Amerikai Magyar Népszava, 1960. június (62. évfolyam, 129-154. szám)

1960-06-01 / 129. szám

a. OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sunday ana legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11,00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station ^Vinaoo, 111., P'141 Tirpi-ie Ave Allianc , O., 766 E. Summit Street Detroit. Mich., 8129 W. Jefferson Ave Garfield, N. J„ 32 Division St. New Brunswick N. J.. 98 French St. r»e-+v, A rv,Hoy. N. J 40*1 Le'vrie ct Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 A MAGYAR TŐKÉSEK Különös véletlen, hogy a magyar lottóban (a totó­hoz hasonló szerencsejáték) mostanában néhány mil­liós nyeremény jutott a szerencsés nyerőknek. Egy millió forint Magyarországon is sok pénz és így ért­hető, hogy e vagyon boldog tulajdonosai néhány napig a közérdeklődés reflektorfényében állottak. Mire költik a rengeteg pénzt? — ez érdekli az új­ságírókat és az olvasókat. A válasz mindenesetre ugyanaz: egy kis házat akarnak­ építeni a magyar mil­liomosok, egy autót vesznek, mosógépet, néhány ru­hát és a többit — beteszik a takarékba. Ahhoz, hogy Amerikában valaki házat, autót, mo­sógépet vegyen, nem kellenek milliók. A legegysze­rűbb munkás is hozzájuthat ezekhez a javakhoz, min­den megerőltetés nélkül. Magyarországon, a kommu­nista paradicsomban ezek a szükségleti cikkek — mil­liók nélkül — elérhetetlenek. A szerencsés lottónyerőkön kívül vannak-e még jómódú emberek Magyarországon? Vannak, bár nem nagy számban. De azok , keserves tapasztalatokon okulva, óvakodnak attól, hogy kis vagyonukat vala­milyen látható, feltűnő anyagi jószágba fektessék. Mert, amint a példák igazolják, a befektetésekért nagy árat kell fizetni. A “tőkések” után azonnal érdeklődni kezd a budapesti politikai rendőrség, népszerűbb ne­vén az ávó is. Honnan szerezte az illető a pénzt? Mi­ből tellett házra, autóra, telekre? És ha az illető nem kedvelt személy a kommunista pártban, ha szálka az ávó szemében, nemcsak a pénz vész el, hanem a vi­szonylagos szabadság is. A kommunista társadalom vezető elve: egyenlő­ség. Egyenlőség a nyomorban, a nélkülözésben. Senki­­sem lehet jobbmódú a másiknál —■ kivéve azokat, aki­ket a párt politikai munkájukért megjutalmaz, vagy a lottónyerőket, "akik a nagy állami jövedelmet jelentő szerencsejátékhoz óriási propagandát szolgáltatnak. A többiek — a gályarabok — örüljenek, hogy élnek. S ha netán megtakarítanak egy kis pénzt, rakják a taka­rékba. Az egyetlen fogyasztási jószág, amit ma Ma­gyarországon korlátlan mennyiségben büntetlenül és következmények nélkül kapni lehet — a takarék­­könyv. A BECSÜLET ÉS A BÉKE ÚTJA Eisenhower elnök nagy beszédének hármas alap­pillérre ez volt: védelmünk erős. Igyekezni fogunk korrekt partnerek módjára újra felvenni az elejtett tárgyalások fonalát. Szabadságunkat azonban minden körülmények között meg fogjuk védeni és egy jottá­nyit sem távolodunk el azoktól az eszményektől, ame­lyeket eddig képviseltünk. Félreérthetetlen szavak ezek. Kifejeződik bennük a szabad világ ereje és határozottsága. Az a tény, hogy Kruscsev ördögi komédiával zavart akart kelteni, nem változtat semmit eddigi politikánkon. Tovább hala­dunk azon az úton, amelyen eddig is jártunk. Az amerikai elnök azonban rámutatott arra, hogy Nyugat nem bújik vissza csigaházába. A tárgyalások ajtajai nyitva állanak. De ezt nem tesszük méltósá­gunk, becsületünk megtépázása árán. Az Egyesült Ál­lamoknak nincs mit szégyenkeznie a szovjet terület fölött lelőtt amerikai felderítő repülőgép miatt. A szovjet számtalanszor megcselekedte ugyanezt, Nyu­gat azonban erejének tudatában kisebb jegyzékváltás­­sal minden esetben napirendre tért az ügy felett. Az Egyesült Államok — mondotta Eisenhower — készen volt és ma is készen áll arra, hogy az igazság szellemében rendezze a szovjettel a vitás kérdéseket. Az amerikai nép éppen úgy kívánja a békét, mint a szovjet polgárai. De semmiféle módon, semmiféle mes­terkedéssel nem hagyja magát megzsarolni. A VIZSGÁK ELŐTT Még néhány nap és az iskolák bezárják kapuikat. Kezdődik a jól megérdemelt vakáció. Az évvégi “haj­rában”, az utolsó métereken, a diákok még beleadnak a tanulásba “apait-anyait” és aztán — elcsendesednek a tantermek, a folyosók. Igen sok amerikai fiatalember — még a jómódú­ak is — a nyáron sem pihen. Állást vállal, hogy isme­reteit és zsebpénzét gyarapítsa. A munkával újabb ta­pasztalatokat, újabb gyakorlatot szereznek a diákok: erősítik szellemüket, önérzetüket, tudásukat. Ez a szellem tette naggyá Amerikát. AMERIKAI MAGTÁR NÉPSZAVA HALÁSZAT A BETŰTENDERBEN A Chessman-ügyben még mindig érkeznek le­velek a szerkesztőségekbe. Szinte mulatságos, né­melyik levélíró mennyi meleg részvétet érez a kivégzett bandita iránt. Egyik világlap közölte valakinek a le­velét, aki visszaadta­­szerzett amerikai állampolgárságát mert — írta — szégyenli az amerikai barbarizmust a civilizált európai népek előtt. Az olvasónak tű­nődnie kell, hogy az érzékeny lelkű férfiú ezek után milyen ál­ampolgárságot választ. Talán a németet. Talán az oroszt. De az ilyen elkeseredett véleményektől elte­kintve, a tömeges érdeklődésből kiderül, hogy az emberi fantázia milyen korlátolt. Tízmilliókat végeztek ki és a felindulás nem volt ilyen egye­temes. A tömeggyilkosságokat általában elítél­ték, de hidegen. Chessmann halála érzelmi ha­­lálverést okozott egész világon. E sorok írója nem helyeselte a kivégzést, mert a gaztett­ már túlságosan régen történt. De egyáltalában nem tartotta felháborítónak, hogy a végén az ítéletet mégis végrehajtották. Senkinek sincs akkora szimpátia­készlete, hogy manapság mindenkire juthasson belőle. Annyian vannak, akiket teljes joggal lehet sajnálni . . .* Nemrégiben meghalt Amanulla, Afganisztán volt királya. Ő volt Hajié Szelasszié után a leg­népszerűbb exotikus uralkodó a régi Budapesten. Egyik sem sorsa és érdemei, hanem kizárólag a neve miatt. Ethiopia királyát azért emlegették, mert valami hajszesz-félére emlékeztetet őket (Hajié), míg az afgán királyról, akárhová ment, nem mulasztották el megjegyezni: — Ama nulla meglátogatta eme nullát . . . A népszerűségnek sokszor különös okai van­nak. " He A múltkoriban egy statisztika kimutatta, hogy az amerikai férfiak, ellentétben a nőkkel, általá­ban kövérek. A statisztikusok véleménye szerint ez a körülmény megrövidíti életüket. Pár évvel mindenesetre. Van egy klub, az úgynevezett Anti Coronary Club, amely tagjainak csak a következő ételek élvezetét engedi meg: csirke, pulyka, borjúhús, tojás, túró, hal. Disznóhús legfeljebb akkor, ha minden zsírját eltávolították. Vaj, margarin so­ha. i ... Ez az étlap orvosi előírásra elfogadható. De az, akinek semmi baja, megérti az egyszeri gazdát, akit az orvosa megvakulással fenyegetett, ha nem hagyja abba az ivást . . . — Hát akkor, — felelte az öreg gazda, — in­kább csak inni fogok. Mert látni már eleget lát­tam, de inni még nem ittam eleget . . . Persze, ezen csak egészséges ember nevet. Az élet örömei nincsenek nagy számmal, de ha egy részüket kivonják, még minidig ott marad az élet. Pompeiusnak, aki a régi Rómában olyan diktátor-féle volt, tul­aj­donít­ják azt a később el­­híresedett és sűrűn idézett mondást: — Élni nem muszáj, de hajózni muszáj . . . Ez azonban csak a politikus véleménye. Az egyén véleménye más. És lehet, hogy Pompeiusé is más lett volna, ha a saját életéről lett volna szó, de ő mások életéről nyilatkozott. Az egyén számára a legtöbb esetben az az igazság, hogy semmi sem muszáj, csak élni muszáj . . . * Talán idetartozik az a vita, amely Londonban tört ki egy új gyógyszer körül. A gyógyszert cu­korbetegség ellen alkalmazták, de valamelyik orvos kétségbe vonta hasznosságát. Erre megtá­madták azzal, hogy sok beteg megijed és ezentúl már minden cukorbetegség elleni orvosságban ké­telkedni kezd. A végén lesznek, akik nem kezel­tetik magukat, amire súlyosan rá fognak fizetni. Szerintem ennek az orvosnak van igaza. Száz­szor meg kell gondolni, mielőtt egy új gyógyszer használatát megengedik, de azután hallgatni kell. Az orvos a maga lelkiismereti harcait csendben vívja meg, mert a betegnek nem használ vele. Ismertem egy orvost, aki nagy tudós és ritka érzékeny lelkiismeretű ember volt. Ez meglá­togatta egyik gyógyuló betegét és tűnődve, — de hangosan — mondta: — Azt hiszem, meggyógyult. Hacsak ... de ez igen ritka eset . . . Többet nem mondott, távozott. De a beteg lá­za nyomban magasra szökkent . . . * Egy ausztráliai kis hír szerint Sidneyben egy 91 éves ács visszaadta a munkanélküli segélyt azzal, hogy munkát kapott és az jobban ízlik neki, mint a munkanélküli segély. Tanú vagyok rá, hogy igaz. Évekkel ezelőtt, mikor az Amerikai Magyar Népszava szerkesztője voltam, feljött a szerkesztőségbe egy öreg­ember és kérte, hogy segítsenek neki felhívni egy gyárat, amely a lap­ban asztalos munkást keresett. Ő nem tud any­­nyira angolul, hogy telefonon megértsék — mon- írta­ ACZÉL BENŐ dotta. Miközben a telefonos kisasszony felhívta a céget, beszédbe elegyedtem az öreggel. — Nekem nehéz munkát találni, — mondta — a korom miatt. — Hát hány éves? — kérdem. — Nyolcvanhat , — felelte nyugodtan. No, gondoltam, nem csodálom, ha nem veszik fel nehéz munkára. De aztán azt a tanácsot ad­tam neki, hogy ha a korát kérdik, mondja, hogy hatvanöt éves. Nem fogják elhinni, de arra ál­mában sem gondol senki, hogy egy 86 éves ember még nehéz mulikéra vállalkozik. Vagy hat hét múlva felhívott, megköszönte a tanácsot. — Felvették, azóta is ott dolgozom, kerestem heti 75 dollárt, — mondotta. — Tudok én úgy dolgozni ma is, mint akármelyik fiatal. Talán tudott is. Ebben a korban a munka már szórakozás és szórakozni könnyebb, mint pihen­ni .. . * Ha valaki úgy akar fiatal maradni, mint a vén asztalos, az mindenkinek tetszik. De vannak, akik nevetséges — és ellenszenves után — futnak visz­­sza a múltba. Legtöbbször a nők. A közelmúlt­ban egy 68 éves özvegyasszony, aki elhunyt fér­jétől két millió dollárt örökölt, férjhez ment egy harminc éves emberhez, aki már két asszonytól vált el — fiataloktól — és két gyermeke is van. Az ifjú hasszerelmes ezenkívül rablásért börtön­ben is ült. De az özvegyet semmi sem tántorítot­ta meg, átadott négyszázezer dollárt a férfinek és bizonyára meg van győződve, hogy szépségéért szeretik. Fia, lánya, perlik, de a szerelmet nem pótolja semmi . . . Miért nem nevetséges az öreg­ember, ha do­gozik és miért nevetséges, ha szerelmes? Emlék­szem, egyszer valahol már tűnődtem ezen, kis­sé más változatban s azt írtam: “Ha egy­­húsz éves asszony hűtlen, kinevetik a férjét, de ha egy hatvan éves asszony hűtlen, akkor az asszonyt nevetik ki . . .” Ez furcsa, de igaz . . . * Most jut eszembe, hogy a Chessmann-üg­gyel kapcsolatban elfelejtettem felemlíteni egy fe­­gyenc levelét, amelyet az FBI hivatali lapja kö­zölt nemrégiben. Az illető, aki kétségkívül szak­értőnek tekinthető, azt írta, hogy a bűntettesek visszaesését nem kis részben a büntetések enyhe­sége okozza. A bűnre hajlamosak többségét csak a büntetéstől való félelem tartja vissza — írta. A halálbüntetés ellenzőinek figyelmébe . . . L MAGYAR ÚTTÖRŐK Himler Márton ÉLETVESZÉLYBEN Mikor Keszler Gyula rászánta magát, hogy szétnéz Montaríában, az az állam már tele volt kihalt kísértet-városokkal. A nyugtalan arany­ásók olyankor is, amikor még rendes munkával szépen tudtak keresni, elfutot­tak egy-egy vidékről, ha egy új, gazdagabbnak látszó lelet hire futott szét közöttük. Otthagyták 1852-ben az arány­lag jól fizető Bitter Root völ­gyét, mikor egy évvel később Alder Gluch kimeríthetetlen­­nek látszó aranygazdagságának a hire szétfutott közöttük, s tör­tetve siettek vissza öt évvel ké­sőbb, mikor Stuart olyan arany­eret talált, amelyből egyetlen hét alatt huszon­egyezer dollárt tudott kiásni. A hatvanas években nyolcvanezer ember nyüzsgött az államban, amelyből tíz év alatt hét­­száz millió dollár értékű arany jutott forgalom­ba, a folyton mozgó, folyton hullámzó hangya­boly másfajta lakosokat is hozott Montanába. Jöttek komoly emberek, akik nem szédültek az arany-deliriumba, hanem a termékeny völ­gyekben farmokat hasítottak ki maguknak, s pél­dául Bitter Root völgyében készült el először a Rocky hegyek közt egy kezdetleges irrigáció, amely harminckét farmot öntözött s látta el ivó­vízzel a gulyákat. Jöttek kereskedők, egymásután épültek a vá­rosok, azokban a gambling házak, a szalonok, s azokat lassanként iskolák és templomok követ­ték. A Jézus Társaság hittérítői rájöttek arra, hogy ha meg is mentették indiánok ezreinek a lelkét, az egyház szilárd alapjait azok soha nem fogják képezni; összevonták hát minden erejüket, hogy az államba tóduló fehér embereket nyerjék meg az egyháznak, s iskoláikon keresztül a templo­mokba is bevitték őket. Egymásután érkeztek a barátok, az apácák, s az egyház lázas építése Father Dombyt is átren­delte Idahóból a Bannack közelében alapított rendházba. Önnön járt időnként Emigrant Gulch­­ra, Yellowstone Citybe, Cedar Creekre, Virginia Citybe és Central Citybe, hogy az igét hirdesse. Ez a munka nehezebb volt, mint az indiánok­kal való foglalkozás, mert az “aranyvárosok” la­kossága és az abban való élet k­érdés volt. A kis városok a tisztességes kereskedőkön kívül gamblerekkel, utcalányokkal, sipistákkal, gang­­sterekkel voltak megrakva, s az aranymezőkről a városba érkezett emberek nemcsak azért igye­keztek oda, hogy megvegyék egy-két hétre az élet­nél maguknak, hanem hogy a magukkal hozott arany­ nagy­ részét­­ zabolátlan mulatozásban el­verjék. Ezekben a tivornyatanyákban kellett a barátok­nak az embereket rávenni, hogy benézzenek a templomba. Az­ aranyláz gonosztevők sokaságával is meg­töltötte a vidéket, napirenden volta­k “claim jum­­polások”, gyilkosságok, utonállások, rablások, s a törvény elszánt őrei, a marsalok, a sheriffek képtelenek voltak biztonságot teremteni, így szinte szükségszerűen­­ lincselt a lakosság. Minthogy a tetteseket nem mindig tudták azon­nal elfogni, néha elég volt a gyanú is, hogy vala­kit felkössön a néha nem is egészen józan lakos­ság, míg végre ezek az állapotok létrehozták Mon­­tanában is a Vigilant csapatokat, s azoknak a megalakítását a jezsuiták­­ pártolták. Mert a Vigilantok senkit kihallgatás nélkül fel nem kötöttek, az elfogott ember felett esküdt­székféle ítélkezett . Ítélet után alkalmat adtak egy papnak vagy egy prédikátornak, hogy lelki vigasszal kisérje a bűnöst utolsó útjára. Néha el­beszélésekben, filmekben a Vigilantok visszaélé­seivel kapcsolatban úgy tüntetik fel őket, mint akik magukat minden isteni és emberi törvé­nyen felül helyezték. Az igazság az, hogy itt-ott voltak visszaélések, a Vigilantok rakták le a tör­vények alapjait majdnem minden nyugati állam­ban.­­ * Üzleti útjáról tért vissza 1886 egyik estéjén lóháton Keszler Gyula Barnackba, mikor a vá- A TÁLALÁS TITKA Sürgős levelet küldött az egyik bihari földbir­tokos a másiknak a harmadik faluba, levélhor­dónak az egyik faluvégi cigányt használta, aki szerencsésen el is vitte a levelet a címzetthez. A másik földbirtokos aztán megszólalt: — Tudom, hogy megéheztél a hosszú útban, te cigány. Eredj ki a konyhába, ott majd jól tart a feleségem. Adott is az asszony egy nagy tál paszuly le­vest nyomban a cigánynak, aki ugyancsak be­evett belőle. Mivel hogy kínálták, a második tá­nyért se sajnálta magától, sőt még a harmadikat is bekebelezte gyomra mélyébe, amikor kétség­beesve látta, hogy ropogós, pirosra sült libape­csenyét tesznek elébe, juhtúrós galuskával. Egy falat nem sok, annyi étel se fért már ak­kor a cigány bendőjébe. Nézte, nézegette a finom pecseny,­ amikor egyszer csak kijön a konyháiba a földes­úr és megkérdezi: — Mi az, te cigány? Miért nem eszel? Talán bizony nem jól főz a feleségem? Nagyot, keserűt, szívből fakadót sóhajtott a ci­gány és fájli­almasan nyögte­ . Főzni tud­sz, instállom a lássan, de tálalni még az öreganyja se tudott. Irta: HIMLER MÁRTON roskától mintegy nyolc mérföld­nyire hátulról lö­vés érte, amire lefordult a lováról. A golyó a vállába fúródott (annak a helyét meg­mutatta nekem 74 éves korában) s tovább nem tudott magáról. Sötét volt, mire magához tért, s bár a lova nem volt messze tőle, annyi ereje nem volt, hogy útját folytassa. A vérveszteség elgyöngítette s bele kellett nyugodnia abba, hogy az éjjelt ott tölti az út mentén. A derekán viselt öve, a benne levő négyezer dollárral együtt, hiányzott. A rablóik a revolverét is elvitték, s igy Keszler arra sem gondolhatott, hogy lövéssel hív­ja fel magára esetleg közeljáró emberek figyel­mét. Szerencséjére, valószínüleg a hideg követ­keztében, a vérzés elállt, s virradatig hol alva, hol ájultan várta, hogy vala­ki arra kerüljön. Fényes nappal volt már, mikor egy arra haladó kocsi három utasa meglátta. Feltették a kocsi­ba, a lovát a kocsihoz kötötték és bevitték a je­zsuita rendházba, amely két mérfölddel közelebb volt, mint Bannack, s a lovát is ott hagyták. Ott a golyót kivették a vállából, sebét bekö­tözték, s négy napig ott tartották, mert­­ magyar volt. Mikor összeszedte magát, a sebét gondozó barát megkérdezte, honnan jött, mi a nemzet­sége, s mikor megmondta, hogy magyar, a gyön­géd barát beszólította egyik remdltársát. Még hatvan évvel később is könnyezett Kesz­ler Gyula, mikor a Father Dombyval való talál­kozását elmondta. Father Dom­by akkor beszélhetett először ma­gyarul, mióta Bécset 1860-ban elhagyta, s Kesz­ler sem talált addig magyar embert, mióta Pulit­­zertől búcsút vett. Az öreg barát és a fiatal magyar szoros ba­rátságot kötöttek egymással, s Keszler, mikor csak tehette, New Yorkból is visszatért Monta­nába, amíg 1897-ben Domby atyát el nem temet­ték. Megedzett embert a tizenkilencedik évében egy golyó nem ver le hosszú időre lábáról, az anyagi veszteség Keszlert tönkre nem tette, négy nap múlva bement Bannackba, ahol tizenegyezer dol­lárja volt a bankban, s pár nap múlva újra neki­fogott az üzletnek. A négy együtt töltött nap alatt Keszler és a páter sokat beszéltek tapasztalataikról, s az alatt a beszélgetés alatt hívta fel Domby atya Keszler figyelmét azokra a híres Tayopa bányákra, ame­lyek két évszázadon át a jezsuita rendet mérhe­tetlen mennyiségű ezüsttel ellátták, s amelyek máig is rejtve maradtak a mexicói Sierra Madre majdnem elérhetetlen mélyében. Akkor nem gondolt arra Keszler, hogy az ezüst­tel átszőtt délibáb után indul­j­on; kéznél lé­vő aranybányát jelentett neki a saját whisky üzlete, de a Domby atyától kapott térképet eltette ma­gának, s csak akkor vette elő, mikor a sors ösz­­szehozta egy érdekes magyar kalandorral, Wil­­csek Józseffel.

Next