Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 58. (2007)
2007 / 1. szám - TANULMÁNY - Tóth Ákos: Osszián utolsó élete (Márton László: Minerva búvóhelye)
hogy a regény számos alkalommal megváltoztatja a kikutatott források legegyszerűbb tényeit is (ezekre a korrekciókra persze mindjárt önmaga hívja fel elsőként olvasója figyelmét), mikor ugyanez az elbeszélő mód felnyitja és olyan idegen minták termékeny befogadására, átélésére is alkalmassá teszi a lezárt életrajzot, mint az ossziáni sors mindvégig derengő lehetősége vagy az ókori bölcs, Boethius Minerva általi szabadításának élő legendája. A könyv történelmi szereplőválogatása néhány esetben alig van tekintettel az elfogadott, kommentált történeti emlékezet ítéleteire (és ebben a szerzőt nem csak az esszéiből, kritikai munkáiból megismert autonóm véleményezésének igénye segíti): így lesz például abból a Hafnerból - akit már a legkorábbi ismertetők is az idős író egyetlen támaszaként, hagyatékának megmentőjeként és gondozójaként, linzi síremléke ápolójaként valóságos arkangyali pózba emeltek — rendőrségi besúgó, vélhetően csak hogy személye által az egyre redukáltabb (Monarchia‡Felső-Ausztria‹Linz›Ország utca›Lambach-féle alapítványi ház›Batsányi lakószobája) regénybeli mozgásterét egyforma biztonsággal és kellő bennfentességgel uralhassa a mindenre kíváncsi elbeszélő nyelv. Ha másként tekintünk hirtelenjében erre a lakószobára, melybe (egyik) narrátorunk időről-időre, változó indokkal visszalátogat, talán úgy tűnik, hogy a regény szempontjából ez nem más, mint olyan „rezervátum”, mely Batsányin keresztül az eszmetörténeti félmúltnak szolgál menedékül, s ami e képtelenül hosszú élet felidézett szakaszaiban az európai szellemfejlődésnek szinte minden állomását külön szemlélteti, méghozzá egy szenvedélyes - bár legjobb indulatú bírálói szerint is ekkor már „túlhordott, bőbeszédű, átlagszintjén jóval alulmaradó” művekbe merülő (Ld: Keresztury Dezső, Batsányi János - In: Uő: Örökség, 149.) - észjárás által. „Rezervátumnak” nevezhető még oly megfontolásból a regénytér és -idő, ahogyan koncipiált és citált jelenéhez, az 1844-es évhez, vagyis a reformkorhoz, a régmúlthoz való viszonyt kialakítja, nem annyira a tárgyvalóság szintjén, mint inkább az összefogó, nagyobb formát kiadó kisebb struktúráknak (melyek: a beszédegységek felépítése, hangulatíve, a bekezdések klasszikus metszésű tagolása, a tartalmak beosztása, a szerkesztésben megnyilvánuló szintaktikai, nyelvtörténeti tudatosság) a mélyén olyan nyomokat talál és rejt el, amik általában megmaradnak eseti emlékeztetőként, nemegyszer a szöveg reflexivitásának feltűnő jeleként, de önfeledt tipológiai mintakövetéssé nem fejlődnek szinte sosem. Vagyis a múlt-olvasó írásmunka végül is nem kulminál egyetlen nagy felismerésben, egy archaikus prózaállapot felújításában, a regény megőrzi eszmei-stiláris heterogeneitását (így nem lesz a Minerva utazó- vagy életrajzi regény, memoár vagy történeti munka, novellafüzér és irodalomtörténeti jegyzetgyűjtemény sem, holott a legtöbb jelzett irányba igenis megindul). A könyv elsődleges ideje, a reformkor olyan komplex problémakör, mely tudományos, művészi és profán világképeinek, nyelvhasználatainak és átalakulóban lévő elbeszélői módszereinek a változatossága miatt kellő kihívást tartalmaz az egyidejű többidejűségek, szinkron diakronitások és a szétszórtságban felfedezhető szisztematikus összerendezettség „történetesíthető” példáit kereső regényíró számára (a kérdésről ld. nagyhatású, vitaindító tanulmányút: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben - In: Uő: Az áhítatos embergép). A mű implikált-beleértett feladatainak sorát gyarapítja az a részben már említett törés, mely ugyancsak a korszak historiográfiáján hagyott olvasható nyomot, s ami