Alkotmány, 1902. február (7. évfolyam, 28-51. szám)
1902-02-01 / 28. szám
VII. évfolyam. 20. szám. Budapest, 1902. február 1. ELŐFIZETÉSI ÁRI jegéez évre _____kor. 28. ~ Félévre .. ................... « 1.~ Negyedevre........ « 7.— Egy hónapra....... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. várbeszélő száma: 58—68.ALKOTMÁNY SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL, TOL, Szentkirályi-ctca 28«. HIRDETÉSEK felvételnek« kiadóhivatalban 6» BÉCSBEN: Friedl Hubert női VH., flatzlensdorfer-Strizse 7. Kéziratokat nem adank .vissza Kazinczy brigadéros. Az 1848—49-iki szabadságharcból. Az Alkotmány eredeti tárcája. — Hajnalodott. A zsibói dombon kezdett élénkülni az élet. Az elcsigázott, lerongyolódott éhes honvédek bográcsaik köré telepedtek s busán tárgyalták, hogy mi lesz velük. Mennek-e a csatába vagy a brigadéros enged az orosz felszólításnak ? Ez aggasztotta valamennyiüket. Pedig az augusztusi nap oly ragyogóan, oly derűsen bújt elő a borgói havasok mögül. Lent a völgyben még csendes volt minden, párás a levegő, a dombtetőn azonban már mosolyogva hintette szét aranyos sugarait. Nagyon hús volt a tábor, de legkúsabb volt mégis a vezér, Kazinczy Lajos generális. Sok volt nagyon a rovásán s érezte, hogy most már veszve minden. Kiült a sátora elé egy nádszékre s busán hajtotta fejét tenyerébe. Végig tekintett még egyszer múltján s úgy találta, hogy nincs számára mentség, hogy nagyon sok van a rovásán. A Martinovics-féle összeesküvés egyik foglyának, Kazinczy Ferencnek volt a fia, aztán császári utászhadapród, császári huszárhadnagy s a most felkelő generális. Ha még csak ez volna. De seregének nagyobb részét az általa Zemplénben, Ugocsában, Mármarosban toborzott insurgens szabadcsapatok, oroszok, tótok és magyarok képezték. Kellett-e ennél nagyobb bűn? Nem elégedett meg Nagy-Sarlóval, Váccal, Szol- nokkal, Isaszeggel, Kápolnával, hol mint az oroszlán küzdött mindig a legelső sorban, ő általános népfelkelést, néplázadást akart szervezni. S sikerült is neki három vármegyében. Most itt van ezzel az elszánt mártírcsapattal a zsibói dómban? Mit csináljon velük? Görgeitől elvágta hadosztályát Rüdiger, Görgei azóta meg is adta magát. Bemmel nem tud egyesülni, egyesült hát Kemény Farkassal, de háta megett Benedekfalva körül üldözi és megadásra szólitja Grottenhjelm az orosz altábornagy; előtte nincs menekülés. Meg kell adnia magát. Nem ont hiába ártatlan vért: pusztuljon ő maga .... Pedig még csak huszonkilenc éves . .. A vállára ütött valaki: — Ne busulj vezérem! Inkább kóstold meg ezt a papramorgót! Felocsúdott merengéséből. Kemény Farkas báró állott előtte egy tábori kulacscsal s tréfásan kínálta : •— Igyál öreg ! Jó hazai. Ki tudja mikor iszunk még belőle. Kazinczy nagyot sóhajtott. — Te még iszol, — én, azt hiszem, soha! Azzal megkapta a kulacsot s jót húzott belőle. Jóízűen falatozott utána a szalonnából s a szemei is hamarosan csillogni kezdtek. .— Te, Lajos,— szólitá meg Kemény,— utóbb lehangoltságot szül a tisztikarnál, hogy az a vezér, aki mindig kedélyes, vig volt, a jókedv a humor maga, még a halál torkában is, hogy most olyan feltűnően szomorú, busongó, Kazinczy felemelkedett. — No, hát mond meg a tiszteknek, hogy voltál a vezérnél és láttad őt vígnak. Ha pedig jön az orosz parlamentár, ereszd egyenesen hozzám. — Mit, hát meggondoltad a dolgot? — Meg. Nem ontok hiába több vért, megadom magamat! Nemsokára jött Nyekraszov ezredes, Grottenhjelm altábornagy békekövete s Kazinczy brigadéros szó nélkül adta át neki kardját. A fegyverletétel megtörtént. Utána a magyar és orosz tisztek, mintha mi sem történt volna, nagy lakomát csaptak. Ott volt Kazinczy brigadéros is s látták őt a volt tisztjei elmésnek és vígnak. Hát vigadt is a brigadéros, mint a siralomház utolsó útra készülő lakója. A Wesselényi pincének jó bora volt, neki meg nagy oka volt feledni azt, hogy van valakije Zemplénben, akit soha többé nem fog látni. És a bor valóban befelejtő. A fiatal huszonkilencéves brigadéros egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valójában visszatért a régi kedve. New átallott még egy-egy elmésséget is megereszteni a mellette ülő Strasseldo császári őrnagy felé. Mind magasabb fokra hágott a hangulat, úgy annyira, hogy asztalbontás után az orosz tisztek már csókolódzni kezdtek a magyarokkal, mint testvéreikkel. Végre a lovakról kezdtek beszélni. Kazinczy titokban egy könyvt morzsolt szét a szemében, aztán igy szólott: — Uraim! Van egy lovam, valódi arabs telivér, magam neveltem. Okos állat, kiválóbb minden másnál, izmai acélból vannak, sebessége a széllel versenyez és ha állat — tizennégy csatában ,volt velem. Nagy-Sarló, Vác, Isaszeg, Kápolna, Szolnok mind látták. Együtt küzdöttünk, együtt harcoltunk, mint az oroszlánok, együtt . A híres egység. Budapest, jan. 31. Mit akar Wekerle Sándor? Nem bír egyházpolitikai babérain megnyugodni, nem fér a bőrébe és a közigazgatási bíróságba, ki ezelőtt egy országot kormányzott és a szabadelvű pártvezére volt. Szerepelni szeretne és rehabilitációt keres, mi pedig nem félünk tőle, mert akármi lesz még belőle, egyházpolitikát többé csinálni nem fog. Ő belebukott, mi pedig megerősödtünk. Érdekes egy úr mindenesetre. Az Országos Kaszinó elnöke, amely tagjai közé nem vesz be zsidót s Wekerle az elnöki székből tesztjában dicsekedett azzal, hogy ez a társaság nem fogad be «idegent» s •az egész ünneplő közönség megértette, hogy ez alatt a zsidót kell érteni, mert micsoda más idegenekről lehetne szó. Nemsokára a turistabál elnökségét vállalta el, melynek bizottságában szintén nem vettek fel zsidót s meghívót sem küldtek a zsidó családoknak. Ez Wekerle, az antiszemita, mondotta szörnyüködve a Lipótváros s rögtön elment a kazár intelligencia egyik tudósítója meginterjúvolni a nagy férfiút, hogy valóban elpártolt-e szerelmétől, a zsidóságtól. Ő excellenciája nyájasan engedett s mosolyogva hivatkozott szabadelvű múltjára, sőt helytelenítette annak a bizottságnak eljárását, melynek ő maga az elnöke. Tegnap pedig megjelent a börze termében s közgazdasági beszédet tartott hitelről, valutáról, iparról, mezőgazdaságról, kereskedésről és vámpolitikáról. A Lloydtársaság rendezte ezt a gyűlést. Miniszteri hivatalnokok, kiket ő nevezett ki valamikor, barátai és pályatársai, szabadelvű képviselők és lipótvárosi zsidó arisztokraták hallgatták. Miniszterek is voltak jelen tanulni Wekerlétől kereskedelmi és vámpolitikát. A lapok mind tele vannak ezzel a beszéddel s a féltékeny Széll Kálmán talán meg is irigyli a Wekerle dicséretét harsogó zengerajt. Megtért ismét, zsidóbarát lett, zsidó politikát hirdetni jött, a berzsanerekhez. Mit is mondott csak? Mindenfélét, de amit megtudni kívántunk, hogy minő politikát kövessünk Ausztriával szemben, ha vámközösségben maradunk, vagy Ausztria nélkül, ha az a kiegyezést elfogadni vonakodik, az iránt tanácsot nem ad, politikájának titkát elhallgatta, ez az ő aranyvalutája. És akik hallották és akik olvasták, mind csodálkoznak, hogy a nagy szabadelvű finánckapacitás és közgazdasági államférfiú mindenféléről beszél, mint Széll Kálmán, bölcs tanácsokkal szolgál gazdáknak, gyárosoknak, munkásoknak, de amiről mindenki szeretné tudni az ő véleményét, a vámtarifáról s az abban gazdasági jövőnket szabályozó agrárius, merkantilis vagy financiális vámokról nem nyilatkozik. Hát akkor minek beszélt? Csak azért, hogy a közös vámterület mellett tüntessen s magát, mint kormányképes államférfiút Bécsnek felajánlja? Egyéb célja úgy látszik nem volt. Várjon a miniszterelnöknek kedves-e elődjének ezen párton és parlamenten kívüli szereplése? Épp oly kevéssé, mint a Vázsonyi esete, mikor nagyon haragudott a saját pártjára, hogy harminc zsidó és zsidó-barát kivételével a szabadelvűek többsége a demokrata ellen tüntetett és Rakovszkyt éljenezte. A néppártot gyűlölő szive összeszorult s megsejtette, hogy antikatholikus szabadelvüsége az uj pártban nem talál oly lelkes visszhangra, mint a Bánffy-félében. Egymásután kelnek fel a nagyratörő új képviselők s most bontakozik ki a fiatal parlament szelleme s az, áramlatok, melyek a szabadelvű pártban, léteznek. Idáig az ő programmja volt a köpönyeg, mely az ellentéteket eltakarta, most is még az ő semmittevő politikája az a semleges tér, amelyen agráriusok és merkantilisek, zsidók és keresztények, a közös- és az önálló vámterület hívek centralisták és municipialisták találkoznak és megférnek — de meddig? Csak addig, míg az összeférhetetlen ellentétek kifejlődnek és szervezkednek, addig, amíg a tét-’lenség tart, amíg nem kell az embereknek magukat elhatározni, hogy válaszszanak elveik és érdekeik követése vagy feladása között. Ez az idő pedig nem lehet messze, mert a vámkérdésekkel késni nem szabad; jön a véderő-javaslat is új nagy terheivel, közigazgatási és adóreform sem maradhatnak el egy következő országgyűlésre s az egész ország, bár a hazug bizalomtól csepeg, az állapotokkal elégületlen. Magok a miniszterek is azok, kiknek nem megy semmi úgy, mint ahogy maguk is szeretnék s a kritika magában a