Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)
2017 / 11. szám - SZEMLE - Milián Orsolya: "Lemurok lakta nekropolisz" (Garaczi László: Wünsch híd)
118 jobbat. Mindig akadnak, akiknek rosszabb lesz” (329). A szolgálólány meséje regényként és sorozatként is kiemelkedő alkotás Atwood eredeti művének legmeghatározóbb erőssége nyelvezete, elbeszélői nézőpontja, mely megrázó, de mégis magával ragadó képet ad Fredó miniatürizált világáról, „a hétköznapivá váló abszurditás és a belső tartalékok közötti küzdelemről [...], arról, hogy miképpen lehetséges elviselhetővé, túlélhetővé és jelentésessé tenni a szinte minden percükben ritualizált hétköznapokat” (Bényei 84). A regény ambivalens zárása kétségessé teszi, hogy Fredét a szabadságba vagy a vesztébe viszi a Szemek fekete furgonja - a sorozat végkicsengése azonban nem pusztán a Fredé túlélését is erősen sejtető biztos folytatás ismerete miatt pozitívabb, hiszen a 2017-es feldolgozást talán érdemes úgy felfogni, mint a Szolgálólány történetének egy alternatív verzióját, mely magába foglalja az újrakezdés lehetőségét: egy olyan kiutat, amelyet Fredó nem kaphatott meg, de megérdemelt volna. (Jelenkor) NOVÁK ZSÓFIA „Lemurok lakta nekropolisz” GARACZI LÁSZLÓ: WÜNSCH HÍD Az életmű hűséges követői a legutóbbi két regény (metaXa, 2006; Arc és hátraarc, 2010) alapján úgy vélhették, hogy a Garaczi-próza végérvényesen a klasszikusabb, történetelvű elbeszélés felé fordult: a metaXa minden töredékes, öntükröző és az elbeszélői/elbeszélt identitást szétíró eljárása ellenére a szerelmi háromszög narratív sémája alapján (is) volt olvasható, az Arc és hátraarc esetében pedig a nevelődési regény mintájára hagyatkozva lehetett kényelmesen követni a katonaság küszöbtapasztalatát megfogalmazó énelbeszélés kezdet-közép-vég-struktúrába rendeződő történetét. A bizonyos mértékig hagyományosabb történetszövés, a jól azonosítható történet és cselekmény alkalmazását persze már az első két lemur-regény (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998) megjelenésekor észlelte, túlnyomórészt lelkendezve, de legalábbis örömmel fogadta, ugyanakkor egyértelműen az életművön belüli fordulatnak könyvelte el a kortárs recepció: a korábbi végletesen a logikus, radikálisan töredezett, asszociációkból épülő rövidtörténet-világot (lásd például Nincs alvás!, 1992) az addigra Garaczi-szilémákként elkülönített tipikus retorikai és elbeszélői fogásokról teljességgel ugyan le nem mondó, de az élettörténet narratív kódja szerint könnyebben befogadható elbeszélő architektúrák váltották fel. Az időben szabadon mozgó elbeszéléseket leegyszerűsítően összegezve, a lemur-regények első darabja a nyolcvanas évek budapesti underground szubkultúrájának és a rendszerváltozásnak a jelenetei közé vegyítve idézte fel a kisgyermekkor szcénáit, a második lemur-kötet főként a kisiskolás évekre, a harmadik pedig a kötelező sorkatonai szolgálat időszakára koncentrált. A Mintha élnél kis mozaikokból épülő, képzettársításos elbeszélésmódja kisebb mértékben a Pompásan buszozunk!, hangsúlyosan pedig az Arc és hátraarc közetében alakult át jórészt lineáris időrendben kibomló cselekményre támaszkodó, szigorúbb ren