Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1989. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1989-03-31 / 12. szám
1989.Március 31. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 17.OLDAL GONDOLATOK A ROMÁN NACIONALIZMUSRÓL. UTOLSÓ FOLYTATÁS V. rész Előző kis értekezésemben azt igyekeztem fejtegetni, hogy Erdély mindig központi helyet foglalt el a román politikában és amikor az az úgynevezett „kis antant” megszervezése következtében a románság ölébe hullt, valóságos traumát váltott ki: igyekezni kellett történelmi jogcímet keresni a térhódításra. Ez volt az úgynevezett dákó—román kontinuitás elmélete, de ugyanakkor megindítani a harcot a magyar irredentizmus és revizionizmus ellen, amely akkor is, de ma is egyik oka és magyarázata a ma is érvényes politikának: eltörölni mindent ami a történelmi gyökerekre emlékeztet. A harmincas években ez a „kiradírozás” volt érvényben és ez a magyarázata a mai dömper-politikának is: elvágni a gyökereket. De akkor sokkal jobb volt a helyzet: a magyarság onnan kapott segítséget, ahonnan a legkevésbé várta a románságtól. Addig, amíg a jobboldali román sajtó, élen az Universul és Curentul című lapokkal, valamint Stelian Popescuval, a román antirevizionista liga elnökével mindent elkövetett, hogy uszítson a magyar kisebbség ellen, voltak, akik felemelték szavukat, így — amint azt Pomogács Béla írja a Magyar Nemzetben megjelent kisebb tanulmányában —, többek között Emil Isac, aki egy 1920-ban keltezett írásában a következőket fejtette ki: „Romániában csak egyetlen lehetséges politika van és ez az igazi demokrácia politikája. Ez a politika biztosítja mindenki jogait, a miénket, a románokét épp úgy, mint az önökét, a magyarokét. ” Ő volt az, aki Erdély meghódításának lázában arra figyelmezteti a románságot, hogy nem szabad revansot venniük a kisebbségi sorsban elszenvedett sérelmekért. De ugyancsak síkra szállt a magyarság védelmében Nicolae Iorga író és történettudós — akit a vasgárdisták meggyilkoltak —, és aki egy eszmecserében, amelyet a német nyelvű Siebenbürgisches Deutsches Tageblatt kezdeményezett, a következőket írta a kolozsvári Pásztortűz című folyóirat egyik 1927. évi számában: „Az erdélyi lélek, a maga tapasztalataival és eredményeivel, nagy hasznára lehet az illető nagyobb nemzeti kultúrának és legyőzhetetlen erők hajtanak az új, civilizációs szintézisek felé. Ha pedig ez elkészül, annak be kell hatolnia a nagy német, magyar, román nemzettestekbe. Ez pedig mérhetetlen hasznot jelent a civilizáció új hódításának ”. Ennél sokkal tovább ment Victor Eftimiu, valamint Liviu Rebreanu — mindketten európai hírű irodalmárok —, akik védelmére keltek Daday Lórántnak, aki Székely Mózes néven írt egy könyvet, amelyért a kolozsvári hadbíróság izgatás címén hat hónapi börtönbüntetésre ítélte. Eftimiu — miután heves támadást indított ellene az Universul c. lap — nyilatkozatot küldött meg a bukaresti lapoknak, amelyben a következőket jelentette ki: „Nem olvastam a könyvet, Dadayit sem ismerem. De, mint teljes szabadságot élvező író, a román Pen-klub elnöke, azt hiszem, hogy a börtönök csalók, gyilkosok, kémek, gyújtogatók és egyéb gonosztevők számára épültek és nem azok számára, akik regényeket írnak. Ez az én meggyőződésem. Nem lehet nemzeti eszmét felhozni ebben az ügyben. Az Universal szerint engem budapesti revizionista társaim ünnepeltek abból az alkalomból, hogy előadták egyik darabomat. Nem ünnepeltek semmiféle banketten és nem adták elő darabomat. Minden vitatkozásnak van határa és mi ne lépjük át ezt a határt soha. ” Ezt a nyilatkozatát az Universul nem közölte le, sőt levették egyik műsoron levő darabját is a bukaresti Nemzeti Színházban. Eftimiu a „Zorile” c. lapban magát Stelian Popescut támadta meg, aki a román antirevizionista liga vezetője volt, főszerkesztője a lapnak. Eftimiu így írt: „Nem érdekel engem hogyan lett Stelian Popescu főszerkesztő. A jó Cazavillan lapalapító sajtóját a gyűlölet szolgálatába állította, majd a háború idején a németeknek eladta. Azóta egyebet sem tesz, minthogy közéletünk jelenségeit támadja, nagyarányúnak tüntetve fel a társadalmi viszonyokat, elkedvetlenítve a lelkeket és megtölti azokat pesszimizmussal Nincs szükségük a magyaroknak arra, hogy ellenük írjanak. Elég, ha kiadják az Universal cikkeit naponta, így az ország legveszedelmesebb képét mutatva a világnak. Becsületes ember nem beszél a becsületről igazi hazafi nem szellőzteti hazafiságát, amely mesterséggé lett. A becsület és a hazafiság nagyobb dolgok és az ország zászlaja szent. Nem arra kell használni, hogy palotákat építsünk vagy cipőt tisztítsunk vele. Mindenki úgy értékeli az igazságot, ahogyan tudja. Mindenki az Istentől adott arcbőrrel és lélekkel marad. ” Prófétai szavak. Mi az, amit végsőfokon a román nacionalizmusról megállapíthatunk? Mindenekelőtt az, hogy a ki nem mondott, be nem vallott kisebbrendűségi érzésből táplálkozik. Ez a nemzet — amely hajdani szövetségeseit két ízben történt elárulása következtében — jutalomképpen megszerezvén Erdélyt, most azon igyekszik, hogy a mesterségesen felduzzasztott államképződmény — Nagyrománia — lebegését, létét, instabilitását bizonyítsa, igazolja. Ennek pedig útjában állottak a nemzeti kisebbségek — következményképpen ki kell őket a köztudatból „radírozni”. Ennek első állomása az volt, hogy 1944 után összeszedték és begyűjtötték minden olyan irányú anyagot, amelyek oklevelekkel bizonyíthatták az előttük élt magyar csoportok létezését. A következő lépés a nemzeti nyelv kiirtása volt. „ Vorbiti numai romaneste!" — „Csak románul beszéljünk” hirdették a feliratok hivatalokban, de még az üzlethelyiségekben is. A magyar iskolák megszüntetése és még annak a látszatnak is eltüntetése, hogy Erdélyhez nem egy homogén, román néptömb az egyetlen létező valóság. Most a falvak fizikai megsemmisítése a dédelgetett terv következő mozzanata: szétszórni, beköltöztetni a falvak népét a szörnyűséges blokkházakba, hogy ott a románsággal összekeveredve identitásukat feladják. De szörnyű bosszúvágy is vezeti őket, mert hiszen Erdélyben keresnek kárpótlást az elveszett Bukovináért és Basarabiáért és ezért igyekeznek a gyűlöletet felkelteni a magyarság iránt. Egy vicc így szól: „Mit visz a román macska a szájában? Egérjegyet!” Hát a gyűlölet felszítását adják kenyér, zsír és olaj helyett a szenvedő és nélkülöző románságnak, amely — mint a vasgárda példája bizonyította — mindig hajlamos volt szélsőségekben gondolkodni. Kivételt képezett egy igen vékony, francia műveltségű értelmiségi réteg, amely igyekezett kiegyensúlyozottan gondolkodni, de tehetetlen volt, mert a szélsőjobboldali sajtó — az Universul és a Curentul — minden egyes száma magyarellenes támadásoktól hemzsegett. Ez már több volt, mint nacionalizmus. Ez sovinizmus volt, amelynek lángjai még a párizsi békeszerződés után is magasan lobogtak, mert az elbocsájtott Mihály király Frankfurtban mondott beszédében azzal vádolta az erdélyi magyarokat, hogy 1944 után kollaboráltak az oroszokkal és lehetővé tették, hogy Románia kommunista uralom alá kerüljön. A románok 1848-ban — együttműködve a császári csapatokkal — hátbatámadták az osztrák igát lerázni akaró magyarokat és egyik leglángolóbb lelkű harcosát, Vasvári Pált lemészárolták a gyulai havasokban. 1918-ban kiugorván a központi hatalmak szövetségéből Magyarország területére vonultak és megütköztek a sebtében felállított magyar Vörös Hadsereggel. Az összeomlás zűrzavarában bevonultak Budapestre — és az öregek mesélik, hogy —, a vár alatti alagútban tartottak trombita gyakorlatokat, mert ott szépen visszhangzottak a falak. 1940-ben ők is kérték és elfogadták a bécsi döntést, majd Szevasztopolnál gyilkolták az oroszokat, miközben volt gondjuk, hogy gyorsan román névre kereszteljék el az utcákat. Akkor ott volt Nagyrománia határa. 1944. augusztus 23-án, titokban ismét kiugrottak és szolgálatuk eredményeképpen visszakapták Észak-Erdélyt. Ennek ellenére nem maradtak sokáig hű szövetségesek. Azóta Románia negatív különállásával tűnik ki az európai nemzetek sorából: nem vonultak be Csehszlovákiába, nem szakították meg diplomáciai kapcsolatukat Izraellel és egy időben Ceausescu volt a postaláda, ahová a palesztin szervezetek és Izrael egyidőben dobhatták be a leveleket. Nem írták alá a budapesti kulturális találkozó közös jegyzőkönyvét és most 35 nemzet közül ők egyedül nem hajlandók aláírni a bécsi, helsinki utótalálkozó jegyzőkönyvét. SILVANUS AMMA