Amerikai Magyar Népszava, 1960. április (62. évfolyam, 78-103. szám)
1960-04-01 / 78. szám
2. ujjAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Puun&neu Quay. except bunuay arm lt^cu iiunuays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ■dltorlal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 KAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y, Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Sridgeport, Conn., 578 Bostwick Ava. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ava Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J„ 32 Division St. Buffalo, N. Y„ P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy. N J . *07 T.a,..ne ct Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa.: 4631 N. Rosehill St Alliance O., 760 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 "ELKÉNYEZTETETT" DIÁKOK A lengyel kommunista párt főtitkára, Wladyslaw Gomulka, a napokban kijelentette, hogy a nevelésügy terén mélyreható reformokat fognak bevezetni. Emelik talán az iskolák, az egyetemek színvonalát? Nem, nem erről van szó. A reform lényege az, hogy az “elkényeztetett” diákoknak most rendezniük kell számláikat. A kommunista propagandának egyik legtöbbet hangoztatott szólama az, hogy a bolsevista rendszernek “kiművelt emberfőkre” van szüksége s ezért “az iskolák, az egyetemek kapuit szélesre tárják a dolgozó tömegek előtt”. Egy ideig igyekeztek is tartalommal megtölteni frázisaikat. Hovatovább azonban kiderült, hogy túl sokan akarnak művelődni, az egyetemekre tódult a tanulni vágyó ifjúság. A kommunisták megrettenve tapasztalták, hogy a kiengedett szellemet nem tudják visszazárni a palackba, a fizikai munka területén egyre nagyobb rések tátongtak, a munkáskéz komoly “hiánycikk” lett. Az első lépés az volt, hogy az egyetemekre bevezették a kommunista “numerus clausust”. Csak a kiváltságos osztályok tagjai, az úgynevezett káderek menthettek a tudomány forrásából. A problémát azonban ez sem oldotta meg. Az állam úgy érezte, hogy a diákokat túlságosan elkényeztették. Míg a munkás, a paraszt nehéz munkában őrlődik, a diák csak “kényelmesen” tanul, izmait nem használja, elpuhul, elsatnyul Ráadásul még a tanulás költségeit is az állammal fizetteti meg. Ez bizony tűrhetetlen állapot. Kruscsev meg is találta az “orvoslás” módját. Az ifjúságot szabadidejében a gyárakba, a földekre vezényelte, így volt ez Lengyelországot kivéve már minden csatlós államban. Most Gomulkának is követni kellett a példát. A diákoknak nyáron az üzemekben, a szövetkezetekben kell robotolnia, hogy “meghálálják” a párt segítségét”. “A diákoknak össze kell forrniok a szocializmus építőivel, a munkásokkal és parasztokkal” — jelentette ki Gomulka. Ez a világ minden nyelvén azt jelenti, hogy az ifjúságnak is osztoznia kell a munkásság rabszolga sorsában. A valóságos kényszermunka táborokat így szélesítik ki országos méretűvé. A társadalmi egyenlőség jegyében nem lehetnek kiváltságos osztályok: a diákoknak éppenúgy kell robotolniok, mint a fizikai munkásoknak. Csak így lehetnek “egyenrangú” tagjai a hazugságokra épült vasfüggönyön túli világnak. NASSER A MARKÁBA NEVET Nem múlik el hét, hogy Kairóban ne mennydörögne valami tüzes arab hazafi Amerika ellen. Nasser diktátor rádiója egy kis hazugságért, rágalomért nem megy a szomszédba. Alig pár nappal ezelőtt “kapitalista gyarmatosítóknak” nevezte Nasser Amerikát és Angliát. Mire Uncle Sam diszkréten és csendben 47 millió dollár kölcsönt nyomott Nasser kezébe. Ha fordítva történik, ha a szovjet jutalmazza meg a véresszájú agitátor munkáját, ezt megértjük. De miért fizet Uncle Sam? Ez egy kissé rejtélyes. Az angol nyelvű sajtó találgatja a szokatlan lépés okát. Nasser már régen folytatja a játékot, hogy kunyerál mindkét oldalon, hol Moszkvában, hol Washingtonban. Közben úgy tereli el a figyelmet saját népe nyomorúságáról, hogy időnkint határincidenseket rendez.A kardcsörtetéshez már úgy hozzászoktak az arabok,hogy fel sem figyelnek. De a dollárok csengése olyan muzsika a fülüknek, akár a paradicsomi hurik éneke. Nasser tekintélyét ez jobban emeli, mint a szovjet tankok. Annak idején, amikor a Szuez csatorna körüli harcokban vereséget szenvedett és a bukás szélén állott, szintén Amerika mentette meg az arab diktátort. Cserébe azt harsogta, hogy reméli, Amerika “megfullad dühében”. A világ szerencséjére a középkeleti arab országok között szó sincs egyetértésről. Kaseem iraki diktátor Nassert szidja, Nasser Kassemet átkozza, Hussein jordáni király pedig mindkét diktátort a pokolba kívánja, így aztán a “szent háború”, amelyről annyit szavalnak, egyelőre csupán ködös lázálom. De az amerikai dollármilliók valóságosak. FELVONT SZEMÖLDÖKKEL... Nógrádi Béla Lehet, hogy a házasságok az égben köttetnek, de kétségtelen, hogy a földön kell élni benne, éspedig néha igen prózai körülmények közt. Olvasom, hogy Angliában a politikailag igen befolyásos Női Liga (League of Women) azt követeli, hogy ha a feleség végzi a házimunkát, akkor kapjon a férjétől ugyanolyan bért, mint a háztartási alkalmazott. Ez a női vaslogika sehogy se fér a fejembe. Egyszerű észjárással azt hinné az ember, hogy ha egy család nem tart háztartási alkalmazottat, az azért van, mert a férj nem keres eleget, ennek folytán nem tud bért fizetni sem a háztartási alkalmazottnak, sem a feleségének. Nagy híve vagyok a nők politikai egyenjogúságának, de nem tudom elképzelni, hogy a feleségem unionbér alapján főzi meg a vacsorát, én pedig levonok a béréből, ha mondjuk, elkozmosítja a levest. Talán a magyar népdal is túloz, amikor azt követeli a feleségtől, hogy ha beteg is, keljen fel és főzze meg a vacsorát, de valahogy az órabér alapján fizetett feleség nem az esetem. Ha ez az egészségtelen irányzat csakugyan lábrakap, lelki szemeimmel már látom, amint a feleségek uniója piketel egy makacs férjet, ilyen feliratú táblákkal: “Ez a férj unfair a feleségéhez” vagy “Magasabb mosogatási pótlékot követelek” vagy “Külön díjazás pelenkamosásért’'’, stb., stb. Szép kis világ lenne, mondhatom — s akkor már inkább az örök agglegénység . . . Az egyik népszerű vasárnapi szindikalizált újágmellékletben egy orvos arról értekezik, várjon kollégái helyesen teszik-e, ha a reménybe felül súlyos betegnek megmondják az igazat. Egyrészt — fejtegeti a cikk írója — a betegben sohasem szabad megölni a reményt, mert maga a remény is tényező lehet a gyógyulásban. Másrészt azonban, ha a beteg napjai meg vannak számlálva ezen a keserves sártekén, talán jobb, ha tudja, mert lehetnek elintéznivalói. Nem tudok hozzászólni a tárgyhoz, csak azt remélem, hogy jómagam még sokáig nem kerülök szembe ezzel a morbid kérdéssel, de annyit tudok, hogy az orvosi diagnózis tekintélye korántsem olyan nagy a betegek előtt, mint az orvosok, hiszik. Egy orvos ismerősöm meséli, hogy egy alkalommal egy öreg emberhez hívták, akinek szaggató fájdalmai voltak a bal lábában. Az orvos hosszan vizsgálta a beteget, de nem talált semmi gyanúsat s végül így szólt hozzá: “Nincs magának semmi baja, kedves barátom. Tudja, mitől fáj az a balláb? Attól, hogy öreg”. Mire az öreg ember kétkedő fejcsóválással felelte: “Ugyan már, doktor! A joblábam ugyanolyan öreg és mégse fáj.” * Múlt héten az ország egész keleti felét olyanhóvihar sanyargatta, amire egy évtized óta nem volt példa. A széllel és faggyal kevert hóesés jeges markában tartotta a fél kontinenst, de egyes városokban és megyékben politikai ügy lett belőle. Polgármestereket és városi tanácsokat okoltak, amiért a lakosság nem kapott a közeledő hóviharról figyelmeztetést és egyes városok nem voltak eléggé felszerelve ilyen méretű természeti katasztrófára. A vezetők viszont az időjelző hivatalokat okolták, amiért nem jelezték előre a hóvihar méreteit. A magam részéről az időjárás jelzésének ezt a fogyatékosságát annak tulajdonítom, hogy a meteorológiai intézetek nem dolgoznak elég tudományos módszerekkel. A coloradói időjárásjelző intézet már sokkal fejlettebb. Ott az állami fő meteorológus már évek előtt bevezette azt a szokást, hogy ismerősei felhívják és köztik vele, ha fáj a tyúkszemük, ami az időváltozás legbiztosabb jele. Nemrégiben a denveri újságban az állami időjárásjelző hivatal fel is szólította a közönséget, hogy akinek fáj a tyúkszeme vagy a változó időjárás más, kétségbevonhatatlan jelét érzi csontjaiban, legyen szíves 4 óra előtt felhívni a hivatalt, hogy még az aznapi jelentésbe bele lehessen foglalni. Ha mindenütt követnék azt a példát, talán több szerencséjük lenne a tudósoknak az időjárási jóslatokkal. * Mint egykori rádióbemondó, megértéssel és rokonszenvvel olvasom, egy philadelphiai rádióbemondó milyen kínos helyzetbe került. Ez a szerencsétlen flótás valami játékot játszott hallgatóival a stúdióban és azt akarta bizonyítani, hogy a legtöbb embernek milyen rossz megfigyelőképessége van. Rákiáltott hát a stúdióban ülő hallgatóságára: “Mindenki hunyja be a szemét és most mondja meg, hogy milyen színű a nyakkendőm.” Hogy hányan találták el a nyakkendő színét, most nem fontos, ellenben az erélyes felszólítást hallotta az országúton egy motoros, aki ösztönösen engedelmeskedett a felszólításnak, behunyta a szemét és a következő percben az árokban találta magát zúzott bordákkal. Most aztán 25.000 dollár kártérítésre perli a szegény rádióbemondót, azt állítva, hogy balesetének ő az oka. Hiába, minden mesterségnek megvan a maga kockázata . . . * Házassági hír: Laura Spencer 45 éves pennsylvaniai tanítónő férjhez ment 18 éves növendékéhez, Neil Cushinghoz..A tanítónőnek öt gyermeke van, akik közül kettő idősebb, mint a férje. Egyik fia maga is tanító, és pedig abban az iskolában, amelyben a férje növendék. A szokatlan házassági hírben még szokatlanabb, hogy a férj az esküvő után folytatja tanulmányait és továbbra is feleségének, valamint fiának tanítványa marad. Ezek után csak arra lennék kiváncsi, hogy ilyen erős családi kapcsolatok segítségével milyen iskolai bizonyítványra tett szert. CUBA IV. Az új rezsim első intézkedése az volt, hogy a havi száz dolláron aluli hálbéreket 50 százalékkal, a havi 200 dollárig terjedő béreket 40 százalékkal és az azon felüli házbéreiket 30 százalékkal csökkentette. Miután pedig a proletárok házbére nem érte el a havi 100 dollárt, a rendelet értelmeiben a jövőben az eddiginek csupán a felét kell fizetniük. Ez a házbérrendelet természetesen azt jelenti, hogy a modern bérpaloták tulajdonosai, különösen ha nagyobb összeggel artoznak, lassan tönkre mennek és az épületeket elhanyagolják. Ezzel a következménnyel azonban miért törődje Havana proletárja, akinek ezentúl félházbért kell fizetnie? De a munkásságnak más oka is van rá, hogy írül jön az új rezsimnek. Minthogy a behozatalt a kormány a minimumra redukálta, az ország kisebb-nagyobb üzemei, textilgyárak, cipőgyárak, stb. fellendültek, ígyna több a munka ezeken az ipartelepeken és a műhelyekben, mint bármikor az utolsó öt évben. A magasabb keresethez jutott és kisebb hátbért fizető proletárság ma még nem bánja, hogy keresetéből hol három százalékot, hol négyet valami hazafias áldozat címén levonnak. Természetes hogy ezekért az engedményekért később kamatostul kell majd fizetni. Ha állandósítják a behozatal megszorítását, akkor a jövő évben az Egyesült Államok természetesen sokkal kevesebb cukrot fog Gubától átvenni s lassan az,ha sem lesz elegendő pénz az országban, hogy a fellendült ipar számára a szükséges nyersanyagot beszerezhessék külföldön. Mint minden forradalmi kormánynak, Castronak is van az a lehetősége, hogy pénzt gyártson ? Ideig-óráig fel lehet tartani annak belső vásárási értékét is. Cubának azonban szüksége van a tervezett reformokhoz gazdasági és ipari gépekre, nyersanyagra s mindezeket csak külföldön tudják megvenni, s legalább a következő néhány évben állandóan külföldön kell a legszükségesebb élelmiszereket, a rizst és a babot beszerezni. Mindezeken túl az új kormány modern fegyverek, repülőgépek beszerzésén fáradozik, ami elmaradhatatlan szükséglete egy hódításra (Latin-Amerika, de legalább a karibi tenger diktatúrái elleni hódításra) törekvő rendszernek. Mivel pedig fegyvereket tőlünk nem kaphat, mert Washington és minden józan ember szerint arra Cubának semmi szüksége , mert az új kormány nyíltan US-ellenes politikát folytat, gazdasági összeköttetést és új piacokat keres a kommunista és a semleges nemzeteknél.. Kommunista Kína például már lekötött ötven millió tonna cukrot a jövő évi termésből, de senki sem tudja, hogy annak a fejében mit kapnak. Repülőgépeikről és fegyverekről ezidőszerint Csehszlovákiával tárgyalnak. A Castrot körülvevő, részben kommunista, részben naiv társaságnak a gazdasági életben való járatlanságát mi sem jellemzi jobban, mint például az a bizottság, amely jelenleg Indiába és Pakistánba utazott, hogy ezekben az országokban gazdasági összeköttetést teremtsen. India ésPakistán ugyanazt a jutát kínálja eladásra, ami Cubának egyik számottevő exportcikke; ipari termékeket nem tud a két nemzet eladni s élelmiszert ott nem vehetnek. Valószínű, hogy a kommunista kormányok a hóna alá nyúlnak Castrónak, ez azonban nem lesz elegendő ahhoz, hogy a nagyszabású terveket megvalósíthassa s közben a jelenlegi nagyon alacsony életnívót fenntarthassa. Ha a kormány megmarad a helyén, kénytelen lesz olyan terrort alkalmazni, amilyet bajosan viselne el a jelenleg lelkesen ujjongó, de erősen lobbadékony lakosság. Elviselték Batista terrorját, mert alatta legalább a mindennapi szűkös kenyér adagja nem csökkent, de Castro programjának részleges megvalósítása kivenné e kenyér egy részét is a lakosság szájából. Az Egyesült Államok sajtója Castrot és kormányát, érthetően azzal a titkos szándékkal vádolja,hogy kommunizmust kíván teremteni Kubában. Intézkedéseiken kívül a gyanút és vádat az indokolja, hogy környezetében, sőt kormányában kommunisták is vannak szép számban. Úgy mint annak idején Mussolini és Hitler, Castro is teljhatalommal uralkodik Gubában s akaratának és rendeleteinek diktatórikus eszközökkel szerez érvényt, de különbözik tőlük abban, hogy államosítani (szocializálni)) kívánja a földművelés kilencven százalékát, a termelés minden ágát és az elosztás (kereskedelem) hatvan százalékát. Intézkedéseiben és céljaiban majdnem mindenben hasonlít a kommunistadiktatúrákhoz, azzal a különbséggel hogy amit átvesz az állam nevében, azért minden esetben fizetést ígér. De mivel a nagy változást egy csapásra akarja megteremteni, természetesen nem tud azonnal fizetni. A régi tényleges, vagy vélt sérelmeken kívül különösen az állítja éles ellentétbe az Egyesült Államok kormányával, hogy Washington az elfoglalt amerikai vagyonok fejében “méltányos” kárpótlást kíván, természetesen készpénzben. A “méltányos” kártérítés kérdését megoldani pedig igen nehéz feladat. Castro az átvett birtokokért olyan árat ígér, mint amennyire a birtokosok becsülték két évvel ezelőtt földjeiket, mikor azok után adót fizettek. Természetesen az adóbevallásokon a birtokosok vagyonaikat azok egy nagyon kis százalékára (10—20 százalékára) becsülték. Egyes amerikai politikusok — amerikai-cubai érdekeltségek nyomására — hangosan követelik, hogy ne vegyük át Cuba mostani cukortermését, vagyis alkalmazzunk súlyos gazdasági nyomást Castrora. A kormány ezzel nem akar sietni. Időt akar adni Cuba urának, hogy kijózanodjék, hogy a U. S. elleni uszítással felhagyjon, hogy úgy Cuba tényleges és vélt sérelmeiről vannak tényleges és jogos sérelmek is, higgadtan tárgyaljon , hogy az átvett amerikai tulajdonosokkal egyezzek meg, úgy a fizetés összegéről, mint a fizetés módjáról. Ha az Egyesült Államok kormányával meg túll egyezni, ha a külföldre menekült emigrációval szövetkező belföldi ellenzék nem tudja a helyéből kiemelni, a Castro kormány útja akkor is nagyon rögös lesz. A tervezett reformokhoz ez évre az állam költségvetése a kétezerhatszáz millió pezót (dollárt), írta: HIMLER MÁRTON vagyis majdnem pontosan olyan arányú adóbevételt keres (fejenként), mint a mi kormányunk s Cuba évi nemzeti termelése összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, mint a miénk. Nyilvánvaló tehát, hogy óriási deficit-költségvetéssel fog dolgozni. Ma még belföldön a deficitet egyszerűen papírpénzzel pótolják s a nagyarányú építkezéseket, a gyorsabb üzemmel dolgozó ipartelepeket azzal finanszírozzák. S azzal a hetven millió dollárral, amit az államkasszában találtak, mikor Batistát elűzték. De gépekhez, élelmiszerek behozatalához, nyersanyagok külföldi vételéhez dollárra és külföldi hitelre lesz szüksége, s feltétlenül le kell vágnia valamit abból a mindennapi kenyérből, ami soha nem volt valami nagy darab Cubában. Hitler annak idején megmutatta, hogy pénz nélkül is meg lehet a termelés gépezetét indítani, de Hitlernek felszerelt ipar állt a rendelkezésére s őt támogatta a nagytőke. Castro azonban nem gondolhat (az Egyesült Államok árnyékában) sem nyílt elkobzásra, sem arra, hogy az amúgy is nagyon alacsony életnivólból elegendőt el tudjon venni, miből a tervezett reformok szükségleteit fedezze. Castro csak akkor lesz képes a helyén maradni, ha az Egyesült Államok elleni uszítás helyett megértést keres ebben az országiban és a többi amerikai országiban , ha a nép olyan reformokat kap, amelyekért hajlandó lesz áldozatokra is a következő években. Ha nem lenne elég gondja a következő hónapokban, hogy megbirkózzék az elmaradhatatlan anyagi gondokkal, ha nem lenne elég baja azokkal az elmaradhatatlan hibákkal, amelyek együtt járnak a gyors átformálódással s a dolgokhoz nem sokat értő államhivatalokkal, feltétlenül veszedelmet jelent számára az emigráció, amely egyre növekszik. Ezek az emigránsok elveszett vagyonuk és kivégzett rokonaik fölött érzett bosszújukkal nem fognak soha felhagyni s ráadásul folyton növekvő belső támogatásra is számíthatnak csak. Fidel Castronak személyes ambíciója az, hogy új Bolivárként legalább a karibi szigetek népét ő szabadítsa fel és ő teremtse meg a jobb jövő alapjait. Mindezt azonban fegyverekkel, ahogy megpróbálta és valószínűleg meg akarja a jövőben is próbálni, soha nem fogja elérni. Ha azonban önmagával meg tudna alkudni, ha felhagyna ezekkel az álmokkal s minden erejét arra összpontosítaná, hogy csak Gubával és Cuba népével törődjék, e célját valószínűleg elérné. Ha ugyanis reformjaiból valóság lenne és ez esetben Cuba dolgozó népe a latin amerikai nemzeteknél ma még ismeretlen magas életnívóra emelkednék, példáját a többi latin nemzetek is feltétlenül követnék. Ez azt jelentené, hogy latin szomszédjaink egytől egyig a szocializmus többé-kevésbé mérsékelt gazdasági keretei közt élnének mellettünk, ami azonban épen olyan kevés veszedelmet jelentene a számunkra, mint amikor mi adtunk négyezer millió dollár kölcsönt Angliának, hogy a szocializálásra törekvő munkáspárti kormány megkezdhesse a háborús romok eltakarítását s helyreállíthassa a normális termelést az országban. Ennél mérhetetlenül sokkal veszedelmesebb az Egyesült Államok számára az a robbanásra mindig kész nyomor, amelyben Latin Amerika népeinek kilencven, százaléka kínlódik. (VÉGE) Himler Márton AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Irta: NÓGRÁDI BÉLA