Alkotmány, 1902. június (7. évfolyam, 130-154. szám)
1902-06-01 / 130. szám
ALKOTMÁNY. 130. szám. Vasárnap, 1902. júniusi, készségesen elfogadjuk. Ha szükséges, reátérünk az önálló vámterületre. Mert mindnyájan, kik itt vagyunk Magyarországon, szigorúan ragaszkodunk a 67-es kiegyezési törvénynek ama rendelkezéséhez, hogy a gazdasági ügyek közössége nem folyik a pragmatika szankcióból. Nekünk a közös vámterület föntartása lényegében gazdasági kérdés, melynél mi a gazdasági előnyöket nézzük. A «monarchia» nekünk egy államkapcsolat a közös és kölcsönös védelemre, tehát hadi szempontból való államkapcsolat, de non consortium omnis vitae. A vámközösség felbontása tehát csak akkor olyan hallatlan merénylet a monarchia ellen, amint azt Koerber és az osztrák urak általában gondolják, ha a monarchia alatt valami államot értünk, melynek keretében bizonyos belügyi autonómiák léteznek. Ez a felfogás azonban — mondanunk sem kell— teljesen ellenkezik a magyar történelemmel és a magyar Corpus Juris-szal. Még egy szavunk van az osztrák miniszterelnök nagyhangú ultimátumára. Az osztrák miniszterelnök a külön vámterületet mint rémet állítja oda. Holott bizonyos gazdasági különválás most is fennáll. Avagy nem gazdasági különválás az, mikor az osztrák kormányférfiak igyekezete mindenkor arra irányult, hogy Ausztria mindig iparűző állam, Magyarország mindig földmivelő állam legyen? Nem a szeparáció legveszedelmesebb faja ez, mikor egy ország gazdasági életét mesterséges módon egy bizonyos irányba akarják terelni és gyermekségben tartani, hogy a másik annál jobban és szabadabban fejlődjék? Nem szeparáció az, mikor közös vámterület van ugyan, de folyton különbséget kell tenni osztrák és magyar termék között csak azért, mert az osztrák iparosok, gyárosok a világért sem telepednének át Magyarországba, ha csak busás adókedvezményekkel és államsegélyekkel nem biztatják őket. Ha ezért a szűkkeblűségükért azután végképp elvesztik a magyar piacot s ha megteremtjük a magyar ipart e nélkülök is, — akkor ez merénylet lesz* az osztrák kapzsiság ellen, de éppenséggel nem lesz merénylet a monarchia ellen. Igaz, hogy otthon a halászszerben minden lyuk- és disznóólát ismer; de hát, — tatár vigye el! — azaz átkozott «tik»-féle, pláne a kakasa kiállhatatlanul lármás teremtés. Az is könnyen megesik, hogy a sötétben valami vénebb fajtára akad a kéz, aminek úgy is kutyának való a húsa. A malac? no ez meg úgy sivnt, hogy az tisztára szemtelenség. Hátha még a Balogék kutyája megszimatolna valamit... Általában pedig: nehéz ott lopni, ahol a gazda is zsivány, nem is említve, hogy a becsületre vigyázni félő kötelesség. Most más a terv. A vén bujár lassan evez a kanálison, úgy imbolyog erre-arra, mintha álmos volna. — Hirtelen eltűnik egy mellékúton, siet a part felé. Tízszer is irányt változtat, míg végre egy vak Vágásban, melyet a vizi növények ezrei úgy elborítottak, hogy alig látni a vizet, megáll. A part alig húsz lépésnyire ha van. Evezőjét csendesen leteszi, s nesztelenül mint egy vén róka lép a nád közé. A nap nyugszik. Méla kolomp szava közeledik. Most igazán bujár a «vén bujár!» " Kibújik a partra s elrejtőzik a magas, sásos fűben, mely a mély nádas és a magas part között van. A kolomp hangja egyre közeledik, végre egészen eléri. Elül megy a juhász; olyan a ruhája, mint a hab. Utána a nyáj. A falánk taklóbirka be-betör a sűrűbe. Megesik, hogy egyik-másik keresztül is gázol a hason fekvő, farkassá változott «bujár»-on. Hanem hogy egyik ott marad — az bizonyos. Mily buta teremtés! Mily gyámoltalan állat! Nem rúg, nem harap, nem bőg, nem ordít, öljed bár, vagy nyúzzad .. . Nesztelenül úszva, mint a kígyó, —■ köt ki a csónak. A «vendégek» is alig veszik észre. — No, hoztál valamit öreg ? — Hoztam. — Mit? — Valamit (úgymond, hogy utóbb annál nagyobb legyen a diadal.) — Talán megint «tik» ? — Az. — Hol van? — A kálomista tornyon . . . — Fulladj meg, vén vizi patkány! . . . — No, no, no —s előrántja a fű alá rejtett tablót. Csakhamar fellobban a tűz, a gunyhó közepén, sistereg a bogrács, éled a «vendég». Csak egy ellensége van az öregnek, akit aztán nem is tud legyőzni. Jobban fél tőle, mint a puskától, szuronytól. Ez az ellenség kérlelhetlen. Körülveszi minden oldalról s legyőzi. Ő azonban jó előre megadja magát .— kegyelemre. Hol ez az ellenség? Kicsoda, micsoda? Előőrse: az ősz. Első puskalövése: vándordarvak kiúgatása. Azután csönd áll be, mint rémes viharok és dúló csaták előtt. Mert üres a rét; lakói délre vonultak. Csak a hideg szél lengeti az érő náderdőt. Már itt van, már csinálja sáncait. A tél, a kemény, dermesztő, hideg tél. Budapest, május 31. A képviselőház folyó hó 4-én formális ülést tart, amelyben előreláthatólag ismét el fogja halasztani tanácskozásait néhány napra, amíg a delegációk ülésszaka véget ér. A Háznak 4-iki ülésében Széll Kálmán miniszterelnök a Ház elé terjeszti a kvótabizottságok megegyezéséről szóló jelentést és a közös ügyek hozzájárulási arányának 1909 december hó 31-éig a mai számarányban való megállapításáról szóló törvényjavaslatot, melyet haladéktalanul a pénzügyi bizottság elé fognak utasítani, Bánffy Dezső folytatásokban. A «Közélet» című folyóirat ma megjelent száma már negyedik folytatását közli a levitézlett, «tettekkel tényező» politikai «tanulmányának». Ezúttal tagadhatatlan aktualitással, a magyar nemzetiségi politikáról és a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvényről értekezik a nemes báró az általa annyira fitogtatott kuruc magyar fajszeretettel. Bánffy báró, nem tudni, minő jogcímen, Bismarckkal argumentál, annak «Wo Gewalt, dort Recht» mondásával kegyetlenül pálcát tör az 1868-iki nemzetiségi törvény fölött. Ő az egységes magyar nemzeti állam sarkalatos akadályát látja ebben a törvényben és itt megelégedetten, az ő nyakatekert jogérzetével konstatálja, hogy ennek a törvénynek egyes intézkedéseit miniszteri rendeletek már hatályon kívül helyezték. Furcsa jogi axióma az, hogy törvényt miniszteri rendelettel lehet hatályon kívül helyezni. Hogy jó-e vagy rossz s ennélfogva végrehajtandó-e vagy revideálandó a nemzetiségi törvény, ez a kérdés most nem ide tartozik. De ha Bánffy báró «vaskeze» már papírra veti ezt a kérdést, méltán kérdheti mindenki. Négy évi miniszterelnöksége alatt miért nem tett ugyanez a «vaskezű» ember semmit a nemzetiségi kérdés törvényes megoldására. De hát minek vitatkozni az egységes magyar nemzeti államról azzal, aki aktív korAusztria csatlakozása Németországhoz. A német sajtó mind sűrűbben foglalkozik az osztrák alldeutsch-mozgalommal, melynek célja ismeretes : a Habsburgoktól való elszakadás és a Hohenzollerekhez való csatlakozás, emellett pedig a katholikus osztrákoknak hitüktől a protestantizmus javára való eltérítése. A német újságok komolyan tárgyalják e mozgalomnak a német birodalomra nézve való hasznát, vagy ártalmát s azon cikkek között, melyek e tárgyról a német sajtóban megjelentek, feltűnésre tart számot a Berliner Staatsbürger-Zeitimgirshh következő bécsi levele, Bécsben, mondja a levél, egész nyiltan beszélnek arról, hogy az osztrák-magyar birodalom politikailag előbb-utóbb ketté szakad s ettől való féltékben nem akarják Bécsben a magyarokkal való konfliktust kiélesíteni, de azért tudja mindenki, hogy a válás nagy napja egyszer el fog következni. És azzal is tisztában van mindenki, hogy maga az ausztriai középállam boldogulását csak a német birodalomhoz való csatlakozásban fogja találni. Ebben van a mostani osztrák-magyar válságnak a jelentősége. Hiszen az alldeutsch-mozgalom férfiai egyébként is nyíltan programjukba vették a «birodalmat.» Most már a fekete-sárga táborban is mindinkább terjed ez az eszme, noha hivatalosan még harcolnak ellene, mint «hazaárulás» ellen. Természetesen minden osztrák tiltakoznék ellene, hogy hazáját Poroszország annektálja, ám a mostani helyzet nagyon is világosan mutatja neki, hogy hazája politikailag és gazdaságilag hűbérállamává sülyedt a magyaroknak, kik túl a Lajthán mindent, ami német, összetiporni igyekeznek. Ha tehát valahol érintkezést kell keresni, inkább a németeknél keresik a birodalomban. Nem ma, nem holnap fog ez történni, s hogy mily formában, arról kár még tépelődni; de ha a szászok és az osztrákokhoz oly közel álló bajorok megtalálták azokat, meg fogja találni Ausztria is, ha szükség lesz rá, ha t. i. a magyar gőg és becstelenség az osztrák-magyar kettős monarchiát egyszer fel fogja robbantani.» A német sajtó az ehhez a levélhez hasonló czikkeket különbözőképpen fogja föl, a legtöbben Elfogja a vizet, lehat a mélybe, hidat ver a megközelíthetlen ingovány, a mocsár legrejtettebb titkai fölé. Az a fagy, az a fagy! De a bojár olyan, mint a számító katona, kinek gyenge a vára. Amint a gyenge jég elkezdi beszegni a partokat — pusztul a gunyhó. Eltűnik nyomtalanul Ha azután egy kis hó is esik, ezer «kakastollas» sem találná meg a helyét. A vén bujár igen közönséges emberré lesz, aki egész egykedvűen kezdi meg a «soványító»-t a kerület székhelyén. Ismeri őt ott mindenki, még a főbiróné is. A személyzet szinte kedveskedik neki. Füzvesszőt, zsuppot, kákát hordanak neki s ő nem röstell dolgozni, fonván, kötvén formás kosarakat, szomborokat s minden egyebet, amire az áldott lelkű főbirónénak szüksége van. Munkadijul kap az áldott lelkű főbirónétól egyegy kupa pálinkát. (Máskor a borban is válogatott.) A kenyeret a vármegye adja . .. Végre úgy járt az öreg, mint az ország 1241-ben. Az országot Batu pusztitotta el; az ő saját külön, vizes, nádas országát pedig az indzsellérek. Igaz, hogy Batu sem pusztíthatta volna el rémesebben. Ő ugyan szívesen «dolgozna» most is, de nincs «rokon». Ha szorulna a kapca, kire tolná a bájt? . .. A «kakastollas»-ok is igen megváltoztak. A kropacsek messze hord. Törzsök Vilmos,eányfő korában az ischli klauzulával, az exlexszel alaposan be akarta tenni az egységes magyar nemzeti állam előtt az ajtót?