tovább. Az „édesapám” „én”-t tételez föl, ez pedig olyan mutatószó (deixis, shifter, embrayeur), melynek utáltja csakis a megnyilatkozáson belül kereshető. Az értelmezést inkább a megnyilatkozásnak, mintsem az utalásnak a hatása (ha tetszik: ábrándja) szabja meg. Az „édesapám” és „édesanyám” nevű szereplő megsokszorozódik, azonosíthatatlanná válik, és más költött személyekkel kerül kapcsolatba. Az „Első könyv" százhuszadik része így kezdődik: „Egy mikrobuszt stoppolt a dejtári vasútállomás környékén egy balassagyarmati édesanyám, aki az utolsó buszát lekéste. A kocsiban azonban három édesapám ült, s kettő nyomban nekiesett.” A száztizennyolcadik szakaszban az olvasható, hogy „Baradlay Jenő ajánlkozott” „édesanyám” útikísérőjének, a száznegyvenegyedik Bárczy Benővel azonosítja „édesapám”-at. Az „Egy Esterházy család vallomásai” című „Második könyv” első fejezete mintegy továbbítja az Édes Anna elejét, azt állítván, hogy a Kun Béla által leejtett aranyláncon az Esterházyak családi címere volt látható, megtalálója pedig „dédapám jó embere” volt, a hatodik fejezet pedig „fantasztikus és titokzatos nagybátyám”-nak minősíti Szebek Miklóst. Ottlik némely műveinek szereplőjét. Wahrheit és Dichtung, emlékezés és képzelet, föl- vagy visszaidézés és kitalálás viszonyának bonyolítása olyannyira uralkodó elv a Harmonia caelestiaben, hogy csakis félreértést eredményezhet, ha akár egy pillanatig is megfeledkezünk róla. Valamivel (de nem sokkal) nehezebb kérdés számomra a roncsolt nyelv szerepeltetése. „A magyarban nincsenek határozott tiltások, bizonyos értelemben mindent lehet, és mindent újra meg újra ki kell találni” — olvasható a Pacsirta angol változatához írt bevezetésben. Egy Kalligram-esten folytatott beszélgetésünk során Esterházy azt állította, nincs igazam, amidőn kárhoztatom a Harmonia caelestis némely részletét. Arra hivatkozott, fejlődik a nyelv. Noha nem vagyok bizonyos abban, mit is értsünk fejlődésen, arra emlékeztetnék: a szóban forgó méltatásban egyértelműen az olvasható, hogy nem lehet „kárhoztatni” Esterházyt az általam idézett mondatokért. Csupán annyit tettem szóvá, „a maradi nyelvtisztító kipellengérezhetné a néha előforduló nyelvhelyességi kihágásokat.” Nem kijelentő helyett használtam a feltételes módot, s hozzátettem, hogy már csak azért is indokolatlan az ilyen bírálat, mert Esterházy műve regény, s e műfaj sokféle nyelvet ütköztet egymással. Márai bírálata, ki valószínűleg a Termelési regény hátravetett alanyai