Alkotmány, 1904. július (9. évfolyam, 157-183. szám)
1904-07-01 / 157. szám
IX. évfolyam. 157. szám. Péntek« Budapest, 1904. julius 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^ésss évre _ _ kor. 28.— Félévre ............ « 14.— Hegyedélre........ « 7.— Egy hónapra ... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fin, megjelenik naponként reggel, kivéve tétiön. Távbeszélő száma: 58—88. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL, Vill., Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK felvételhez a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VIL, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adnak vissza. Tisza, az abszolutista. Budapest, junius 30. Tisza beszélt. Ügyesen és megdöbbentően. Hízelkedett Horánszky Lajosnak, Vietorisznak és Kovácsevicsnek, a szabadelvű párt általa kiküldött szónokainak, úgyszintén tisztelt barátjának, Komjáthynak, támadta tisztelt képviselőtársát, Apponyit, a felelősséget kormányának pénzügyi és katonai politikájáért áthárította tisztelt elődjére, Székre, de mindezek a személyes vonatkozások kevés érdekkel bírnak. Kortesbeszéd volt bevezetése, programja a vége. Kedveskedett a kisbirtokosoknak, mert ezek választók, hogy hitelügyeiket a szövetkezetek és a takarékpénztárak segítségével rendezni akarja s földbirtokhoz juttatja őket birtokvásárlási kölcsönök és telepítés által. Azután, mint ahogy apja szokta volt tenni, elővette a nemzetiségi kérdést s a pánszláv és dákoromán izgatók felett ostorát suhogtatta s a büntetörvény szigorításával megfenyegette őket. A szocialistáknak is odaszólott, — helyesen — hogy nem tűri az anarchiát. Ugyanakkor biztosította az idegenajku honpolgárokat, hogy nem lesz bántódásuk s kultúrájukat fejleszthetik, ha jól viselik magukat Adta a nagy magyart, aki megköveteli a magyar nyelv tanítását és tudását, de a hadsereg nyelvéről és a galaci esetről, mint a hal, úgy hallgatott. A horvátokat is dicsérte, akiknek felemelte kvótáját, hogy biztosítsa magának negyven szavazatukat. A beszédnek ezen része helyesléssel találkozott, bár mindenütt, de kivált midőn a tisztviselőkről szólt, kitűnt a hatalmaskodás vágya, mely még mindig a kormány erejét akarja gyarapítani a szabadság rovására. Azután következett pazar katonai politikájának védelme. Mert ettől az egész közvélemény megriadt, gyöngíteni kívánta az aggodalmak hatását s kitanította pártját, hogy mit feleljen, ha az ellenzék szemrehányásokkal illeti a rengeteg milliók könnyelmű kiadásáért. Az egész Ház érezte, hogy a miniszterelnök ezúttal nem fölfelé, hanem lefelé, a választók felé fordult s a szabadelvű pártot biztatja a Házban és a kerületekben harcra és kitartásra. A gyanú erős lett, mikor a miniszterelnök a kiegyezésre és vámszerződésekre tért át, íme a munkaprogramma jövő őszre! Most alkudoznak Heimban a borvám felett, Németországgal is tárgyalnak, de korlátot szab a kormánynak a paktumos 1899-ik évi XXX. törvény és Szék formulája, mely szerint az önálló vámterület jogalapján állunk, a vámközösség a viszonosság kikötésével csak 1907-ig tartatik fenn s a külfölddel tárgyalásokat sem szabadna folytatni, amig egy közös autonóm vámtarifa iránt a két állam törvényhozása meg nem egyezett. Ezért kért Tisza külön felhatalmazást a törvény módosításával a kereskedelmi szerződések megkötésére és beterjesztésére. Ezt a felhatalmazást három nap alatt szeretné megszavaztatni, ha a leszerelt ellenzék eziránt vele megállapodnék és ha nem, akkor törvény nélkül és törvény ellenére is megalkuszik Olaszországgal és Németországgal — úgymond — a saját felelősségére. Vagyis: akár van törvény, akár nincs törvény, Tisza nem bánja, ha az országgyűlés engedelmeskedik, neki annál jobb, ha pedig ragaszkodik a Széli-féle garanciákhoz, mit törődik ezzel Tisza ? ! A Házat a nyári szünetre elnapolja és a politikát csinálja. A törvényeknek ilyetén elrongyolása kevéssé tetszhetik Szélinek és Andrássynak, de ez még csak kezdete a bonyodalomnak. Mert Tisza beismerte, hogy semmi kilátás és remény nincs arra nézve, hogy Ausztriában a Reichsrath akár a velünk régebben kötött kiegyezési szerződéseket, akár a Széll és Koerber között létesült egyezséget és autonóm vámtarifát, akár pedig a külfölddel kötendő kereskedelmi szerződéseket letárgyalja és elfogadja, mert ott obstrukció van és lesz. Ámde az 1867-iki kiegyezés kiköti Ausztria részére is az alkotmányosságot, a vámügyekben különösen. Ha nincs törvényes egyezségünk Ausztriával a vámközösség szabályozására, hogyan lehessen közös szerződéseket kötni a külfölddel? De Tisza kijelentette, hogy ő ezzel sem törődik s a nem alkotmányos Ausztriával is megszerződül. Ez az 1867-ik XII. teromba döntése. Mindazok, kik Deák művének őrei, meghökkennek, mert ime rést üt maga a magyar kormány Ausztria és Magyarország közjogi viszonyainak alapfalán és ezen a résen betörhet I. Napoleon elválása. Az Alkotmány eredeti tárcája. Újabb időben a külföldi katholikus folyóiratokban sok szó esik Napóleonnak Jozefinnel kötött házasságáról s annak érvényességére nézve eltérők a vélemények. Vannak, kik, mint például Schnitzer dr., e házasság érvényessége mellett törtek lándzsát, mások annak érvénytelenségét vitatják. A kérdés oly érdekes, hogy a La Civilta Cattolica nemrég egy cikkel járult ezen érdekes történet jogtani kontroverzia tisztázásához e cím alatt: I matrimonii e il diverzio di Napóleonel., melynek szerzője határozottan a házasság érvénytelensége mellett foglal állást. De lássuk magát az esetet. Az 1796. év február havában vette el Bonaparte tábornok, aki akkor 27 éves volt, Beauharnais vicomte özvegyét, kinek férje 1794 június 24-én vérpadon fejezte be életét. Az özvegy, Jozefin Maria Reza Tascher de la Pagerie, aki 1780-ban ment Beauharnais vicomtehoz Párisban férjhez, Robespierre bukása után (1794 július) Barras pártfogása mellett ismét visszanyerte szabadságát és nem jelentéktelen vagyonát. Csaknem 33 éves volt, midőn Napóleon őt megkérte s ő a híres tábornok kérését, kinek dicsősége és szerencséje az ő számára is fényes jövőt helyezett kilátásba, nem utasította vissza. A házasság 1796 március 9-én kötetett meg a párisi II. kerületi polgármesteri hivatal tisztviselője előtt négy tanú jelenlétében, de egyházilag az meg nem áldatott. Több mint nyolc évig jól ment a dolog. Napóleon szédületes gyorsasággal haladt pályáján fölfelé, végre 1804 december 2-án kellett volna megtörténnie Napóleonnak VII. Pius pápa által Párisban való megkoronáztatásának. Lehet, hogy a császárnénak aggodalmai voltak házasságának érvényessége iránt, de még hihetőbb, hogy azáltal az elválás veszedelmét akarta elhárítani, elég az ahhoz, hogy bizonyára a pápa által is arra ösztönözve, azt kívánta Napóleontól, hogy a koronázás előtt a császár fogadja vele együtt házasságuknak egyházi megáldatását. A császár beleegyezett egy föltétel alatt, hogy tudniillik e szertartás végzésénél egyetlen tanú se legyen jelen. Ez a követelés azonban Feschre nézve, ki 1803 óta lyoni bibornok-érsek és a császár főalamizsnása volt s igy az ő jogkörébe tartozott minden az udvarnál előforduló egyházi funkció is, igen aggodalmas helyzetet idézett elő. Hogy ebből meneküljön, december 1-én, délután 2 órakor a bibornok megjelent a pápánál s anélkül, hogy az Ő tulajdonképpeni nehéz helyzetét feltárta volna, előadta, hogy ő mint alamizsnás állásában könnyen juthat rendkívüli bonyolult viszonyok közé, melyek közt a párisi érsekhez nem fordulhat anélkül, hogy neki nagyfontosságú dolgokat, melyeknek titokban kell maradniok, fel ne kellene tárnia; ehhez még más kényszerítő okok is járulnak. A pápa ezt felelte neki: «Én megadok önnek minden teljhatalmat, amelyet adhatok.itt teljes fölhatalmazásra Fesch bíbornok feljogosítva érezte magát, Napóleon házasságát tanult és az előzetes hirdetések nélkül egyházilag megáldani, ami 1804. december 1-én délután 4 órakor meg is történt. Másnap a császárné kívánságára erről a megáldásról egy iratot kellett volna kiállítania, de a császár, midőn ezt megtudta, emiatt igen megharagudott, az iratot szét i tépte és kijelentette a bíbornoknak, hogy tulajdonképpeni beleegyezését a dologhoz nem adta és nem is adhatta. Már három év múlva rebesgették Napóleon tervezett házassági elválását és egy orosz nagyhercegnővel kötendő új házasságát. Az ok külsőleg a házasság terméketlensége lett volna, de a valóságban politikai okok játszottak közre. A polgári elválás 1809. december 16-án egy szenátusi gyűlés előtt történt, miután előtte való napon Napóleon és Jozefin az elválásba való beleegyezésüket a császári család és a szenátus képviselői előtt kijelentették. Hat nappal később, 1809. dec. 22-én az ügy a párisi egyházi hatóság elé terjesztetett. Ez elég gyöngének mutatta magát azáltal, hogy a kívánt elválást jóváhagyta azon megokolással, hogy az első polgári házasság a tridenti forma hiánya és a második egyházilag megáldott házasság a császár bele nem egyezése miatt érvénytelen volt. Tulajdonképpeni tervéről, hogy az orosz udvarral házassági összeköttetés által szorosabb kapocsba lépjen. Napóleon eközben lemondott és figyelmét Bécs felé irányította. Mária Lujza főhercegnőnek, II. Ferenc császár leányának kellett volna a boldog vagy boldogtalan császári hitvessé lennie. Némi, egyházi és állami részről történt alkudozások után, melyeknél a francia követeknek intrikái a bécsi hercegérsekkel szemben teljesen érvényre jutottak, utóbbi, inkább csalódva mint megnyugodva, teljesítette 1810. március 11-én az egyházi megáldást az Augusztinustemplomban per procurationem, Napóleont ugyanis Károly főherceg képviselte. Az egyházi ünnepséget azután április 2-án Párisban megismételték; a bíbornokok közül azonban, akiknek Napóleon parancsára az ünnepségen részt