Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 59. (2008)
2008 / 1. szám - MŰHELY - Bálint Péter: Miért is lettem Csokonai? (Tűnődések egy regényes életrajz születéséről)
re és éberségre késztetett, ugyanakkor tudatosította bennem, hogy ami Csokonai sorsában és hátrahagyott életművében elkezdődött, sorslehetőségében és művészi folytonosságában visszaköszönt másfélszáz év után is. Nem hallgathatom el, hogy kora talán legműveltebb és leghányatottabb sorsú garabonciásával, a Rousseau-imádóval és botanikussal, akinek igencsak meggyűlt a baja a Kollégium néhány figurájával, a „várossal”, a „cívisekkel”, a félig műveltekkel, a kivagyiságból, erőszakosságból és vakbuzgóságból ítélkezőkkel, művészi és emberi értelemben egyaránt bensőséges kapcsolódást éreztem „létezni”. (Nem szerettem volna itt azzal az ironikus írói fogással és bölcs szójátékkal élni, melyet Saramago megengedett magának a maga fiktív életrajzi regényében, a Ricardo Reis halálának éve című kötetében: „lenni és létezni csak azért nem ugyanaz, mert két szavunk van rá” —, de ha már citáltam e szójátékot, azért tettem, mert szerettem volna, ha e feltételezett és legalább magamban megerősített viszony létezés varázslatosan átcsap az írás folyamán a Csokonaiként lenni állapotba, nem is a botrányosan kései hírnévhez jutásra gondolok, hanem a fiktív életrajz szövegében Csokonai szelleméhez méltó módon jelen lenni problémára). Bár az első tudatos találkozást a gimnáziumi irodalomtanárom sajnálatos módon feledhetetlenné és ellentmondásossá tette azáltal, hogy szigorúan megbüntetett önálló véleményformálásomért; feleletemben ugyanis kétségbe merészeltem vonni Csokonai őszinte szerelmét Júlia iránt, s kamaszos hetykeséggel egyfajta szerepjátszást és modorosságot, villáni tréfát és csipkelődést feltételeztem részéről. Próbálkozásom nyilvános kudarca kedvemet szegte ugyan, de maga a „Csokonaiélmény” évtizedeken át búvópatakként csörgedezett lelkem és tudatom mélyén; mondhatnám, hogy számos kegyetlen, és a kegyet valamiképpen mégiscsak elnyerő szerencsés sorsfordulatnak, feledhetetlen és a feledni hitt múltat idéző életélménynek kellett bekövetkeznie az életemben, hogy a véremben csendesen szivárgó, sejtekben elraktározott élmény újbóli számvetésre késztessen. Ilyen emberpróbáló élmény volt a saját „kicsapatásom” története, amikor fiatal tanárkoromban hamis vádakat koholva ellenem kipenderítettek az állásomból egy esztendőre, vállamon éreztem Csokonai szégyenterhének súlyát. Napokig citáltak az iskolaszék elé, ahol hosszú-hosszú órákon keresztül faggattak, gyanúsítottak, próbáltak zavarba hozni keresztkérdésekkel és hamis tanúk állításaival, s csak hónapok múlva derült ki ártatlanságom a munkaügyi és városi bíróság előtt, de én akkorra már megértettem, hogy az ember a sorsát nem kerülheti el. Ha Csokonait egy valóban bűnös, bosszúálló és kicsinyes lélek, Szilágyi professzor, és a tehetségére irigy skálatárs. Lengyel senior egy életre elintézhette, nekem is akadt egy saját vétségeit és hatalomvágyát palástolni igyekvő igazgatóm, aki gátat akart vetni tanári pályafutásomnak, amely pedig nem is volt olyan irigylésre méltó, hiszen alig különbözött a tanonciskolában okító Gulyás Pál keserves, és nem egészen épületes tevékenységétől: inások professzorai voltunk mindketten. Megírtam egyszer már a „kihallgatás” és „elmeszelés” történetét a Búvópatakban. Amiért most mégis figyelmet érdemel az egykori „ügy”, annak egyszerű oka van: mivelhogy nem akartam búslakodásra és önsorsrontásra adni a fejem, ehelyett az ítélet kihirdetését követő napokban rögtön hozzáfogtam a doktori értekezésem megírásához (egy Csokonai-féle „különc”: Szentkuthy Miklós adta a témát